Belföld

Fekete György: Az minek számít, amikor valaki szétrúgja a miniszterelnök fejét?

Nagy József
Neményi Márton
Nagy JózsefNeményi Márton

2015. 09. 11. 18:00

Mi a magyar? És mi a mocsok? Szabad a Parlament alá hugyozni? És saját szellentésünket szagolni? Van még kupleráj a Víg utcában? Magyarság vagy magyarkodás? Olyan kérdez, aki szerelmes volt Glóriába, olyat, aki feleségül is vette a bájos űrújságírónőt. Nagyinterjú a legfőbb kultúrpolitikussal.
Korábban a témában:

Az MMA elnökének lenni ugye politikai állás?

Ugyan! A legkevésbé sem az.

Egy alig ismert művészegyesület vezetőjéből lett ön a magyar kultúrpolitika atyaistene, amikor 2011-ben Orbán Viktor kétharmada köztestületté tette, majd alkotmányba emelte a Magyar Művészeti Akadémiát. Azért ehhez kellett a politikai támogatás, nem?

Attól még nem politikai állás.

Van pártkötődése?

Nem vagyok párttag.

MDF-es, később Fidesz-KDNP-s országgyűlési képviselő volt.

1999-ben mindenhonnan kiléptem. A politikában töltött éveimet veszteségnek tartom.

Miért?

Belsőépítészi életművemet pont ez idő alatt kellett volna kiteljesítenem.

Kintről úgy tetszik, mindig is a főfőkultúrpolitikusi posztra hajtott.

Nem kultúrpolitikus, hanem kultúrstratéga vagyok.

Rendszerfüggetlenül. Már 1966-ban Munkácsy-díjat kapott, 1980-ban a képzőművészeti középiskola igazgatója lett…

Ne hagyja ki, hogy 1982-ben Érdemes művész!

24.hu / Neményi Márton

És 1986-tól az Iparművészeti Vállalat művészeti vezetője, valamint a képzőművészek szövetségének elnöke, 1997-től lapfőszerkesztő. A rendszerváltás az MDF-ben találja, Antallnál kulturális államtitkár, 1996-ban már a KDNP-ből hallatja hangját. 2002-ben Orbán Viktor környezetében tűnik föl, amiből 2012-re az nő ki, hogy Makovecz Imre betegségével majd halálával ön lesz az MMA elnöke. Komoly pályaív.

Én nem tűntem fel senki környezetében, az akadémiának egyesületi életében is választott vezetője voltam.

Kínos önnek az a mondat, hogy „Orbán Viktor környezetében tűnt föl”?

Abszolút nem kínos. De vádként nem használható. Persze, ha ön elismerésként használja, arra utalva, hogy tudtam tanácsokat adni egy államférfinak, amikor miniszterelnök lett, na, azt elfogadom.

Orbán Viktor államférfi?

Államférfi!

Ért ő a művészethez?

Ért.

Miből gondolja?

Tapasztalom, akár kormányülésen is, amikor be kell számolnom a munkánkról.

Mit jelent az, hogy Orbán ért a képzőművészethez? Jelessel vizsgázna művtöriből?

Arra nincs szükség. És konkrét művekbe nem szól bele, helyesen.

Mi dolga neki a kultúrával?

Hogy hagyja érvényesülni a szakembereket.

Önt.

A kormányfő feladata, hogy művészeti infrastruktúránkat fejlesztve szolgálja azt az elképesztő szellemi potenciált, amivel Magyarország kiemelkedik a környező országok közül.

Kiemelkedik?

Individualizmusunk folytán döbbenetes művészi képességek koncentrálódnak itt. Nincs még egy ország, ami filmben, irodalomban, képzőművészetben, színházban, iparművészetben, élő népművészetben, így együtt, tömegében, teljes konstellációjában ilyen mértékű és színvonalú volna. Sehol! Ezt tudatosítanunk kell a világgal! Sok idő, tudom. Tíz-tizenöt évbe telik majd.

Valamikor nagyon rossz véleménnyel volt Orbánról.

Én?

„A KDNP azért indul, mert nem hagyhatja, hogy a magyarok csak a liberális fiatal demokraták és a nem szociáldemokrata szocialisták között választhassanak.” Ezt egy 2000-ben zajlott időközi választás előtt nyilatkozta. Márpedig önnél a liberális a legdurvább szitokszó.

Akkoriban még a Fidesz liberálisként határozta meg önmagát.

2000-ben a Fidesz már bő fél évtizede konzervatívnak nevezte és érezte magát.

Áh… Nehezen kezdek én ezekkel a szavakkal bármit is, hogy ideológia szempontjából ki szocialista, ki liberális, ki ez, ki az.

Ön liberálisozta le a Fideszt 2000-ben.

Egyes kifejezések ma nem azt jelentik, mint tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt. Nem is szoktam belemenni róluk való vitába. Egyébként a liberális szót mindig önmeghatározásként idéztem be.

Mi nyitotta fel a szemét arra, hogy Orbán már nem liberális, hanem őszintén keresztény, konzervatív demokrata?

Hagyjuk már! Kétezer óta nemcsak én változtam, hanem szinte minden politikai sarokpont. Olyannyira, hogy a baloldalon már egymást is megtagadják, a négy-öt baloldali párt személyei alig beszélnek egymással. Engem e tekintetben is a tények győztek meg.

2002-re jött rá, hogy a kultúrstratégiai elképzeléseit a kormányfő közösségében tudja megvalósítani?

És ezt most is így érzem.

Ma az alkotmány mondja ki, hogy a Magyar Művészeti Akadémia tagjai a legkiemelkedőbb magyar művészek.

Nem mondja ki, de célul megfogalmazza, nem alaptalanul, hiszen nincs olyan akadémikusunk, akinek ne lenne minimum középdíja. Érdemes Művészek, Kiváló Művészek, Kossuth-díjasok, Nemzet Művészei! És ezeket zömmel a rendszerváltás előtt kapták művészeink. Nagyon nagy különbség!

Na de, ha művek alkotásához értenek, mit keresnek mindenféle pénz- és díjosztó köztestületekben? Művészként miért kell testületileg beleszólni művészeten túli közügyekbe, politikába? Például miért írtak a kormány mellett protestáló leveleket?

Soha nem írtunk ilyen protestáló levelet a miniszterelnök mellett!

„Mi, a magyar mindennapokban élő, az egyes kormányzati döntések következményeit viselő, azokat bőrünkön érző állampolgárok, foglalkozásunkat tekintve írók, művészek, tudósok, egyre nagyobb megütközéssel olvassuk és hallgatjuk a világ sajtójában egyes politikai körök rágalmait a magyarországi demokrácia-deficitről.” Ez egy 2012. januári nyílt levél első mondata, az aláírók: Magyar Írószövetség, Magyar Művészeti Akadémia, Professzorok Batthyány Köre. Alább arról értekeznek, hogy „a vártnál nehezebb külső körülmények és néhány botlása ellenére a jelenlegi kormány továbbra is élvezi a többség bizalmát”. Vagyis kiálltak Orbán mellett.

Ezt bizonyítani kell ám! Nincs rá bizonyíték. A levél a magyar kormány szuverenitását védte. A napi politikai megnyilvánulásoktól szigorúan távol tartjuk magunkat.

24.hu / Neményi Márton

A Magyar Művészeti Akadémia minden magyar művész akadémiája?

Minden magyaré, igen. Nem a „vagy-vagy”, hanem az „is-is” pártján állok. Az a dolgom, hogy megmutassam ennek a tízmilliónak vagy tizenháromnak, mire vagyunk képesek. Ne húzzak ki belőle senkit, ne emeljek ki egy bandát, hanem teljességre törekedjek, aztán hadd válasszon mindenki kedvére.

Önt pont azzal vádolják, hogy egyetlen „bandát” tol: az idősödő, orbánista, jobbos művészeket.

Hogy én?! A Nemzet Művésze Díjjal a magyar művészeti élet egészét reprezentáló listát hoztunk létre. Ennél demokratikusabb gesztust történelmünkben a magyar kultúra terén még nem tettek. Aki ebbe a névsorba beleköt, nem normális!

A díjjal nincs is gond, a Magyar Művészeti Akadémiával annál inkább.

Mi a gond az akadémiával?

Bevallottan szelektál. A 2012 decemberében a Demokratának adott interjújában ön rögzítette, ki lehet tag. Három kritériumot sorolt.

Büszke vagyok rá! Abszolút büszke.

Először is: ne legyen fiatal az illető.

Ilyen sohasem hangzott el! Az azonban igaz, hogy az akadémiai tagság feltétele a beérett és már méltányolt művészeti életmű.

„A tagságnak három kritériuma van. Az első az, hogy az MMA nem fiatal tehetségek szervezete… mi beérett, a társadalom és a szakma részéről elismert művészeket tömörítünk”. A második alapszempont „az átlagon felüli közéleti tevékenység”, a harmadik pedig a „nyílt és megvallott nemzeti elkötelezettség”. Hol marad a sorból a „kiemelkedő alkotások, meggyőző életmű”?

Erről beszéltem az előbb. Vagyis arról, hogy tagjaink hazai és nemzetközi elismerése már megtörtént. Magyarországon van háromezer-háromszáz diplomás iparművész, négyezer diplomás képzőművész, akadnak köztük kiemelkedőek, közepesek és gyengék. Az első kategória kell nekünk.

Milyen az az átlagon felüli közéleti tevékenység?

A második kritérium azt jelenti, hogy nem elég, ha valaki csak azt csinálja, amit otthon, az íróasztal mellett lehet. Több kell! Részt venni a társadalom szerkezetének átalakításában, a nevelésben, a népművelésben, a kulturális píár-tevékenységben. Egy akadémikustól egyebet is elvárunk, mint hogy alanyi költőként beburkolózzon, s ki se mozduljon hálószobájából.

És ha zseniális verseket ír? Az egyszerű alanyi költő miért záratik ki az akadémikussággal járó havi apanázsból?

A jó vers sokat ér. De az igazán nagyok – Babitstól Kosztolányin át Kodályig – igenis részt vettek a közéletben. Ha Kodály Zoltán csak zenét szerzett volna, vajon Kodály Zoltán volna az utókor számára?

Nem?

Nem! Őt az tette naggyá, hogy tanított is. Nálam a tanítás is közéleti tevékenység. És a folyóirat-szerkesztés is az. És a versmondó versenyek szervezése is az. Az akadémiai tagságot célzó művész a közvetlen tennivalóján túl is sokoldalú.

Sokoldalúságnak minősül, ha valaki beáll a Békemenetbe?

És az minek számít, amikor valaki szétrúgja a miniszterelnök fejét?

Mármint a hungarocellszobor fejét?

Ez szimbolikusan mindegy. Minek számít?

Gyökérségnek. De hogy jön az a békemeneteléshez?

A Békemenetben találkozott a fejrugdosáshoz hasonlóan botrányos cselekedettel?

Csak azt kérdem: ha a költő a költés mellett békemenetel is, azzal kipipálta-e az átlagon felüli közéleti aktivitás kritériumát.

Nem tudom, találkozott-e valaha is bármiféle akadémiai kipipálással. A Békemenet pedig pozitív dolog. Ha a költő úgy érzi, részt kell vennie rajta, hát vegyen részt! Szabad országban él. A Békemeneten megjelenni szerintem közéleti aktivitásnak számít.

Ön volt Békemeneten?

Nem járok Békemenetre.

Miért?

Mert azt mások megcsinálják helyettem. Nyolc-kilenc alapítványt támogatok, megfordulok a gyűléseiken, utazom, előadói esteket tartok, emeritusként visszajárok az egyetememre. Tengernyi közéleti tevékenységet végzek!

„Nyílt és megvallott nemzeti elkötelezettség.” Ez mit keres az MMA-kritériumok között?

Az akadémiát úgy hívják, hogy Magyar Művészeti Akadémia. Ezzel kapcsolatban még a rúgásokra is büszke vagyok. Közel fél évszázad szocializmusa után vissza kell szerezni önmagunkat, és ebbe nemzeti elkötelezettség nélkül bele sem lehet kezdeni. Akinek mindegy, hová tartozik, melyik országban él, kik azok, akikre föltekint, abban valószínűleg fel sem vetődik az akadémiai tagság szükségessége.

Balosok, liberálisok lehetnek MMA-tagok? Az ő ideológiájuk összefér a nemzetileg elkötelezettséggel?

Nem tudom, mert ilyen megkeresés nem fordult elő. És azt pedig hadd határozzam meg én, hogy elkötelezettség alatt személy szerint mit értek!

Lehet, nem azt, amit ők?

Nemcsak lehet, hanem így is van. Ha egy versenyben a teljesítmény egyenlő, hadd szeressem jobban a magamét! Ennyi!

Ott van például Konrád György. Igazán jól ír, igazán átlagon felüli közéleti tevékenységgel büszkélkedhet. Viszont a nemzeti elkötelezettsége, ön szerint, nem megfelelő, nyilatkozta is róla, hogy nem fér be az MMA-ba.

A Konrád György-kérdéssel nem vagyok hajlandó foglalkozni, már tucatnyi alkalommal fejtettem ki a vele kapcsolatos véleményemet.

Az emlegetett interjúban ön az itthoni viszonyokat külföldön kritizáló honfitársaink kapcsán így fogalmaz: „Azzal számolnunk kell, hogy például Konrád Györgyöt is magyarnak tekintik külföldön, bármit is mond rólunk.” De miért ne lehetne igaz magyar, aki nyugatos értékekben, a nyugathoz való tartozásban látja a nemzet megmaradását, az itt élők jólétének zálogát, s véleményét vállalja külföldön is? Pláne, ha nem a komplett magyarságot, a hazát, hanem az aktuális kormányt üti.

Most erről csak annyit, hogy végre szeretném azt olvasni, amikor a liberális Konrád megkritizálja, mondjuk, a kilencvenes évek teljesen haszontalan és ferde liberális politikáját is. Az azóta eltűnt SZDSZ-nek katasztrofális bűnei voltak. Magyarországon nem liberalizmus volt, hanem a liber-ál-izmus kapott vezető szerepet!

Ön párton kívüli, sőt elvileg pártoktól független köztestületi vezetőként mondhat olyanokat, hogy „Orbán államférfi”, bezzeg az SZDSZ, ahogy másutt fogalmazott, „bűnbanda”?

A magyar liberálizmus a szabadság elvét kompromittálja. Bár a liberalizmus eszméje szerint az én szabadságom addig terjed, míg át nem lépem mások szabadsághatárát, a magyar liberálizmus folyamatosan belegázol mások szabadsághatáraiba. Hogy a dolgok rendeződjenek hazánkban, legnagyobb gátja a magyar álliberalizmus. Tévhiteiket képtelenek feladni… Az apám egyúttal a hittantanárom is volt, egyszer azt mondta, gyerekek, minden reggel szűzen kell ébredni. Kinevettük persze, hiszen tizenhárom évesen tudtuk, miért hord szoknyát valaki, miért nadrágot a másik, tehát tisztában voltunk a körülményekkel. Aztán a következő hittanórán elmagyarázta, mit jelent a szűzen ébredés, és mi felfogtuk. A magyar értelmiségnél is itt az ideje szűzen ébredni, és nem állandóan régi számlák benyújtásával tenni tönkre közösségeinek életét.

24.hu / Neményi Márton

Ön sem szűz: nemcsak konrádozott a Demokratának, még genetikázott is. „A franciáknak nincs szükségük nacionalizmusra, mert a vérükben van, nálunk sokakból hiányzik ez a genetikus érzés, a Magyar Művészeti Akadémia tagjaiból azonban nem hiányozhat.”

Nem emlékszem, pontosan hogy volt, de arra igen, hogy a megjegyzés Illyés Gyulától ered.

Genetikázni, a vészkorszak óta, jeges pálya. Az ön megjegyzése kapcsán még konkurensük, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia is tiltakozott a „Fekete-féle rasszizmus ellen”.

Lelke rajta. Régen volt az a Demokrata-riport… És pár héttel Czeizel Endre halála után egyébként is fájdalmasan hangzik az a szó, hogy genetikus.

Az MMA berobbanásáig a Széchenyi volt a magyar művészek központi szervezete, de mióta önöké a hatalom, a régiek nem szólhatnak bele közös ügyeikbe.

A megállapítás tévedés, a bírósági bejegyzések alapján bizonyítható, hogy a Magyar Művészeti Akadémia, mint egyesület, korábban alakult, mint a Széchenyi Művészeti és Irodalmi Akadémia.

A Széchenyi kezdettől a Magyar Tudományos Akadémiához tartozik, megálmodója Kosáry Domokos, az MTA akkori elnöke.

Közülünk saját magukat zárták ki azzal, hogy több alkalommal is közölték, sem az akadémia, sem tagjai közfeladatok ellátásában nem kívánnak részt venni, ami egy köztestület megalakulásakor nyilvánvaló képtelenség. Az akadémia ugyanis nem futballklub, nem délutáni tea. Egy akadémistának lelkiismereti kötelessége részt venni a nemzet kulturális stratégiájának alakításában!

Érthető az indulatuk, hiszen kigolyózták őket, miután nem akarták legitimálni az általuk kriptoemdéefesnek, puccsistának tartott brigádot.

A megállapítás teljesen érthetetlen. A művészetben, miként az élet többi területén, verseny van. Egyébként a Széchenyi hivatalosan nem is része a Magyar Tudományos Akadémiának, csak társult szervezete. A költségvetésük is minimális.

Gondolkodni nem kell temérdek pénz, sok ingatlan.

Klubélethez természetesen nem kell temérdek pénz, sok ingatlan, hiszen ezek a Széchenyi téren automatikusan adottak. Komoly feladatokhoz kell méltó háttér.

És a lojalitás sem árt. Orbán Viktor a számára kedves embereket, Makovecz Imrét és önt akarta látni a legfőbb művésztestület élén, s valószínűleg egyszerűbb volt neki az MMA-t az alkotmányba emelni, mint önöket a Széchenyi vezetőjévé lobbizni.

Az előbbiek értelmében a Széchenyi vezetése fel sem merült, már csak azért sem, mert az akadémia tisztségviselői választás útján kapnak megbízatást, és nem miniszterelnöki kinevezéssel.

A Széchenyi még az egykor fideszes oktatási miniszter, utóbb MTA-elnök Pálinkás Józsefnek is jó volt.

A dologhoz semmi közünk. És Pálinkás kritikus mondataihoz sem.

Mióta elnök lett önből, jobbos és nem jobbos káderek, művészek sora kritizálta. Pálinkáson kívül L. Simon László, Gulyás Gábor, és olyan képzőművészek, mint Ekler Dezső, az MMA-ban jó ideig alelnök Keserű Katalin, aztán Bukta Imre, Fehér László. Utóbbiak a „diktatórikus vezetési stílus” ellen keltek ki. Szörényi Levente pedig azt nyilatkozta, hogy „Az elmúlt két évben folyton az általam nagyon jól ismert Fekete Györgyöt ostoroztam. Csak aztán rájöttem, hogy minél több rosszat mondok róla, annál több pénzt kap.”

A különvélemény kifejezése éppen a demokratizmus része, s a felsoroltak között – tévedése felismerése után – visszalépő is van. Szörényi Levente pedig kitűnő zeneszerző, de a velem kapcsolatos érthetetlen sajtómegnyilvánulásai után azt javaslom neki, gyógyíttassa magát. Én is tudnám őket kritizálni, de inkább teszem a dolgom. Azon vagyok, hogy akadémiánk olyan jelentőséggel, infrastruktúrával, költségvetéssel, hatósugárral és szakszerűséggel épüljön meg, mint százhatvan évvel ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémia. Teljesítményünk embertelenül nagy, és nyilvánvalóan hibáink is léteznek. Dédapa vagyok, már a fiam is őszül, nem törődöm azokkal a kritikákkal, amelyek csak a kötekedés szándékával érkeznek hozzám. Minden napi dolgot a nagy egész, az akadémia kiteljesedése szempontjából kell értékelnem.

Mi az akadémia feladata?

A művészetek ütőerén tartani az ujját. Figyelni, értékelni, támogatni, menedzselni. Fenntartunk kilenc tagozatot, egyenként huszonöt-negyven taggal, miáltal lefedjük az egész magyar alkotó- és előadó-művészet területeit. Működő szervezeti életet folytatunk konferenciákkal, gyűlésekkel, külföldi részvételekkel, akciókkal, valamint fontos művészeti helyszínek fenntartása is a feladataink közé tartozik. Ezen túl pályázati rendszert működtetünk, saját díjakkal rendelkezünk, intézményeket tartunk fenn, köztük a Műcsarnokot és a Vigadót, ami a mi égiszünk alatt érte el eddigi legkifogástalanabb állapotát.

Van hozzá közpénz doszt. Büdzséjük egyre dagad, jövőre 6,63 milliárd forint lesz. A kormánytól tavalyelőtt megkapták a Budakeszi úti Hild-villát, tavaly a Vigadót, önöké lett a Műcsarnok szőröstül-bőröstül, idén nagyjából kétmilliárd forint készpénzből megvásárolták s felújítják az Andrássy út egyik impozáns villáját, plusz a Vörösmarty téren bérelnek hatalmas irodát évi kétszázmillióért. Nem semmi.

Nem bizony, hatalmas felelősség is, aminek becsületes ellátását az Állami Számvevőszék évente kétszer kőkemény ellenőrzéssel felügyeli. Egyébként a Magyar Tudományos Akadémia költségvetése a miénknek két és félszerese.

Az az összes magyar tudós legfőbb szervezete.

Mi pedig az összes magyar művész akadémiája vagyunk! Ráadásul az MTA már készen van, mi meg még nem. A mi hat és fél milliárdunk kétharmada beruházásra, új feladatra megy, mint például a Nemzet Művészeinek életjáradéka.

Mire kell önöknek a közel négyezer négyzetméteres, tíz plusz öt félszobás szecessziós épület a maga rézborítású falaival, Budapest talán legdrágább negyedében, az Andrássy úton? Nem túl puccos?

A kérdést azért nem értem, mert első osztályú műemlék épületről van szó, amelynek félig romos helyzete az akadémiától függetlenül is tarthatatlan volna. Némi iróniával jegyzem meg, hogy a bíboros sem falusi kápolnában, hanem bazilikában misézik! A Magyar Művészeti Akadémia a magyar művészeti élet csúcsintézménye, a legmagasabban kvalifikált magyar művészeti réteg otthona, és a nemzetközi kulturális, művészeti kapcsolatok gyakorlásának méltó helyszíneként is kell majd működnie.

A Hild-villát arra vásárolták, hogy ott üzemeltessék a Művészetelméleti Módszertani Kutató Intézetet. 2014-ben száztízmillió ment el rá, idénre százhetvenötmillió a terv, de kutatót még nem vettek fel.

De igen, néhány napja elkezdődött személyi állományának feltöltése.

Mire kell az az intézet?

Ma nincs naprakész magyar egyetemes művészettörténeti kutatás. Részkutatások különböző intézményekben vannak, ennek összeírása azonban – más kultúrnemzetek gyakorlatától eltérően – el sem kezdődött. A feladat tehát történelmi, a „betegséget” orvosolni kell.

Vannak művészettörténészek, akik a kortársat is kutatják, dokumentálják. Minek erre is hivatal?

Mert a tennivalók egyéni ambíciókkal nem végezhetőek el. Ez olyan, mintha azt mondaná, hogy Magyarországon nem kell kórház, nem kell a mentőszolgálat sem, hiszen vannak orvosok. Nem így megy! Ha elutazunk Olaszországba, és azt mondjuk, hogy például 1959-ben mi történt az olasz művészeti életben, abban a pillanatban közlik, hol tartott az építészet, a képzőművészet vagy éppen a színház, az irodalom. Magyarországon ez nem lehetséges. A művészettörténészek újságírói szinten kénytelenek írni cikkeiket, mert nincs lehetőségük módszeres kutatásra. Alapos munkára készülünk: minden területnek lett referense, vezetésükkel azt kutatjuk, hogy a következő időkben milyen kutatási részprogramokat kell megfogalmazni. Aztán indulhat a tíz-tizenöt évre tervezett munka. Inkább örülni kéne annak, hogy hatalmas beruházások zajlanak a magyar kultúrában! Kastélyfelújítások, Liget-projekt, múzeumfejlesztés, műtárgyvásárlások!

Kultuszberuházások.

Kulturális beruházások!

Zajlik kultuszépítés?

Zajlik, amivel nincs is semmi baj, hiszen kultusza csak a legmagasabb minőségnek szokott kialakulni.

24.hu / Neményi Márton

Miről szól a kurzus kultusza?

Nem tudom a kurzus-kultusz mit jelent, de ha azt, hogy többé-kevésbé egyenlő erők pozícióharca, átrétegződése zajlik a háttérben, akkor akár el is fogadom.

Milyen erők?

Pozitív és negatív erőkre gondolok.

Már a kultúrában is? Balos akvarell, jobbos karc, liberális linó?

Ne tagadjuk, hogy a jobboldali értelmiség küzd a baloldalival. Még az olaszoknál és Németországban is dúlnak hasonló pozícióharcok, így vannak méltányos elismerések és méltánytalan mellőzések, ilyen a világ. A magyar helyzet egyik sajátossága, hogy a baloldaliak elképesztően visszahúzódtak, ugyanis nem tudnak politikát választani, ami igen kényelmetlen állapotot tükröz.

Pártot nem tudnak választani. Már akinek kell olyan.

És ettől a jobboldali értelmiség helyzete is megkönnyebbedik, hiszen neki sem kell senki mellé beállnia.

Már ott áll.

Úgy látja? Én nem. Csinálja a műveit. És ha azok egyszer odatartoznak, hát tartozzanak oda. Volt már itt rengeteg kultusz, államalapítási kultusz, reformkori kultusz, szocialista kultusz és kultusznélküliség is. Legyen most is olyan, ami az adott történelmi helyzetnek megfelelő.

Szóval miről is szól ez a mostani kultusz?

A magyar nemzetről! A történelmi adósság ledolgozásáról. Birtokba kell venni az elfelejtett értékeket! Felszínre kell kerülnie egy föld alatti Magyarországnak. Elképesztő felfedezéseket él meg a magyar képzőművészet, az irodalom és szinte minden művészeti ág. Magyarország ugyanis közel fél évszázadon keresztül kiesett a pozitív történelemből, hiszen a szocializmusban a kultúra is karanténba kényszerült.

Ön abban a karanténes szocializmusban kapta a Munkácsy-díjat. Meg az Érdemes művészt is.

Mert a magyar kultúra még abban a bezártságban is hatalmas eredményeket szült, melyekből rengeteget sajnos ma sem ismerünk.

Az építkezés közben nem spórol a konfliktusokkal. Kijárta Orbán Viktornál, hogy a Műcsarnok az MMA alá kerüljön, majd kirúgta az intézményt általános megbecsüléssel övezve vezető, amúgy fideszes Gulyás Gábort.

Gulyás Gábor maga mondott le, mert kompromittálta a kortárs magyar képzőművészetet. Több dologban sem értettem vele egyet. Először is nem akarta beengedni a Műcsarnokba a Nemzeti Szalon rendszerét. Azt mondta, inkább csináljunk ponyvasátrakat erre a célra a Műcsarnok köré. Aztán ott volt a Makovecz-emlék-kiállítás. Imre halála után próbáltam elmagyarázni Gulyásnak, hogy meg kell csinálni, ám erre csak akkor lett volna hajlandó, ha a világ többi organikus építészét is idehívjuk. Ilyen sincs!

Mert?

Mert először Makovecz életművét kell méltó helyére tenni. Magyarország legnagyobb kortárs építésze volt, ráadásul kiváló filozófus is.

Egyik utolsó interjújában Makovecz azt javasolta, hogy a nép emelje kormányzóvá Orbán Viktort. Egyetért vele?

Megjegyzése filozofikus természetű megállapítás volt, és nem a politikába való beavatkozás. A lényeg az ő építészeti filozófiája, ami arról szól, hogy a földet összekapcsoljuk az éggel, ne szakítsuk meg a mesterséges és a természetes kapcsolatát, különben elveszítjük a világ fölötti uralmat. Ön például tudta, hogy ha három centiméterrel emelkedik az óceánok szintje, összeomlik a világkereskedelem? Nagyon nagyban megy a játék, rég nem az számít, hogy a Gulyás meg a Fekete meg a Pálinkás mit mond. A művész feladatul kapta, hogy jó tanácsokkal szolgáljon, így azon kell küzdenie, hogy a művészet segítse az emberi boldogulást, növelje az emberek boldogságérzetét, a maga eszközeivel tegyen a világkatasztrófák ellen.

Hogyan?

Kína és az Egyesült Államok szén-dioxid-kibocsátásába nem tudunk beleszólni, de abba igen, hogy a magyar szelektív hulladék rendszert támogassuk. Én egy fogpasztás tubust sem dobok ki, hanem beteszem otthon, a kamrában található megfelelő szelektív dobozba.

A tubusnak mi köze a művészethez?

A példamutatás! Az alapszemlélet. A szívem hasad, amikor színházi igazgatók lejárt periódusa után fél évig világbotrány tombol, és a homoszexualitás problémájától kezdve minden előkerül egy ilyen morzsányi eseménnyel, ahelyett, hogy a világ jövőjét alapvetően befolyásoló eseményekkel foglalkoznánk. Abban vagyunk erősek, hogyan lehet mindent a hússzorosára föltupírozni, botrányt kelteni. Magyarország az együtt nem működés világméretű példája. A kettőnk tudása, kíváncsisága, aktivitása lehetne háromértékű, de kettéosztottak bennünket, amiért egyikünk sem hibás. A történelmi körülmények alakultak így. Én kizárólag az együttműködésben hiszek. Csak abban.

Miközben kérlelhetetlen.

Áh! Szerintem önnel is sokkal több mindenben értünk egyet, mint elsőre tűnik. Csak mindketten végezzük a magunk feladatát.

Csupán kérdezem, elnök úr.

Parlamenti képviselő voltam két cikluson keresztül, bírom a vitát. A családom gyalázásától a fegyverek rám küldéséig mindent elviselek.

A világért sem bántanám… Sőt el kell áruljam, hogy kölökkoromban szerelmes voltam az ön mostani feleségébe.

Micsoda?

Ahogy Sunyovszky művésznő Pirx pilóta szemébe, pontosabban a Pannónia Filmstúdió kamerájába nézett, jaj, mekkorákat dobbant a szívem.

Majd mondom neki. Ahogy telnek az évek, bizonyára egyre jobban esnek neki az ilyen mondatok.

Nehéz most megszólalnom, de csak visszakanyarodom Gulyás Gáborhoz. Leváltáshoz – azon túl, hogy ön megszerezte a Műcsarnokot, s vele a munkáltatói jogokat – az utolsó csepp a Mi a magyar? című kiállítás volt, melyet ön istenkáromlónak és nemzetgyalázónak minősített. Művésszel, műcsarnoki igazgatóval szemben elvárás az istenhit?

A hitetlenséggel nincs gondom, az magánügy. A mocsokkal van baj.

24.hu / Neményi Márton

Mi a mocsok?

Például az, hogy Gulyás kiállításán volt egy kép, amin húgylébe áztatták a Parlamentet.

Ön nyilván nem áztatná. Én sem. Más meg igen. És?

A Parlament szent hely, százötven éve ott dől el az ország sorsa.

Az alkotó tán arra utalt, hogy ami mostanában a Házban zajlik, egy nagy szar. Vagy húgy.

Maga az állítás nem igaz!

Ön szerint. Szerinte meg igaz. Gulyás szerint pedig vagy igaz, vagy nem, mindenesetre vállalható álláspont. És ez jó. Lám, mi is vitatkozunk rajta.

Az alkotó azt mond, amit akar, a kép elkészítése ellen nincs kifogásom. Szabad szemetet csinálni. Mert – hogy Kassákot idézzek – a művészet szabad. De nem kell kitenni a Műcsarnokba.

A Műcsarnok a kortárs otthona – él­jünk a mi időnk­ben!, mondaná az a Kassák. A hugyos Parlament is kortárs, és ha a rendező Gulyás úgy ítéli, hogy a mű gondolata és megvalósítása megüti a mércét, miért ne állítaná ki?

A háromezer magyar festőtől évről évre kétszáz alkotás szerepel a Műcsarnokban. Abba a szűkítésbe, amire azt mondom, hogy magyar állampolgár, gyere, örülj ennek, nem teszem bele a húgylébe áztatott Parlamentet! Akár a leghatározottabb hatalmi eszközökkel nem teszem be!

Az a dolga a művészetnek, hogy örömet okozzon? Nem az, hogy esszenciát adjon rólunk?

A húgylé az esszencia?! Amikor valaki egy művet elvisz a tárlatra, legyen szíves elgondolni, mit vált majd ki a nézőből!

Miért?

Mert a művet elsősorban a hatása miatt csináljuk.

Tényleg?

Elég gyönge művész, akinek nem számít a műve hatása. Az mire született? Az menjen egy tanyára, zárkózzon be, és készítse csak a szobrait.

„A művészetnek nem célja, hanem oka van.” Tán ez is Kassák.

Hatás kell! Engem ebben a témában nem érdekel, neki mi fontos! Engem most az érdekel, hogy nekem mi a fontos, nekem, aki bizonyos fokú tényezője vagyok annak, hogy a művészettől pozitív impulzusokat kapjanak az emberek!

Egyenes mondat.

Az! Ne a magyar állampolgár boldogtalanításában, keserűségérzetében vegyek részt, hanem az örömérzetében! A szülés is irtózatos fájdalommal és vérrel jár, de én még nem találkoztam egyetlen olyan anyával, aki úgy fogta volna kezébe a négynapos gyereket, hogy nem boldogsággal, hanem arra gondolva, mennyire fájt, amikor szülte! Hát ne haragudjon! Ez a nemzeti elkötelezettség! Minden tisztességes művész legfőbb ambíciója adni valamit az emberiségnek.

Önnek alighanem küldetése van.

Vállalom! Vállalom, hogy valamire születtem. Ha tudod, hogy az élet örök, s a létező élet csak egy intervallum, akkor minden elviselhető. Szörnyű lelki szorítás lehet, ha az ember úgy érzi, mindent ebben az életben kell megcsinálni: minden jót, minden gazemberséget. Amiből persze az jön ki, hogy semmiről nem kell elszámolni. Én meg úgy érzem, hogy mindenről el kell számolni. Bizonyos művek nem valók a Műcsarnokba, épp úgy, ahogy bizonyos darabok nem valók a Nemzeti Színházba. Minden országnak van egy abszolút önbecsülése, amely azt diktálja: az én pénzemből, az én intézményemben szemetet nem állítunk ki!… Nekem ez olyan, mint amikor valaki lekurvázza az anyját.

Hát, ha egyszer az van szegénynek. Az alkotó, ha tisztességes, igazat akar mondani. Akár húggyal.

De ne, ne, ne a nyilvánosság előtt tegye! Csak a Kálvin tér környékén van vagy tíz galéria, vigye oda! Vagy csináljon egy triptichont – ezt már alkotóként mondom -, melyben megmutatja a Parlament sokarcúságát.

Legyen egy hugyos, egy muskátlis meg egy lánchidas?

Ennyire talán nem primitíven, de tartalmazzon pozitív megnyilvánulást is a negatív mellett.

Ön sose alkotott necceset, netán trágárat?

Amit én alkottam, abban blaszfémia nincs! Hitgyalázás nincs! Családgyalázás nincs! Az holtbiztos. Mert az erkölcsi alapjaim nem engedik meg. Húgy kell? Tegye bele a Víg utcai kuplerájt húgyba, az rendben van. De a Parlamentet! Ezzel irtózatosan megsérti azokat a korszakos jelentőségű magyar politikusokat, akik valaha is megfordultak az Országházban, beleértve a mostani kiválóságokat is.

Van kupleráj a Víg utcában?

Híres kupleráj.

Mesélhetne.

Oda jártam vele szembe iskolába. Szemkontaktusban ismerkedtünk a prostituáltakkal.

Csak szem?

Csak szem! Két ilyen kupleráj volt, az egyik a Víg utca, a másik már nem is tudom, melyik… Ötvenes, hatvanas évek, amikor középiskolás voltam a Bánki Donátban.

Kohóipari.

Hasznos volt… De mondok mást! Szerepelt Gulyás kiállításán a saját szellentését a felemelt lába alól szagoló honfoglalás kori harcos. Hát már bocsánatot kérek! El tud képzelni egy németet, egy olaszt, aki a saját történelmét így gyalázza meg?

El.

Na, ne!

Pláne, hogy valószínűleg nem saját történelmén, az ősmagyaron vagy az ősnémeten meg az ősolaszon röhög az alkotó, hanem az ősmagyarkodón, ősnémetkedőn, ősolaszkodón.

Rendben, de ne a Műcsarnokban!

Volt azon a kiállításon egy másik Parlament-ábrázolás, porhanyós anyagból készült, folyamatosan rázkódott és omlott össze. Az rendben van?

Az rendben.

Miért? Ugyanazt jelenti, mint a hugyos, éppúgy a Parlamentet bántja.

De nem a nemi szerveddel van összekötve, hanem földmozgással. Hogy valamit lerondítasz vagy megrázod, az két teljesen különböző dolog. Bizonyos határokat átlépni tilos! A művészet mindenről szól, minden gyönyörűről és minden gyalázatról. De bizonyos történelmi periódusokban nem a gyalázatot kell feltenni az oltárra. A Műcsarnokban ott volt a húgy és a szellentés, miközben a nagy művek hiányoztak.

Akkor is tiltakozna, ha egy ön szerint végtelenül korrupt szociálliberális kormány legborzasztóbb pillanatában állították volna ki a szellentős alkotásokat?

Ezt át kéne gondolnom… Mindenesetre a Parlamenttel nem szórakozunk, ugyanis az időtlen: benne vannak a múlt sikerei és kudarcai, benne a jelen és benne a magyar jövő.

Szimbólum. Amit ön értelmez valahogyan. Más pedig másként értelmez. De eresszük ezt el. Ön kohó- és gépipari technikusnak indult. Hogyan lett onnan művész és kultúrstratéga?

Negyedik év végén a Sztalinyecz traktor hossz- és keresztmetszete volt a vizsgamunkám. Ezt annak illusztrálására mondom, hogy a műszaki rajz felől indultam, és valószínűleg ezért lettem belsőépítész. Negyven év alatt ötvenhat pavilont terveztem Tokiótól San Franciscóig, de amikor a nyolcvanas években kijött az első verseskötetem, novellás kötetem, katalógusom, szűknek éreztem az enteriőrtervezés kalodáját, és elkezdtem iparművészettel is foglalkozni. Jó döntés volt. Itt, az akadémián két év múlva lejár a második hároméves mandátumom, nyugdíjba vonulok, és az alkotásnak kívánok élni. Van nekem egy műtermem, éjszakánként ma is ott dolgozom, készülök életem utolsó tárlatára, ami a leköszönésem előtt két héttel lesz a Vigadóban. A címe: 85+85. Egy nyolcvanöt éves ember nyolcvanöt műve az utolsó négy évből. A mozaik, amit űzök, saját találmány, páratlan. Vetélytársam nincs, már csak azért sem, mert ezt a technikát egyedül én ismerem a világon. Persze, ha majd két év múlva megcsinálom a kiállításomat, tele leszek utánzókkal, de ezzel semmi bajom, nekem az az öröm kell, amit a műalkotás létrehozása kivált belőlem. És persze, amit a műalkotás élvezete kivált másokból.

24.hu / Neményi Márton

Egyszer már volt utolsó kiállítása.

Mert akkor azt hittem, nem lesz több.

Ahhoz kibérelte az Iparművészeti Múzeumot. Sokba került?

Egyetlen teremért egyetlen hónapra hárommillió forintot kértek.

Zsebből kifizette?

Vittem borítékban. Adtak elismervényt.

Számlát nem?

De, számlát is, persze! Volt zene, trombita, fogadás, minden.

Ingyen nem lehetett elintézni?

Nekik is kell a bevétel.

Önt nemcsak az elhivatottsága, hanem a külseje is egyedivé teszi. Tudni, hogy saját maga vágja a haját, és nem hord nyakkendőt, csak csüngőket, olyanokat, amik a hátam mögött, a falon látható keresztre emlékeztetnek… Amúgy igaz a történet, amit a nyakkendőről hallani?

1956. október huszonharmadikán délután egy Múzeum körúti lakásban buliztunk, táncoltunk, amikor az ablakon keresztül kilőtték a kislányt a kezemből, az agya ráfröccsent a nyakkendőmre. Azóta nem hordok nyakkendőt. Ez a történet. Ami pedig az ön háta mögötti tárgyat illeti, az egy kopt keresztény kereszt.

Miért kopt?

Mert ők az igazi a keresztények, és nem a rómaiak.

Valóban?

A megfeszítés után 56-ban Krisztus követői a Sinai félszigeten át kivándoroltak a Nílus-deltába. Ők a koptok, nincs közük sem az arabokhoz, sem a mostani egyiptomiakhoz, akik idegenek, és Egyiptom őslakosságának kihalása óta birtokolják a kincseket, az idegenforgalmi és egyéb előnyöket.

Honnan tudja?

A koptokból diplomáztam. És még azt is elmesélem, hogy egy leendő kopt pápa az ötvenes évek végén a mi Iparművészeti Múzeumunkban volt gyakornok. Magyarországon rengeteg kopt kincs található, hiszen a szentföldi hadjáratokon magyar főurak csapatai más európai urakkal együtt végigrabolták a kopt vidéket. Szóval főiskolás voltam akkoriban, zárás után gyakran bent maradtunk a múzeumban, pingpongoztunk az emeleten, a labda gyakran leesett a kopt kiállításra, éjszaka zseblámpával keresgéltük. Évtizedekkel később egy hónapos egyiptomi útra mentem a feleségemmel, meglátogattam a koptok kolostorát. Sétáltunk át az udvaron, épp elhaladtunk Szent Pál tumbája mellett, amikor jött szembe egy hatalmas, gyönyörű pap, fogalmam sem volt róla, hogy ő a kopt pápa. Átkarolom feleségem vállát, mondom neki, látod, ilyen pacákokra vágytok lánykorotokban, és aztán jövünk mi, s megelégedtek velünk, mert hát nem lehet a végtelenségig válogatni. Erre visszafordul a pápa, és azt mondja magyarul: „Uram, itt ilyet nem beszélünk!” Teljesen ledöbbentem. Behívott egy refektóriumba, órákon keresztül beszélgettünk budapesti emlékeinkről, természetesen teologizáltunk is, hiszen papgyerekként otthon vagyok a témában. Eljövetelünkkor benyúlt a zsebébe, és a nyakamba akasztott egy kopt keresztet.

Megvan még a keresztje?

Az ön mögötti annak pontos mása. A tizenkét apostolt szimbolizálja. Középen a négy evangélistával sok dologban megerősít.

vissza a címlapra

Kommentek

AUCKLAND, NEW ZEALAND - AUGUST 29:  Phil Taylor engages with his fans during the Auckland Darts Masters at The Trusts Arena on August 29, 2015 in Auckland, New Zealand.  (Photo by Michael Bradley/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.