Kis János a tévévitában megköszönte Antall Józsefnek, hogy felhívta az MDF helyi szervezeteit az európai kampánynormák betartására. A választási harc elvadulásáról pedig így vélekedett:
Jóvá tenni azt a temérdek rágalmat, mocskot nem lehet, amit itt a különböző jelöltekre, politikai vezetőkre rászórtak.
Arra kérte azonban a választókat, ne törődjenek a rágalmakkal, csak azzal foglalkozzanak, amit a pártok valóban képviselnek.
A tévévita előtti napon hatpárti egyeztetést tartottak a bejutási küszöböt az első fordulóban átlépő pártok. A Népszabadság korabeli beszámolója szerint a kampány eldurvulásának gátat vetni hivatott „tanácskozás első órája azzal telt, hogy a két legtöbb szavazatot birtokló rivális párt kölcsönös szemrehányásokkal illette egymást, leltárba szedve a kampányetikát, mi több, a személyiségi jogokat is sértő egyes megnyilvánulásokat”. A plakátozó aktivistákat ért fizikai atrocitások is szóba kerültek.
A magyar politikai élet durvulása tehát nem a huszonegyedik század vívmánya, bár a politikusok harminc évvel ezelőtt legalább olykor úgy érezték, normasértést követnek el egyes húzásaikkal.
A „régen minden jobb volt” hamis közhelyén túl az emlékezet csalóka voltához tartozik az is, hogy az elfogultságaink mennyire befolyásolják a memóriánkat. Antall Józsefről szóló könyvében Debreczeni József – 1990-ben MDF-es képviselő, aki 1993-as MDF-ből való kizárása ellenére Antall híve maradt – úgy ír a pártelnöki vitáról, hogy „az ország népe egy érett, megfontolt, bölcsességet, megbízhatóságot és nyugalmat sugárzó elegáns és megnyerő urat: egy politikust lát vitatkozni egy nyakkendő nélküli, szakállas és kopasz, eszes, de túl harcias és izgága értelmiségivel”.
E torz leírás valóságmagva az, hogy a vita idejére az MDF bejáratta és sikerre vitte a „nyugodt erő” Antallra szabott szlogenjét. Ehhez képest az SZDSZ rendszerváltó radikalizmusa – párhuzamosan azzal, hogy nem volt miniszterelnök-jelöltje – azt a benyomást kelthette, hogy ez a párt kevésbé alkalmas a kormányzásra.
Az emlékezet torzulásai teszik nehezen kibogozhatóvá azt is, mitől „durvult el” a kampány, ki ásta ki a csatabárdot. Lehetetlennek tűnik a legelső sérelmet megtalálni. Inkább ott dől el a kérdés, hogy bűnbakot keresünk vagy magyarázatot. Mi itt most az utóbbival próbálkoznánk.
Még csak 1987-et írtak, amikor a Magyar Politikatudományi Társaság évkönyvében megjelent egy tanulmány, amelyet Körösényi András írt. A Vázlat a magyar értelmiség szellemi-politikai tagoltságáról címet viselő dolgozat még Kádár uralma alatt vetett számot a politikai tagoltság akkor látszódó határvonalaival.
Ez két okból lényeges. Az egyik, hogy az 1988–1989-ben kialakuló új pártrendszer forrásvidékét pontosan az itt leírt értelmiségi csoportok jelentették.
Körösényi kilenc irányzatot különböztetett meg. Ezek felsorolása és a besorolást övező viták ismertetése alól az olvasó ezúttal felmentést nyer, de példálózó jelleggel jelezzük: a listában megtalálható a népi-nemzeti és az urbánus demokrata – külön utalással a demokratikus ellenzékre – irányzat is. A népi-nemzeti csoportok az 1987 végén már létező MDF alapjait tették le, a demokratikus ellenzék pedig az SZDSZ szülőhelye volt.
Mindebből látható, hogy az első szabad választáson versengő pártok alapítói már a megszerveződésük előtt eltérően gondolkodtak a világról. Ez pedig vitákat, ellenszenvet és erős érzelmeket szült. Mindez rárakódott az évtizedekkel korábban keletkezett szellemi ellentétek, és a diktatúrák miatt félbemaradt intellektuális csaták többé-kevésbé tudatosan vállalt hagyományára, a két világháború közötti népi-urbánus vita emlékképeire, vagy a még korábbi intellektuális alakzatok maradványaira.
Ezekre az eleve létező ellentétekre aztán újabb rétegek rakódtak az átmenet során. Először is, eltérő rendszerváltás-stratégiák versengtek egymással, attól függően, hogy az egyes pártkezdemények elkerülhetetlennek látták-e a hatalommegosztást az állampárttal, vagy a tárgyalásos átmenet céljának éppen a hatalmi maradványok nélküli teljes rendszerváltást tartották.
Ez összefüggött azzal, mekkora megmaradt erőt tulajdonítottak a szovjet és a hazai állampárti rendszernek, meg azzal is, hogy az ellenzéki oldalon kinek milyen kapcsolatai voltak az állampárt egyes politikusaival. Az MDF-vezetők és Pozsgay Imre közötti személyes jó viszonyt az SZDSZ hátrányként élte meg a saját tárgyalási pozícióját illetően. A liberális alapítók állampárttal való kapcsolatát inkább az határozta meg, hogy őket még 1988. október 23-án is rendőrök oszlatták szét, amikor a forradalomról akartak megemlékezni.
A népi írókra hagyományként tekintő Fórum-alapító irodalmárok és bölcsészek világnézeti gyanakvással tekintettek a demokratikus ellenzékre. Az MDF-hez később csatlakozó, teljesen más tradíciót képviselő Antallnak szintén fenntartásai voltak.
A leendő miniszterelnök egy érdemdús politikusdinasztia kiművelt leszármazottjaként Eötvös és Deák hagyományának letéteményeseként tekintett önmagára. A második világháború utáni európai kereszténydemokrata nagyságokat, Adenauert, De Gasperit, Schumant politikusi eszményképnek tartó Az SZDSZ-alapítók közül többeknek valóban volt az életében (két évtizeddel a rendszerváltás előtt) marxista leágazás. E nézeteiket revideálva, súlyos retorziókat, akár évekre szóló állásvesztést elszenvedve jutottak el a liberalizmusig.
Közben Antall – akinek biztos állása volt a Kádár-korszak nagy részében, bár az állambiztonság mindvégig megfigyelte – úgy tekintett magára, mint az intakt alapelvek és a több évszázados magyar közjogi tradíció képviselőjére. Nem véletlen, hogy az SZDSZ-ből leginkább Tölgyessy Péterrel talált közös – közjogi – hangot a Nemzeti Kerekasztal, később az MDF-SZDSZ-paktum tárgyalásai során.
Ezekhez az ellentétekhez jöttek a rendszerváltás konkrét politikai összecsapásai. A köztársaságielnök-választás körüli vita, majd a négyigenes népszavazás kiélezte a feszültséget az ellenzéken belül, elsősorban az MDF és az SZDSZ között.
1990 januárjában már zajlott a médiaháború is. Pozsgay Imre államminiszterként átalakította a köztelevízió irányítási szerkezetét, aminek nyomán menesztették a Híradó éléről Aczél Endrét. Helyére a Pozsgayhoz és az MDF-alapítókhoz közel álló Pálfy G. Istvánt nevezték ki. A liberális szimpátiával vádolt Aczél Endre, akivel tényleg méltatlanul bántak el, sajtóbotrányt csinált, ami az MDF szemszögéből csak igazolta: a korábban elbillent médiaegyensúly helyreállítása követelte meg a főszerkesztőcserét.
E botrányra reagálva hangzott el Csurka István (egyik) hírhedt jegyzete a Vasárnapi újság című rádióműsorban:
amíg egy törpe kisebbség el tudja fogadtatni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága az igazság (…), és amíg ez a magyarságnak mutatott – most radikálisan liberálisnak mondott irányvonal, ugyanazokból a marxista-lukácsista baloldali gyökerekből táplálkozik, mint a Kádár-Aczél korszakban, addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy népi tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban. (…) Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk.
Mintha ma lenne.
Az MDF elnöksége e szöveg nyomán alkotta meg a klasszikussá vált felelősséghárító kommunikációs panelt: Csurka István – egyébként elnökségi tag – írói munkássága részének tekintették a rádiójegyzetet. Hogy a jegyzetíró politikus kikre utalt törpe kisebbségként, az Csurka későbbi pályafutása fényében egyértelmű: alig burkolta be az antiszemita célozgatást.
A közhangulatról, amibe belecsapódtak, illetve amit gerjesztettek Csurka szavai, álljanak itt a korszak egyik fontos tanújának, Orbán Viktornak a mondatai. 1994-ben így emlékezett vissza az első szabad választási kampányra:
Az SZDSZ-ről nyíltan nem mondta senki, hogy ez a magyar zsidók pártja. De ha elmentél vidékre, akkor lehetett tudni, hogy a suttogó propaganda révén az utolsó faluig eljutott, hogy SZDSZ valamilyen formában össze van kapcsolva a magyar zsidósággal.
Maga Csurka, az antiszemitizmus miatti aggodalmait nyílt levélben megfogalmazó Magyar Zsidó Kulturális Egyesületnek azt ajánlotta, kezdeményezze inkább a Kun Béla tér átnevezését.
A politikai feszültséget tovább fokozta a választási kampány, és az első forduló szoros eredménye, amikor csak két párt szerzett húsz százalékos szavazataránynál, illetve egymillió voksnál többet: az MDF és az SZDSZ.
E kiélezett helyzetben döntött úgy Csurka István, hogy a Magyar Fórumban utánközöl egy eredetileg Hódmezővásárhelyen megjelent pamfletet, beemelve azt az országos politikába. Ez volt az Apák és fiúk, amelyben nem csak vezető SZDSZ-es politikusok kommunista felmenőit vagy előéletét emlegették fel, de rágalmakat is belefűzött a szövegbe a szerző. Tamás Gáspár Miklóst például a Ceausescu-féle Román Kommunista Párt egykori tagjának állította be, Kis Jánosról pedig azt írta, Aczél György titokban finanszírozta a megélhetését.
Mint később – az Apák és fiúk miatt indított személyiségi jogi perek nyomán – kiderült, az írás szerzője Grezsa Ferenc pszichiáter volt, aki nem csak 1990-ben volt az MDF vásárhelyi képviselőjelöltje, de még 1994-ben, Csurka kizárását követően is. Egy 2019-es sajtóhír szerint egyébként Grezsa Hódmezővásárhelyen arról tartott szabadegyetemi előadást, hogy az agresszív kommunikáció soha nem oldja meg a valós problémákat.
A vásárhelyi eredetű Apák és fiúkra utalt Antall, amikor a Kissel folytatott tévévitában önmérsékletre szólította fel pártja helyi szervezeteit. A kampányetikáról szóló hatpárti egyeztetésen Szabad György kifejezte pártja egyet nem értését a szöveggel. Igaz, az „írói munkásság” motívum ekkor is beúszott a képbe, Szabad ugyanis hozzáfűzte: a Magyar Fórum című lapnak nincs hivatalos kapcsolata a Magyar Demokrata Fórummal.
A dolgot tovább bonyolítja, hogy 1990. március 28-án, három nappal az Apák és fiúk országos publikálása előtt, az éllovas párt fizetett újsághirdetést jelentetett meg „Az MDF és riválisai” címmel. Ebben konkrét személyek megnevezése nélkül emlegetik fel az SZDSZ-vezetők kommunista felmenőit, valamint marxista, maoista, trockista múltjukat. Ezzel szemben az MDF politikusai a nemzeti hagyományok állhatatos képviselőiként jelennek meg, akik sosem hittek a kommunista rendszerben, és e stabil meggyőződés adott biztos alapot számukra, hogy „józanságból csöndesebben” harcolhassanak a Kádár-rendszer ellen, mint a szamizdatozó demokratikus ellenzék. Ez tehát az MDF hivatalos álláspontja volt, ami a személyre szóló sértéseket ugyan mellőzte, de a gondolati ív azonos az Apák és fiúkéval,
Az SZDSZ elnöke erre a hirdetésre reagált azzal, hogy nem szándékozik firtatni:
a másik szervezet vezetői közül kik előszobáztak Aczél Györgynél, amikor engem, az ex-marxistát, eltávolítottak az állásomból.
És hogy még összetettebb legyen a kép, további néhány nappal korábban, 1990. március 24-én jelent meg a Beszélőben a másik botránykő, Tamás Gáspár Miklós „mucsaizó” cikke, amelyre Antall utalt a tévévitában.
Ebben TGM kinyilvánította, hogy az SZDSZ liberalizmusa nagyon is mélyen gyökerezik a magyar liberális hagyományban. Azt is rögzítette, hogy minden placcon lévő párt szellemi vagy szervezeti előtörténete a Horthy-korszak ellenzékéhez vezethető vissza, „legalábbis színleg”. Ám pontosan ez a „színleg” a lényeg TGM gondolatmenetében, mivel ezt követően kijelenti: „Ha nem az SZDSZ győz a választáson, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévő ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem.” Konklúziója pedig ez:
Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út.
A nagy port felkavaró cikkre – amely az SZDSZ ellenfelei szemében igazolta a párt fölényeskedő, arrogáns voltával kapcsolatos vélekedéseket – maga Kis János válaszolt. Úgy vélte, a sokszor méltatlan támadásokat elszenvedő SZDSZ-es politikusoknak is be kell látniuk, nem vehetik át az őket támadók viselkedésmódját. Határozottan leszögezi, hogy az MDF győzelme nem vezethet olyan parlamenti működéshez, mint ami a Horthy-rendszert jellemezte, és a kulturális címkézést is elutasította:
Ha nem gondoljuk azt – márpedig TGM egész biztosan nem gondolja –, hogy minden Mucsa, ami a mi műveltségünktől és kulturális ízlésünktől különbözik, akkor nem világos, miért kell a választót Mucsával fenyegetni.
Mindazonáltal a „mucsaizás” jóval nagyobb hatást, mégpedig elsősorban bumeránghatást fejtett ki, mint Kis János higgadt, erkölcsi érvelésen alapuló pártelnöki rendreutasítása.
Az 1990-es pártelnöki tévévitában – ahol a résztvevők kinyilvánították, az európai demokrácia hívének tartják egymást – a későbbi győztes, Antall, a mellett foglalt állást, hogy „a választás után le kell ülni a politikai ellenfeleknek egy asztalhoz”. Kis is egyetértett azzal, hogy a pártoknak olyan kapcsolatot kell megőrizniük, hogy aztán „nyugodtan tudjanak vitatkozni az országgyűlésen is”. Az első ciklusban a viták persze a legkevésbé sem voltak nyugodtak, de sokáig még gyakorinak számítottak a valódi érvek a heves szembenállás közepette.
A gyűlöletpolitika elhatalmasodásának esélye azonban a rendszerváltástól fogva ott volt az új politikai rendszer lehetőségei között. Volt mihez nyúlnia, aki ezzel akart élni.
