Ocskay: A profit a túlélés feltétele

22 éve alapított, és a maga területén meghatározó piaci szerepet betöltő vállalkozásunk profit értelmezése sosem volt hétköznapi. Mostanában ezt új dilemmák, generációváltási problémák is színesítik.

Másképpen: Cégünk alapításának annak idején sem célja, sem indoka, sem mozgatórugója nem a profit volt. Nagyon nem! Az első 15 évben szinte alig foglalkoztam a profittal, aminek persze az egyik oka mindenképpen az volt, hogy jó helyen, jó időben voltunk. És kereslet mutatkozott arra, amivel foglalkoztunk. Mi ezt az esélyt nem rontottuk el, a versenytársakat messze felülmúló terméket és szolgáltatást kínáltunk, a vevők pedig egymásnak ajánlottak bennünket.

Elsősorban nem a nagy nyereség motivált, sokkal inkább az alkotás öröme, a hozzáértő, lelkes, együttműködő csapatunk építése, az újabb és újabb kihívások megoldása. Kezdetben sokkal inkább voltunk fejlesztők, mint kereskedők, üzletemberek.

A profittal, mint értékmérő tényezővel először akkor szembesültem, amikor befektetők kopogtattak nálunk, és töviről-hegyire átvizsgálták a céget. Bevallom, nem tetszett, ami ebből kijött. Azt hiszem, a hideg számokkal nem tudtam azonosulni. És volt még valami, ami nem tetszett az egyébként nyilván profi kalkulációkban: hogy az általunk nagy gonddal és felelősséggel vezetett vállalkozásunk értékét kizárólag a befektetés megtérülési idejével, az EBITDA-val mérték. Nem tudtunk azonosulni azzal a gondolattal, hogy középszerű termékfejlesztéssel gazdaságosabbak lehetünk, hogy a hosszú távú célokat, az 5-7 év alatt megtérülő beruházásokat a negyedéves eredmények hajszolása előzze meg.

Ebből is látszik, hogy a profit sosem célként lebegett előttünk, sokkal inkább volt munkánk komolyságának elismerése, ellentételezése, mondhatjuk így: tétje. Mert a profit szükséges a továbbfejlődéshez. Hogy holnap is megadassék számunkra a függetlenség, a szabadság, a munka öröme.

Számomra most is az alkotás, valaminek a létrehozása az igazi értékteremtés. Ezt tekintem minden marketing- és márkaépítés alapjának. Ami jó, azt büszkén lehet vállalni, eladni, és az végső soron profitot termel.

Az élet fura fintora – és természetes velejárója -, hogy mostanában egyre többször van napirenden az utódlás kérdése. Hirtelen abba a szerepbe kerültem, amely néhány éve számomra értelmezhetetlen kérdéseket, rideg hozzáállást üzent. Ebben a helyzetben kénytelen vagyok kívülállóként tekinteni a vállalatra, hogy el tudjam képzelni, hogyan is néz ki majd a cég nélkülünk, alapítók nélkül. El lehet képzelni, hogy valaki más ugyanolyan motiváltan, mély meggyőződésből és szeretettel fejlesszen tovább egy vállalkozást, mint az alapítók? Aligha. Van más lehetőségünk, mint hogy professzionális vezetőkkel, jól mérhető, pénzben is kifejezhető sikerkritériumokkal, az alapítók nélkül is biztos jövővel rendelkező cég legyünk? Nem tudom.

És itt az emlegetett dilemma: ma, itthon a korosztályom első generációs vállalkozónak számít. Amit ma a piacgazdaságról tudunk, az többnyire a saját hibáinkból és eredményeinkből állt össze. Megtanultunk céget építeni, innoválni, profi marketinget menedzselni, de maradt egy fontos nyitott kérdés: képesek leszünk-e úgy átörökíteni a céget, hogy abba ne roppanjon bele a vállalkozás?
A magyar tulajdonú kis- és középvállalokzások számára nincsenek kiforrott válaszok a kérdésre. Az üzletrészhez jutó örökös, üzlettárs anyagi igényeit, adófizetési kötelezettségeit a profitból vagy a cégből kivonva majdnem lehetetlen előteremteni. Erre nehéz most megoldást találni, pedig ezzel vagyunk egyedül. Ezért is gondolom: a hazai vállalkozások generációs túlélése nem csak egyes cégek magánügye, hanem közös felelősségünk.