Mennyire szerettem a Harcosok klubját! Én azt elmondani nem tudom, hogy egy 17 éves, mérges és unatkozó külvárosi kamasz frusztrációját milyen ügyesen csatornázta David Fincher rögtön kultikussá vált, 1999-es filmje, amelynek – nem érdekel, csak azért is ezt a szót használom! – mondanivalója, hogy a big business uralta világot, pontosabban annak konzumidióta droidjait rá kellene ébreszteni, hogy ez nem oké, akár erőszakkal is. Naná, hogy nekünk, akik minden nap megtapasztaltuk az eseménytelen, békés, kertesházas zöldövezet rettenetes társadalmi és gazdasági igazságtalanságait (mi az, hogy kisdoga, amikor most volt nagydoga? hogy meri megtartani az órát a helyettesítő tanár? hogy lehet az Ádám repper, amikor múlt héten még emós volt? és honnan telik neki Adidasra?), nagyon tetszett a film. Egy eleve verekedős (tehát durván helyzeti előnyből induló) haverommal gyorsan alapítottunk is egy harcosok klubját, amiből persze az lett, hogy megvert párszor (semmi komoly), úgyhogy gyorsan ki is szálltam belőle, ő mondjuk nem, azaz még párszor megvert.
Aztán felnőttünk, ki-ki a maga módján, valahogy dolgozni kezdtünk, megvettük az Adidast meg az Ikea-bútorokat, beütött a válság. Közben a film is csúnyán öregedett, a Y2K-esztétika gyorsan kiment a divatból, felnőtt fejjel pedig feltűnt milyen hatásvadász és álszent az egész film (főleg az, hogy a tökéletesre gyúrt, piros bőrdzsekis, lila napszemüveges Brad Pitt osztja az észt arról, hogy lázadjunk a fogyasztói társadalom ellen), amit kamaszként még ész nélkül megzabáltunk. David Fincher azóta elkészítette az utóbbi évtizedek egyik legjobb hollywoodi filmjét (Zodiákus), szóval végképp nem foglalkoztam a Harcosok klubjával.
2016. október 23-án, késő este kisorsolta nekem a Netflix. Nem is tudtam, hogy fent van. Nem tudom, miért, de megnéztem és láss csodát:
Csak előbb még egy kicsit elkalandozom.
Az egyetem első évében elég súlyos hipochonder voltam, konkrétan minden héten más betegségben haldokoltam, és a világ összes észérvével nem lehetett meggyőzni, hogy egészséges vagyok. Természetesen rendszeresen megkaptam a felszínes, buta lakossági beszólást:
Jó dolgodban már azt sem tudod, mit csináljál, az a te bajod.
Miközben papíron minden rendben volt – nem színes bőrű, rendezett egzisztenciájú fiatal férfiként éltem egy nem perifériára szorult, egyben lévő, autós-tévés-kertesházas családban -, mégis valami nagy baj volt az életemben, de mivel hivatalosan nem volt okom panaszra, el sem kezdtem megfejteni. Inkább szétparáztam magam. Azaz, bármilyen igazságtalan is, a diagnózis a maga módján pontos: tényleg azt sem tudtam, mit csináljak jó dolgomban. Ezt mondják azokra, akik, bár a körülmények nem indokolják, tehát nem hajléktalanok, nem bűnöző alkatok, vagy nem tudja róluk az egész utca, hogy verik, erőszakolják otthon, mégis drogoznak, bűnöznek, szétesnek, lecsúsznak.
Vagy verekedni kezdenek.
Nem akarom felmenteni, aki üt, de érdemes belegondolni, hogy miért üt. Hogy mi visz rá átlagos, az utcán amúgy ártalmatlannak tűnő embereket, hogy nekiessenek azoknak, akik miatt nem hallják az ő miniszterelnök urukat, és akikkel szemben most már jelzők széles választéka áll a rendelkezésükre a kommunista söpredéktől a sorosista-libsi buzin át a drogos geciig, amely jelzőket – mint az a Kossuth téren készült videókból is kiderül – sűrűn be is vetnek. Szóval miért ütnek?
Szerintem tök egyszerű:
Egyszerűen nem maradt más. Logikus: ha én elhinném Puzsér Róbertnek, hogy ordítva szidalmazni a másikat, béna, csúsztatós metaforákkal gúnyolódni a gyengébben tök oké, vagy Bayer Zsoltnak, hogy minden további nélkül ki lehet mondani, hogy jó lenne, ha bizonyos emberek meghalnának, ha belemennék a fizetett vagy (rosszabb esetben) önkéntes trollok által megmérgezett, buta kommentháborúba, kifinomult stiláris érzék híján nekem sem lenne jobb ötletem, mint ütni. Ha elhinném Orbán Viktornak, hogy Magyarország népessége (gondolom, itt a fehér, keresztény emberekre gondolt) felhígul, mert jönnek az arabok, meg azt, hogy Európa az új Szovjetunió, nyugodt lennék: tudnám, hogy észérvek sem kellenek ahhoz, hogy üssek, egyszerűen üthetek és kész.
Szóval ezen a ponton nyilván semmi értelme olyan béna, pacifista, hippi szövegekkel jönni, mint például, “hogy ne verekedjünk már, jó? “. Ezen túl vagyunk. Maradjunk inkább abban, hogy ha verekszünk, tegyük azt legalább tisztességesen:
- Egy ember egyszerre csak egy emberrel verekszik.
- Ha valaki komolyan megsérül, vagy azt mondja, állj, a verekedésnek vége.
- Egyszerre csak egy verekedés!
- Pólót, cipőt le!
- A verekedés addig tart, amíg kell.
- Ha először jársz tüntetésen, verekedned kell.
Ettől persze nem lesz jobb hely Magyarország, legfeljebb egy fokkal őszintébb.
