Hiába érhető el néhány napja az Európai Tanács honlapján a 27-ek valamennyi hivatalos nyelvén – így magyarul is – annak a módosított EU-szerződésnek a szövegtervezete, amelyet az EU-tagországok állam- és kormányfőinek e heti csúcstalálkozójukon kellene jóváhagyniuk, a dokumentum általános vélemény szerint a nyelvi korlátok megszüntetése ellenére szinte olvashatatlan. Ez azért elgondolkodtató, mert az időközben megbukott európai alkotmány kidolgozói egy, az eddigi szerződéseknél egyszerűbb szerkezetű, átláthatóbb és közérthető nyelven írt alapdokumentummal szerették volna megajándékozni az európaiakat. Ennek azonban a tagállamok jogi szakértői által összetákolt „reformszerződés” – amelynek 2009 elején kellene hatályba lépnie – sok szempontból éppen az ellenkezője: nehezen követhető és valósággal hemzseg a főszabálytól való eltérést rögzítő jegyzőkönyvektől és nyilatkozatoktól. Nem csoda, hogy a júniusi uniós csúcstalálkozó után sokan csak „lábjegyzet-szerződésnek” csúfolták a vaskos paksamétát. 
José Manuel Barroso és Gordon Brown. Európa London nélkül folytatja?
Mindazonáltal ha szépségversenyt nem is nyerne az Európai Unió új, módosított szerződéstervezete, a „barkácsolás” legalább elérte azt a célját, hogy a dokumentum ebben a formában tulajdonképpen valamennyi tagállam számára elfogadható. Meglepetésre mégis feltűnően feszült várakozás előzte meg az október 18-án Lisszabonban kezdődő és a reformszerződést elfogadni hivatott informális EU-csúcstalálkozót. Miért? Mindenekelőtt két, az alku szempontjából problematikus tagállam, Lengyelország és Nagy-Britannia bonyolult belpolitikai helyzete miatt, ami semmiképpen sem növelte Varsó és London kompromisszumkészségét.
LENGYEL KÖVETELÉSEK. A két kemény dió közül ezúttal is a Kaczynski-ikrek Lengyelországa a kiszámíthatatlanabb, amely a lisszaboni csúcstalálkozót követően még e hét végén parlamenti választások elé néz. Varsóval az Európai Tanács júniusi ülésén egyszer már alaposan meggyűlt a bajuk az uniós partnereknek, akik végül hosszas huzavona után hozzájárultak, hogy 2014-ig érvényben maradjon az a még 2001-ben, a nizzai szerződésben rögzített szavazási rendszer, amely rendkívül kedvező a lengyeleknek. Ám a tárgyaláson országát képviselő Lech Kaczynski elnök ennyivel még nem érte be: egy füst alatt keresztülvitte az EU-n egy olyan 1994-óta létező – egyébként íratlan – szabály megerősítését, amely a valamely kérdésben csupán hajszállal kisebbségben maradó tagországok számára lehetővé teszi egy-egy lényeges döntés elhalasztását a kormányokból álló Tanácsban. Azaz az úgynevezett ioanninai kompromisszumot – az unió e görög városban vezette be a fogalmat -, amely eddig az „úri becsületszó” szabályai szerint működött, a lengyel vezetés jogilag kötelezővé kívánja tenni, ezért azt követeli, hogy az kerüljön be az EU-szerződés szövegébe, vagy egy, a szerződéssel azonos jogi érvénnyel bíró jegyzőkönyvbe. Viszont miután erről a szerződést megszövegezni hivatott kormányközi konferenciának júniusban adott mandátumban egy szó sincs, a soros portugál EU-elnökség hallani sem akart a lengyel igényről. Így aztán az egyébként nem éppen kardinális kérdés egészen az uniós csúcstalálkozóig nyitva maradt.
Német lapok még azt is felröppentették, hogy az állam- és kormányfők jövő tavaszra halasztják a szavazást az uniós szerződés tervezetéről, így véve elejét annak, hogy a hétvégi választások kampánylázában égő lengyel kormányzat a csúcson netán belpolitikai megfontolásokból makacsolja meg magát, ez az értesülés azonban végül megalapozatlannak bizonyult.
Kevesebb fejfájásába, ám annál több izzadságba került a jogi szakértőknek azoknak a brit követeléseknek a tükrözése a szerződésben, amelyeket London jóváhagyásának feltételéül szabott. Tony Blair volt kormányfő még júniusi távozása előtt négy feltételhez kötötte az uniós szerződés jóváhagyását: annak tiszteletben kell tartania a szigetország munkajogi törvényeit, bel- és igazságügyi rendszerét, a kül- és biztonságpolitikában meglévő jogosítványait, valamint adó- és társadalombiztosítási rendszerét. Nagy-Britannia az alkunak megfelelően egy különleges záradékkal kivonhatja magát az egyébiránt kötelező jogi érvénnyel bíró alapvető jogok chartája, valamint az igazságszolgáltatási és rendőri együttműködéssel összefüggő döntések alól, továbbá garanciákat kap arra nézve, hogy az EU közös kül- és biztonságpolitikája a legkisebb mértékben sem csorbítja nemzeti szuverenitását ezen a politikai területen. Ha ezek a követelések maradéktalanul teljesülnek – márpedig a jelek szerint ez a helyzet -, akkor a Blairt követő jelenlegi miniszterelnök, Gordon Brown nem áll a reformszerződés elfogadásának útjába.
BRIT WATERLOO? Ami Brownt illeti, az ő kőkemény európai pozíciójára az a magyarázat, hogy odahaza minden oldalról óriási nyomás nehezedik rá, hogy népszavazásra bocsássa a módosított szerződést. A brit kormányfőnek és Európának azonban jó oka van rettegni egy referendumtól, hiszen az – a brit média és közvélemény euroszkeptikus alapállásából kiindulva – nagy valószínűséggel az uniós reformszerződés Waterloo-jává válna. S miután a szerződés hatályba lépéséhez minden tagállam jóváhagyása szükséges, egy újabb sikertelen népszavazás végzetes lenne. Olyannyira, hogy ha a britek bizonyulnának az újabb banánhéjnak, akkor az a La Manche-csatorna mindkét oldalán érvet szolgáltatna azoknak, akik az unión kívül szeretnék látni Nagy-Britanniát.
Ám az EU-nak és tagállamainak ennél is több a veszítenivalójuk. „Ha megbukna a módosított szerződés ratifikációja, az az Európai Uniónak a jelenlegi formájában végét jelentené” – fogalmazta meg a legfőbb veszélyt Martin Schulz, az Európai Parlament szocialista frakciójának vezére. Egy újabb sikertelen próbálkozás – mint emlékezetes, az alkotmányos szerződést 2005-ben zátonyra futtatta a francia és a holland népszavazás negatív eredménye – végtelenül elbizonytalanítaná az uniót, elszórná a bizalmatlanság magvait a tagállamok között, amelyek előbb-utóbb feltennék maguknak a kérdést, hogy ezek után mi szükség van az egész integrációra. A tagországok többsége azonban az Angela Merkel-Nicolas Sarkozy-José Manuel Barroso fémjelezte új politikusi generációval, azaz a német kancellárral, a francia államfővel és az Európai Bizottság elnökével az élen tökéletesen tisztában van azzal, hogy az Európai Unió nem engedhet meg magának még egy látványos bukfencet Lisszabonban.
