Nem a XX. század találmánya a minden embert születésétől fogva egyenlően megillető emberi alapjogok deklarálása. Ami új a korai elődökhöz képest, az az emberi jogok nemzetközivé tétele. Angliában ma is érvényben van a Bill of Rights nevű jogszabály, melyben már 1689-ben rögzítették a parlament megválasztásának szabadságát, a szólás szabadságát és a kegyetlen büntetés kiszabásának tilalmát. 1776-ban született meg az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat, kimondva az alapvető szabadságjogok és egyenlőség elvének garantálását. A francia forradalom után, 1789-ben lépett életbe az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, amely e szavakkal kezdődik:
minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.
A második világháború szörnyűségei késztették 1948. december 10-én az Egyesült Nemzetek Szövetségét (ENSZ), hogy megalkossa az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. A nyilatkozatot azóta 508 nyelvre és nyelvjárásra fordították le. A szöveg legfontosabb elemei: az élethez, a szabadsághoz és biztonsághoz, a művelődéshez, a magántulajdonhoz, a gondolat-, lelkiismeret-, vallásszabadsághoz és a véleménynyilvánításhoz való jog biztosítása, valamint védelem a kínzás, a kegyetlen, embertelen bánásmód és büntetéssel szemben.
Dunja Mijatovic, az Európa Tanács emberi jogi biztosa ez év februárjában személyesen vizsgálta az emberi jogok érvényesülését Magyarországon. Lesújtó tapasztalatait május 21-én egy harminchét oldalas jelentésben foglalta össze. Mijatovicot nehéz lenne egyoldalúsággal vádolni, hiszen ittléte során a kormány és az igazságszolgáltatás képviselőivel, az Alkotmánybíróság elnökévek, az ombudsmannal és a civil szervezetek képviselőivel egyaránt találkozott. Az emberi jogi biztos jelentése négy témát ölel fel: a menedékjogot, illetve a menekülők emberi jogait, a civil szervezetek hazai helyzetét, a bíráskodás függetlenségét, valamint a nők és férfiak egyenlőségének kérdését. Valamennyi területen – finoman fogalmazva – sok hiányosságot észlelt.
A civiltörvényt elemezve kifogásolta, hogy a törvény rendelkezései a civilek és a civil szervezetek megbélyegzésére alkalmasak. A jelentés szerint a kormány egyes bírói döntések nyilvános bírálatával politikailag igyekszik befolyásolni a bíróságokat. Mijatovic ezt példákkal is alátámasztotta, kiemelve a miniszterelnöknek az országgyűlési választásokat követő azon nyilatkozatát, amellyel a Kúria döntését bírálva közölte: „a Kúria beleavatkozott a választásokba, elvéve egy mandátumot a képviselőinktől. Nyilvánvaló, hogy a Kúria intellektuálisan nem nőtt fel a feladatához”.
A jelentésnek ez a része kitér Handó Tünde, az Országos Bírósági Hivatal vezetője és a bírák által demokratikusan választott Országos Bírói Tanács között meglévő konfliktusra, utalva arra, hogy a bíróságok igazgatásában a hivatal vezetője túlhatalommal rendelkezik. Megemlíti a jelentés az Országos Bírói Tanács vizsgálatát, amelyben kifogásolják, hogy a hivatal vezetője törvénysértő és átláthatatlan gyakorlatot folytat a bírák és bírósági vezetők kinevezésekor. Emlékeztet továbbá arra is, hogy az Európai Bírák Szövetsége is aggodalmának adott hangot a hivatalvezető tevékenységének „rendellenességei” miatt.
Az emberi jogi biztos azt is kifogásolta, hogy párhuzamos igazságszolgáltatási rendszer jön létre a Közigazgatási Bíróság felállításával, ráadásul ez utóbbi bíróságon túlzott és ellenőrizetlen hatalmat kap az igazságügyi miniszter mind a bírák és bírósági vezetők kiválasztásában, mind pedig a bíróságok büdzséjének meghatározásában.
A magyar kormány bár öt éve 37 másik országhoz hasonlóan aláírta, de még mindig nem ratifikálta az „Európa Tanács Egyezményét a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról” szóló – közismert nevén – isztambuli egyezményt. A nemzetközi megállapodás célja az erőszak megelőzése, az áldozatok védelme és „az elkövetők büntetlenségének megszüntetése”. Az emberi jogi biztos összefüggést lát a civil társadalom lehetőségeinek szűkítése és aközött, hogy a nők jogainak érdekében dolgozó civil szervezetek komoly nehézségekkel küzdenek feladataik ellátásában. Felszólítja a kormányt, hogy vonják be ezeket a szervezeteket a nők érdekében alkalmazott szakpolitika kialakításába. Egyúttal konkrétan is felkéri a magyar hatóságot, hogy ratifikálja végre az isztambuli egyezményt.
Nehéz „rangsorolni” az emberi jogokat, hisz bármelyik megsértése azt jelenti, hogy a polgár kiszolgáltatottá válik a hatalommal szemben. Mégis, talán az egyik legsúlyosabb, amikor egy államot a kínzás, vagy embertelen bánásmód abbahagyására kell felszólítani.
A menedékjogról egy 2007-ben hozott, ám azóta számtalan esetben módosított törvény szól. A törvény kimondja, hogy rendelkezéseit a Genfi Egyezménnyel, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Római Egyezménnyel összhangban kell alkalmazni. Kitér arra is, hogy külön figyelemmel kell lenni a különleges bánásmódot igénylő személyek (betegek, terhes nők, gyerekek stb.) sajátos szükségleteire. A valóságban azonban a magyar állam ezeket a rendelkezéseket sorozatosan megsérti. És nem csupán a kíméletlen gyakorlat, hanem a jogalkotás szintjén is.
Az elmúlt kilenc hónapban tíz olyan eset volt, amikor a strasbourgi bíróságnak kellett soron kívül intézkednie azért, hogy a tranzitzónában lévő menedékkérők enni kapjanak. Egy idős, cukorbeteg afgán házaspár például három napig nem kapott élelmet Röszkén. De megtagadták az ételt egy olyan afgán menekülttől is, aki három gyermekével és veszélyeztetett terhes feleségével tartózkodott a tranzitzónában. A Belügyminisztérium szerint azért nem kaptak enni, mert menedékkérelmüket elutasították és el kellett volna hagyniuk az országot. A Helsinki Bizottság, amellett, hogy a strasbourgi bíróság soron kívüli intézkedését kérte, elfogadhatatlannak tartotta a Belügyminisztérium érvelését, mondván: „a zárt intézetekben lévő emberek élelmezése az állam elemi kötelessége, tekintet nélkül arra, hogy a fogva tartott személy menedékkérő vagy kiutasított”.
A menedékjogról szóló törvény módosításával bevezették a „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” fogalmát, egyúttal meg is határozták, milyen feltételek esetén lehet ezt a fajta válsághelyzetet kihirdetni. Ahhoz, hogy válsághelyzet legyen, a menedékkérők számának meg kell haladnia egy hónap átlagában a napi 500, vagy egy hét átlagában a napi 800 főt, illetve a tranzitzónában tartózkodók létszámának egy hónap átlagában a napi 1000, egy hét átlagában a napi 1600 személyt. A válsághelyzet meglétét hathavonta felül kell vizsgálni és szükség esetén lehet újabb hat hónapra meghosszabbítani.
A statisztikai adatok szerint ehhez képest 2017-ben összesen 3397, míg 2018-ban csak 671 személy adott be menedékjog elismerése iránti kérelmet. Vagyis 2017-ben napi átlagban 9,3, míg 2018-ban naponta 1,8 személy kérelme jelentette a „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet”.
A kormány ennek ellenére folyamatosan meghosszabbítja a válsághelyzet meglétét, noha annak törvényi előfeltételei egyértelműen hiányoznak.
Az emberi jogi biztos látogatása során a magyar hatóságok mégis megerősítették azt az álláspontjukat, hogy a menedékjog iránti kérelmek jelenlegi száma továbbra is indokolja a válsághelyzet fenntartását. Mijatovic tapasztalatait összegezve viszont megállapította, hogy a magyar hatóságok olyan jogi keretet alkottak, amely gyakorlatilag szinte kizárja a menedékkérők befogadását és védelmét, ezzel megsértve az európai, a nemzetközi és az emberi jogi normákat. A megfigyelő ezért felszólította a magyar kormányt, hogy helyezze hatályon kívül a „válsághelyzetet” és a magyar jogszabályokat hozza összhangba Magyarország emberi jogi kötelezettségeivel.
Kiemelt kép: Jorge Guerrero / AFP
