Anyáztak minket az önök kiállítása miatt.
Hogyhogy?
„Levágott kezeket szegeztek karóra a Vörös téren.” Ezzel a címmel írtunk a szentendrei ArtCapital egyik kiállításáról, a migrációt körüljáró MIG21-ről. Konkrétan az orosz AES+F csoport Iszlám projekt címen futó fotómunkájáról: hat kép, mely Moszkva, New York, Berlin, Róma és Párizs közismert tereibe képzeli bele a jövőt, ahol az iszlám uralja a ma még a keresztény világhoz tartozó városokat. Cikkünkre liberális oldalról azt kaptuk, miért kell terjeszteni ilyen baromságot, szélsőjobbról meg amiatt hörögtek, hogy megaláztuk a szent Oroszországot azzal, hogy feltételezzük, az iszlám akár Moszkvában is megvetheti lábát.
Ugye nem lepődtek meg?
Kicsit.
Ez a reakció számomra két jellemző magyarországi jelenségről szól. Az egyik az erkölcsi felháborodás, amit értelmiségi pályán lévő emberek internetes közösségi oldalakon napi rendszerességgel művelnek.
Leginkább a csoportidentitás megerősítése miatt, s mivel a hazai szétszakítottság főként politikai törésvonalak mentén jelentkezik, igyekeznek politikai kontextusba húzni mindent, amit csak lehet. Nem független ettől a másik jelenség, ami röviden írható le, mint művészeti alkotások aktuálpolitikai állásfoglalásként történő értelmezése. Kétségkívül vannak művek, amelyek esetében ez nem jogosulatlan, de számomra az ilyen alkotások jórészt érdektelenek, mert bántóan didaktikusak. A MIG21 kiállításon nincsenek ilyenek. Ha az itteni alkotásokat a migránsválság kapcsán született aktuálpolitikai állásfoglalások mentén akarjuk értelmezni, azt csak olyan leegyszerűsítés révén tudjuk megtenni, amely nem vesz tudomást a művek meghatározó jellemzőiről. Ez nem korrekt. A műelemzés ugyanis nem a politológia, hanem az esztétika illetékességi körébe tartozik, függetlenül a művek közéleti vonatkozásaitól. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az ön által citált reflexiók műelemzések lennének. Egyébként nem tartom aggályosnak, hogy ilyen vélemények is publicitást kapnak:
mint ahogy nekem is jogom van azt gondolni ezekről, hogy hülyeségek.
Mit gondolt Szentendre fideszes kulturális alpolgármestere a MIG21-ről?
Úgy tudom, tetszett neki. Rendkívül jó ízlésű ember, aki a műalkotásokat esztétikai szempontok mentén értelmezi. Mióta én vezetem a városban a múzeumi központot, egyetlen kiállítást sem akart politikai perspektívába illeszteni, ezt sem.
Már azt se nagyon értem, miért hagyja önt dolgozni.
Miért ne hagyna?
Önt pár éve lényegében eltávolították a kortárs magyar képzőművészet fellegvára, a Műcsarnok éléről, miután nyílt összetűzésbe keveredett az Orbán-kurzus művészeti főideológusával, a Magyar Művészeti Akadémiát vezető Fekete Györggyel. Ennél rosszabb ajánlólevél nincs kormánypárti városokban.
Ez egy rossz sztereotípia. Nem hiszem, hogy a múzeumigazgatói pályázatom elbírálásánál bármilyen szerepet játszott volna ez az ügy, vagy hogy aktuálpolitikai szempontok befolyásolták volna a döntést. Úgy vélem, hogy a pályázók közül az én szakmai programomat találták a legígéretesebbnek. Ami pedig a Műcsarnokot illeti, hadd pontosítsak:
Állítólag az intézmény száztíz éves történetében az első igazgató voltam, aki lemondott. A politikai vezetés, az akkori kulturális államtitkár a legkevésbé sem kapacitált erre. Politikai logikával végiggondolva talán nem is volt érthető a döntésem. Régi vágású konzervatív embernek tartom magam, aki igyekszik szigorúan ragaszkodni a saját erkölcsi elveihez. Ha akkor nem mondok le, az önbecsülésem sérült volna.
Fekete György szerint ön azért mondott le, „mert kompromittálta a kortárs magyar képzőművészetet”.
Ezt még nem hallottam.
Azt hiszem, nem ugyanazt tekintjük kortárs képzőművészetnek. A saját felfogásomat röviddel a kinevezésem után nyilvánosan elmondtam, és ugyanott, egy konferencián arról is beszéltem, mit szeretnék a következő öt évben csinálni. Ebből lényegében egy év programja valósulhatott meg, mert 2011-ben még hagytam, hogy kifussanak az elődöm által lekötött tárlatok.
Büszke vagyok rá, hogy abban az évben olyan jelentős művészeknek is rendezhettünk egyéni kiállítást Budapesten, mint Bernard Venet, Marina Abramovic és Aj Vej-vej. Új kiállítóhelyet hoztunk létre az épületben, folyóiratot indítottunk. Ebbe a rövid időbe sajnos több minden nem fért bele, így például nem valósulhatott meg a Budapest Biennále sem, amelyet 2014-ben terveztünk elindítani.
Távozásának egyik oka, hogy belefutott a nem sokkal korábban meghalt Makovecz Imre emlékére rendezendő kiállításba. Fekete György erről azt nyilatkozta nekünk: „Imre halála után próbáltam elmagyarázni Gulyásnak, hogy meg kell csinálni, ám erre csak akkor lett volna hajlandó, ha a világ többi organikus építészét is idehívjuk. Ilyen sincs! Először Makovecz életművét kell méltó helyére tenni. Magyarország legnagyobb kortárs építésze volt, ráadásul kiváló filozófus is.”
Annak idején jónéhányszor elmondtam: a kiállítás az én ötletem volt.
Fekete másként emlékszik. Amúgy mit keresett volna a Gulyás-féle Műcsarnokban egy Makovecz-kiállítás?
Makovecz Imre a huszadik század második felének meghatározó építésze, izgalmas, hatalmas életművel.
Egyszerűen azért, mert ez a kivételes építészeti teljesítmény ezt érdemli, s mert nemzetközi perspektívában tud megmutatkozni hitelesen, hogy mit ér.
Mit ér?
Mint tudja, a kiállítás végül nem valósulhatott meg.
Jól járt volna Makovecz emléke azzal a kiállítással?
Nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi nagyközönség is jól járt volna azzal a kiállítással. Komoly nyeresége lehetett volna a magyar kultúrának. És minden bizonnyal segített volna abban is, hogy Makovecz ne szoruljon be egy ideológiai skatulyába.
Ön vonta be az ötletbe Feketét és az ő Magyar Művészeti Akadémiáját. Miért?
Egy ilyen nagyszabású kiállítás létrehozása sok pénzbe kerül, márpedig nekünk nem volt rá elég forrásunk. Kifejezetten
Ez történt. Aztán hamar kiderült, hogy a támogatásért cserében ők olyan igényeket fogalmaztak meg a tárlattal kapcsolatban, melyek szakmai szempontból kínosak voltak.
Fekete politikus?
Egy olyan szervezet vezetője, mely kultúrpolitikai ügyekben dönt, természetesen politikus.
Feketéék szerint kultúrharc zajlik. Ön szerint is?
Igen, ebben egyetértünk. Intézményvezetőként én próbálok ebből kimaradni, de attól még zajlik a kultúrharc.
Aminek kétségkívül jeles állomása volt az ön által még a Műcsarnokban rendezett Mi a magyar? Kortárs válaszok című kiállítás is.
Vitatkoznék. Ez a kiállítás inkább ürügyet adott a kultúrharchoz:
A tartalom is kínált muníciót a felháborodásra. Fekete György azon akadt ki, hogy az egyik installációban a Parlament épülete húgyban ázott.
Tudok róla és érteni vélem a szempontjait, függetlenül attól, hogy ilyen installáció nem volt a kiállításon. Úgy sejtem, hogy a kitűnő fotóművész, Szabó Dezső egyik munkája kapcsán fogalmazódhatott meg ez az értelmezés, az ugyanis egy
Ha valakinek egyáltalán nincsenek kortárs művészeti referenciái, az bizonyára másképp értette ezt a művet, mint aki számára magától értetődőek voltak az utalásai. De
Lehet olyan felfogás, amely a műalkotásokat ideológiai, politikai állásfoglalásoknak tekinti. Ez ősrégi koncepció, melyet Hauser Arnold kitűnően bemutat A művészet szociológiája című könyvében, s amellyel mindenkinek lehet személyes élménye, aki a szocializmus időszakában művészettel foglalkozott. Én ezt egészen másképpen gondolom el.
Engem nem ez izgat. Az ilyen megközelítések nem dobnak fel, az biztos. Annál inkább, ha néha sikerül meghekkelni ezt a szemléletmódot. Például, amikor Szolnoki József Hun volt, hun nem volt címmel készített filmet a Németországban magukat vallási csoportként bejegyeztető hunokról, és ez a film lement a magyar köztévén, majd majdhogynem egy időben
Persze utána az egyik oldal rájött, hogy félreértett valamit.
A Belga zenekar Magyar Nemzeti Hip-Hopját is imádta a szélsőjobb, „felvidéki deszkások, szevasztok!”, egy darabig, aztán már nem.
Ez nekem kimaradt, de ha jól értem, hasonló történet.
Ön szerint mi a magyar?
A nemzeti önazonosság kérdése nekem személy szerint is fontos, de sosem akartam definitív módon választ adni rá. Most sem szeretnék. Egyébként már a kérdés hagyományának is két vonulata van. 1937-ben, a Szép Szó Mi a magyar most? című különszáma döntően a politikai baloldal értékrendje szerint kívánta a nemzeti kérdést újragondolni, 1939-ben a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötet pedig konzervatív szemszögből vette sorra a lehetséges válaszokat.
bár inkább a Szekfűéké áll hozzám közelebb. Van itt néhány érdekes kérdés. Honnét, hová, merre tartunk mi, magyarok? Milyen utat járunk be? Magunk választjuk az utat vagy kijelöltetik a számunkra? Ezekre a régi kérdésekre számos válasz született már, mégsincs könnyű dolgunk, ha újra szembesülünk velük.
Onnan kanyarodtunk el, hogy az ön „mindkét oldal művészei mondhassák a magukét” alapállásával hogyan kaphatott állást a fideszes Szentendre múzeumközpontja élén.
Szerintem már az az állítás is hibázik, mely szerint nekem az lenne az alapállásom, hogy „mindkét oldal művészei mondhassák a magukét”. A jó művészek ugyanis, akik engem érdekelnek, nem ideológiai-politikai alapon jók.
Most én hadd pontosítsak: ön nyíltan kormánykritikus művészeket is kiállít, nyíltan kormánykritikus művészeknek is kurátorkodik.
Engem nem az izgat egy-egy műalkotás kapcsán, hogy az alkotója, aki, mondjuk, egy vonalat húzott a vásznon, milyen politikai beállítottságú.
Szentendre egyébként kitűnő hely, még ha a feltételek éppen olyan siralmasak is, mint az összes vidéki magyar múzeumban: az állami normatíva régóta változatlan, és bár a szentendrei önkormányzat szinte erején felül segít, ez ahhoz kevés, hogy úgy működjünk, mint egy nyugati múzeum. A munkám jelentős részét emiatt a támogatók utáni kajtatás teszi ki.
Adnak?
Sokkal kevesebbet, mint amire szükségünk lenne. Rossz, kádárista örökségnek tartom azt a gyakorlatot, hogy Magyarországon esetenként még mindig többet nyom a latban egy-egy kijáróember lobbizása, mint a teljesítmény.
Önnek is vannak fontos, igaz, mostanában hullámvölgyben lévő fideszes pártfogói: az imént név nélkül emlegetett volt kulturális államtitkár, L. Simon László és Kósa Lajos. Segítettek, segítenek?
Két olyan politikust említ, akinek a teljesítményét egy-egy területen mindig is sokra tartottam, s ebben a média velük szembeni időnkénti hecckampánya sem befolyásolt.
Az viszont soha nem vetődött fel bennem, hogy valamiféle közbenjárást, külső segítséget, támogatási folyamatba való beavatkozást kérjek tőlük.
Miért?
Mert nem. Ez egy abszurd felvetés.
Én se arra gondoltam, hogy Kósa küldjön önnek harminc közmunkást betonozni otthon a garázslejárót. De az tán beleférhet, hogy egy kiállítás érdekében fölemeli a telefont. Fekete bizonyára Orbánhoz is bekopog, ha fontosnak ítél valamit, mondjuk a Műcsarnok MMA-sítását.
Azt nem tudom. Szerintem kádárista mentalitás, amikor egy múzeumigazgató politikusok kegyét keresi az intézménye érdekében.
Aki finnyás, hátraszorul, ő maga és az általa vezetett intézmény is, nem?
Lehet, hogy rövid távon igen. Én ezzel szemben az értékteremtés klasszikus formáiban hiszek, és abban, hogy
Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy politikusokkal nem szabad kapcsolatot ápolni, vagy hogy a lobbizás eleve ördögtől való. Szó sincs erről. De vannak határok, melyek átlépését nem tudom elfogadni. Amikor a hatalompolitika egy múzeum esetében felülírja a szakmai szempontokat, az számomra akkor is ilyen határátlépés, ha én lennék a kedvezményezett. Ezért
Azt hiszem, ez valamelyest kölcsönös: tőlem sem szoktak politikusok kérni semmit.
Kósa se kért soha semmit?
Mint Virág elvtárs a Tanúban? Nem.
Kósa emelte be önt a múzeumi világ sztratoszférájába. Ahogy olvastam, már a megismerkedésük is különleges volt: azzal kezdődött, hogy ön beszólt neki.
Hogy hová emelt be? A sztratoszférába? Túl hízelgő ez a hasonlat, az én történetem sokkal földhözragadtabb ennél. A kétezres évek legelején egy debreceni újságban közölt publicisztikában szóvá tettem, hogy mennyire ízléstelen volt a Nagytemplom előtt Lagzi Lajcsi-koncerttel ünnepelni az új főtér átadását. Pár nappal később
ez valóban egy átgondolatlan döntés volt.
Aztán ön lett a felelőse a programnak, mellyel Debrecen pályázott az Európa kulturális fővárosa címre, majd 2006-ban kinevezték a Modem első igazgatójának.
Így van. A Modem miatt feladtam az akadémiai állásomat. Nagyszerű öt év volt egy dinamikusan fejlődő, ambiciózus városban. A polgármester a művészeti központhoz is korrektül viszonyult, semmibe nem szólt bele.
Egyszer azért próbálkozott. Még 2009-ben Kis magyar pornográfia címen ön rendezett kiállítást a Modemben, ahol az egyik alkotás egy Kósa mellszobor volt. Amit Kósa Lajos előbb betiltott, aztán a kirobbanó botrány hatására mégis engedélyezett.
Tudom, hogy sokan szeretnek erre így emlékezni, de nem ez történt. Szerencsére készült egy werkfilm a kiállításhoz, s a kamerák rögzítették azt a néhány órát is, amikor erről a kérdésről az érintett művészekkel és a polgármesterrel közösen beszélgettünk. Ilyen módon ezt a kérdést nem a személyes emlékezet dönti el, mert a sztori bekerült a filmbe, ami aztán lement a Duna tévén és ma is elérhető. Röviden:
Ebben közösen meg is egyeztünk. A politikusokat persze ez nem zavarta, a megnyitó másnapján, reggel fél nyolckor már megvolt az első sajtótájékoztató a Modem előtt valamelyik párt részéről, aztán jött a többi is.
amelynek éppenséggel egyetlen pozitív politikus szereplője volt: Kósa Lajos.
Ahhoz mit szól, hogy Fekete György bejelentette, távozik a Magyar Művészeti Akadémia éléről?
Az alapszabály értelmében nem tehet mást.
Ha önt betolnák az MMA élére, ami nyilván nem fordulhat elő, mihez kezdene a szervezettel?
Valóban abszurd a felvetés.
Ha már egy művészeti embernek sincs fantáziája, végünk.
A múltkor egy kulturpolitikus, akit korábban nem ismertem személyesen, elhívott kávézni és megkérdezte,
Önnek is azt tudom mondani, amit neki: annyi izgalmas kérdés foglalkoztat, hogy sem időm, sem kedvem nincs hülyeségekről gondolkodni.
Az hülyeség, hogy kell-e az országnak, a nemzetnek az MMA?
AZ MMA jelenlegi működését számos szempontból problematikusnak látom, de nem zárhatjuk ki, hogy ezek a problémák egyszer majd megoldódnak.
Alkalmas ma arra a magyar múzeumi, művészeti közeg, hogy nemzetközi viszonylatban, pénzügyileg is versenyképes legyen?
Miközben a kortárs irodalomnak, zenének, színháznak nincs ilyen jellegű gazdasági vetülete, a kortárs képzőművészethez szervesen hozzátartozik a műtárgypiac. Nem túl gyakori, de
Miközben a Franciaországban élő, komoly életművel rendelkező Reigl Judit munkáinak eladási árai megközelítik a százmillió forintot. Olyan magyar művészekről beszélek, akiknek komoly múzeumi kiállításaik voltak. Egy jó múzeumi tárlatnak jelentős kanonizációs hatása lehet, de a siker, különösen az anyagi siker, nem mindig ezen múlik. Például a kolozsvári Adrian Ghenie Nickelodeon című 2008-as művét tavaly ősszel 7,1 millió fontért, azaz több mint 2,4 milliárd forintnak megfelelő összegért adta el a londoni Christie’s. A még mindig csak negyvenéves Ghenie festményei számos nagy csoportos tárlaton szerepeltek, hogy mást ne mondjak, például a Műcsarnok Kolozsvár-kiállításán, amelynek a megnyitójára a művész is eljött, de igazán komoly egyéni múzeumi kiállítása a román alkotónak mindeddig nem volt. Kolozsvár az infrastrukturális, anyagi lehetőségeit tekintve soha nem volt versenyképes például Budapesttel, művészeti szempontból mégis régóta előtte jár. Nem Ghenie ugyanis az egyetlen európai sztáralkotó ott – számos nevet tudnék még mondani, aki sikeresebb, mint a nálunk élő művészek. Miért? Van némi felelőssége ebben a hazai múzeumoknak is, amelyek nem ritkán olyan hagyomány, értelmezési keret mentén rendeznek kiállításokat, amelyek nem köthetőek nemzetközi perspektívához. Természetesen van felelőssége a művészeti oktatásnak is, de
Miközben Nyugat-Európa és az Egyesült Államok nagy művészeti központjaiban a kurátorok többnyire elméleti, esztétikai kontextusban, világosan bemutatják egy-egy projekt jelentőségét és értelmezési keretrendszerét, nálunk ez nagyon kevéssé jellemző. Magyarországon ritka az érdemi kurátori munka. A jelenlegi szakmai közegben ennek nem is igen van tere.
Még 2015 májusában ön azt nyilatkozta: „Szentendre néhány éven belül a hazai képzőművészet fővárosa lehet.” Célba ért?
Ráfordultunk arra az útra, amely ehhez a célhoz vezet. Az elmúlt egy évben
félszáznál is többet. Sok jó programunk van. Lehet, hogy most könnyebb is kitűnni, mert Budapest a képzőművészet szempontjából nem feltétlenül a legizgalmasabb időszakát éli, talán emiatt is járnak sokan a fővárosból szentendrei tárlatokra. Mindazonáltal hosszú távon nekünk is az a jó, ha Budapesten divatos, trendi, színvonalas képzőművészeti élet van. Az általános progressziónak szurkolok.
Akad progresszió. Tán hanyagságból, apró lázadásból, tán a helyi politikusokban olykor felsikoltó egykori értelmiségi énből fakadóan megesik, hogy nem csupán átcsúszik a politikán egy-egy „veszélyes”, „lázító” kiállítás, hanem támogatást is kap.
Például?
Kicsit ilyen az ArtCapital. Meg hát tavaly Pécsen állított ki politikusokat kifigurázó festményeket drMáriás, nem mellesleg ön volt a tárlat kurátora, és maga a pécsi polgármester, Páva Zsolt mondott beszédet a megnyitón. Hogy van ez?
Nem hiszem, hogy az Art Capitalra jogosultan használhatná bárki a veszélyes jelzőt, de nem is ezért opponálok elsősorban, hanem mert – a Magyar Turisztikai Ügynökség által finanszírozott kisebb reklámkampányt leszámítva – sem tavaly, sem idén nem kaptunk rá állami támogatást. Remélem, jövőre fogunk. Ami pedig drMáriás pécsi kiállításán a polgármesteri megnyitóbeszédet illeti, az szerintem teljesen rendben volt. Egyrészt
Másrészt miért ne tetszhetne neki drMáriás, miért ne lehetne ennyi önreflexió benne? Senkitől nem szép dolog ezt elvitatni. Másrészt,
Ha egy politikus betiltja, azonnal fontos lesz – ilyesmi történt az orosz Blue Noses párossal úgy tíz évvel ezelőtt, amikor az akkori kulturális miniszter Moszkvából a finn határra utazott, hogy személyesen vegye le a kamionról az egyik képüket. Ami persze ilyen módon rögtön világhírű lett. És tudnék hasonló példákat hozni néhány szomszédos országból is. A magyar politika ezen túl van. Persze
Ön jelen volt néhány magyar képzőművészeti botrány születésénél, mint a Mi a magyar? és a Kis magyar pornográfia. Szereti a botrányt? Esetleg tervez is vele? Az ArtCapitalokon se bánná?
Idézhetném most az egykori Bizottság-zenekar legendás slágerének a szövegét, miszerint a botrány az egészséges, de nem teszem, mert másképp gondolom. A kérdésre válaszolva: nem szeretem, nem tervezek vele és bánnám, ha mégis lenne.
De Magyarország egy sokszínű, izgalmas hely, így nem zárhatjuk ki, hogy valaki épp ezt találja majd botrányosnak.
