Bajomi-Lázár Péter: Mit köszönhetünk az internetnek?
A 2019-es év kettős évforduló. Éppen ötven éve, 1969-ben jelent meg az internet elődje, a katonai és tudományos célokat szolgáló ARPANET, és éppen harminc éve, 1989-ben dolgozta ki Tim Berners-Lee az internet polgári használatát megkönnyítő world wide webet. Bár a világhálót széles körben csak valamivel később vették használatba (az első híroldal, a San Jose Mercury News online változata 1994 augusztusában jelent meg), az állandó és mobilis webes hozzáférést nyújtó okostelefonok pedig csak a közelmúltban váltak népszerűvé, e kerek évforduló apropóján érdemes áttekinteni, mit vártak a szakírók az internettől annak megjelenésekor – és ehhez képest miben mutatkoztak meg az internet legfontosabb társadalmi és politikai hatásai.
A médiatechnológiai innovációk története azt jelzi: gyakran maguk a feltalálók sincsenek tisztában vele, mit alkottak. A Samuel Morse és mások által jegyzett távíró eredetileg a gyors információközlést szolgálta – jelezte a következő állomásnak, ha késett a vonat –, a legfontosabb következménye mégis az volt, hogy a tömör és tárgyilagos rövidhír megjelenésével átalakította az újságírást. Nicéphore Nièpce és Louis Daguerre fotográfiája eredetileg arra szolgált, hogy megragadja a valóságot, ám ezzel új funkciót adott a festészetnek, és így elősegítette az absztrakt irányzatok térhódítását. Alexander Graham Bell telefonja, amellyel az üzletemberek immár személyes találkozás nélkül is lebonyolíthatták ügyeiket, lehetővé tette a felhőkarcolók építését, s ezzel a városképet is megváltoztatta. Thomas Edison fonográfját üzenetrögzítőnek szánta, találmánya mégis a zeneipar és a szabadidő-felhasználás gyökeres átalakulásához vezetett el.
Sz. Bíró Zoltán: Oroszország – az utódlás kínjai
A hatalom embere, Vjacseszlav Vologyin már évekkel ezelőtt – akkor még az elnöki adminisztráció helyettes vezetőjeként – világosan értésre adta:
Ha van Putyin – van Oroszország, ha nincs Putyin – nincs Oroszország.
A főhatalom sorsának rendezése ezúttal sokkal nehezebbnek ígérkezik, mint amilyen az 2008-ban volt. Akkor még nem érte el Oroszországot a globális válság. Az év első felében az orosz gazdaság nyolc százalékot meghaladó ütemben növekedett, valósággal szárnyalt. Moszkva még a grúziai ötnapos háború előtt volt, így még kiváló nyugati kapcsolatokat tartott fenn. Nem beszélve Putyin népszerűségéről, ami első két elnökségének végén az egekben járt. Ennek meg is volt az alapja. A béreket és nyugdíjakat – szemben a kilencvenes évek gyakorlatával – időben fizették ki, a jövedelmek reálértéke pedig évről évre csaknem 10 százalékkal nőtt.
Most viszont az orosz gazdaság lényegében stagnál. Idén várhatóan csak 1 százalék alatti lesz a növekedése. Ráadásul a következő évek sem ígérnek semmi jót. Még az orosz kormány szerint is csak 2026-ban lesz esély arra, hogy a GDP-növekedés meghaladja a 3 százalékot. Mindeközben a jövedelmek reálértéke hatodik éve csökken. A visszaesés a 2013-as csúcshoz képest több mint 10 százalékos. Ezért aztán egy ideje már nemcsak a hatalompárt, az Egységes Oroszország népszerűsége alacsony, de a korábbiakhoz képest Putyiné is. Bizalmi indexe 2017 ősze óta kitartóan csökken. Mára ez a mutató a két évvel korábbi 59 százalékról 30 százalék körülire esett vissza, vagyis lényegében megfeleződött. Arra, hogy egyszerre legyen ennyire lent a hatalompárt és Putyin népszerűsége, korábban soha nem volt példa. Nem lesz egyszerű feladat megtalálni a megoldást 2024 problémájára.
Siba Antal: Történelmi meccsek
Tudni jól, hogy a labdarúgás Magyarország húzóágazata, így mondta a miniszterelnök. Ettől kezdve a magyar közmédiában – kivált a köztelevízióban – a hazai riporterek és szakelemzők elkeseredett küzdelmet folytatnak, hogy bebizonyítsák a képernyő nyújtotta keserves látványról, az egyre laposodó színvonalról, hogy az jó. Vagy, hogy nem is olyan rossz. Vagy, hogy úgy általában nézhető. Szegény, épp tíz éve elhunyt Knézy Jenő jut eszembe, akinek futballszeretete legendás volt, de életének utolsó éveiben már alig tudott mit kezdeni a látvánnyal: laposodott minden, nézhetetlenné vált a játék, de még mindig ezerszer jobb volt, mint a mai. Ő nem fogta vissza magát, közvetítései során nemegyszer adta föl, és mondott olyat, hogy „hát ez már azért mindennek a teteje!” Vagy: „azért illik tudni egyeneset rúgni a labdába”. „Emberek, mi ez, amit látunk?” Pedig akkor még voltak futballisták, akik a magyar korosztályos csapatokból kerültek fel, és kerültek ki külföldi klubokba Détáritól Kiprichen keresztül Geráig, Dzsudzsákig.
Knézy Jenő neve azért jutott eszembe, mert elképzelni sem tudom, miként volna képes kommentálni a mai magyar futballt, ahol már meg sem ismerni a futballistákat, mert tízből nyolc egy-két évnél tovább nem is játszik nálunk, vagy, ha igen, akkor kevés kivételtől eltekintve csak azért, mert képtelen külföldre szerződni. Ezt vajon hogyan élné meg Knézy, különösen, hogy mindez a teljes sikertelenség jegyében történik?
Paul Lendvai interjú részlete
Kelet- és közép Európában különleges helyzetben vannak a politikusok
– mondja a most kilencvenéves Paul Lendvai a Nagy N. Péternek adott interjújában – A 89-es összeomlás után itt nem volt idő a demokrácia nagy iskoláját kijárni, mint Ausztriában vagy Németország nyugati részében. Hirtelen dobták be őket a mélyvízbe. Magyarországon az első szabad kormány miniszterelnöke egy orvos-történész volt, aki korábban a politikában semmiféle szerepet nem játszott. Nagyokat hibázott, amiként Gyurcsány Ferenc is, aki szintén lényegében átmenet nélkül esett be a nagypolitikába. A lengyel Lech Walesa néhány év alatt hősből nulla lett ebben a helyzetben. Érdekes lenne azt is végignézni, hogy a hatalomból való kibukás után ki, mit tett. A volt német kancellár, Helmut Schmidt, nyolc-tíz fontos könyvet írt és egy nagy hetilap, a Die Zeit kiadójaként is tevékenykedett. Más bukott politikus gazdasági birodalmat épített fel, mint az Osztrák Néppárt volt elnöke, Josef Taus, vagy – akit minden nap látok, mert ott van háza, ahol nekem kis lakásom Altausseeban -, Hannes Androsch, osztrák pénzügyminiszter, egykori alkancellár (1970-1980) nemzetközi vállalatokat épített ki politikai pályafutása után.
Mások nem látják be, hogy vége, és ragaszkodnak valamilyen pozícióhoz. Henry Kissinger mondta, hogy a hatalom afrodiziákum, nagyon nehéz megszabadulni tőle.
Váncsa István: Parázs a seggben
Mostanában nem volt jó a Kossuth tér déli oldalán lakni, mondják a helybeliek. Éjnek évadján is lázas munka folyt arrafelé, alapozógépek, döngölők, úthengerek csörömpöltek, tehergépjárművek zajongtak szakadatlanul, persze nem elsősorban avval a céllal, hogy az ott élők éjszakáit még sanyarúbbá tegyék. A szándék az volt, hogy boldogabbak legyenek ők is és mi is, valamennyien, ez pedig csakis a Nemzeti Vértanúk Emlékművének újbóli felállításával érhető el, mármint Felcsút legnagyobb szülötte szerint. Oda kell annak kerülnie, ahol az 56-os forradalom mártír miniszterelnökének szobra állt, nem máshova. Ha ötven méterrel arrébb tennék, ötven százalékkal kisebb volna az öröm, az pedig nem megengedhető.
Nagy Imrének mindenesetre volt valami köze a Kossuth térhez, míg ellenben a nemzeti vértanúknak nem volt, hiszen Szamuely és kompániája az ország egész területét figyelmével tüntette ki. Prónayról ugyanez mondható el, ergo a vörös- és fehérterror áldozatainak emlékműve a határainkon belül bárhol otthon érezhetné magát. Persze nem Füredi Richárd sírkőszobrász munkájára, nem is annak a másolatára gondolunk, amely a Kossuth téren fog díszelegni, az ugyanis (a fennmaradt fotókból kitetszően) bűnrossz. Tárgyilagosabb szemléletű kortársak már az eredeti műről is ekként vélekedtek, nem világnézeti, hanem tisztán esztétikai alapon. Egyébként pedig arra is rámutatva, hogy a vörösterror után jött a fehér, annak pedig nem csupán három hónap, hanem sok-sok esztendő adatott, így az eredményei is számosabbak. Méltánytalanság volna erről megfeledkezni, mondták ők, persze mindhiába.
Volt mértékadó ellenvélemény.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
