Vadászat egzotikumokra

Miként nyaralnak a világ leggazdagabbjai? Nos, a köreikben manapság az egyik legtrendibb dolog kibérelni egy egész szigetet valahol a meleg tengereken. Ezzel ugyanis két legyet ütnek egy csapásra. Nem csupán gyönyörű tájakon töltik a vakációjukat, hanem még háborítatlan nyugalomban is, elbújva a világ zaja – és nem utolsósorban az egyébként szinte lerázhatatlan lesipuskás fotósok – elől. Ez pedig nyilván legalább olyan fontos a közismert és vagyonukat dollár milliárdokban mérő üzletembereknek, mint a gázsijukat filmenként dollár tízmilliókban megszabni képes, és a paparazziktól nyugtot még kevésbé ismerő hollywoodi szupersztároknak.

Ráadásul a teljes nyugalomhoz még csak nem is okvetlenül kell egy komplett sziget. A földgolyó legvagyonosabbjai körében újabban igencsak felkapott lett például a Fiji gyöngyszemeként elhíresült Turtle Island. E földdarabon mindössze 14 villára adtak építési engedélyt, így erősen behatárolt, hogy egy időben mennyien élvezhetik a sziget kínálta szuperluxust. Természetesen az annak megfelelő áron: egy nap kereken 250 ezer dollárba kerül a Teknős-szigeten.

A hazai pénzelit szerencsére nem kényszerül effajta trükkökre – sem arra, hogy ilyen csillagászati költségekbe verje magát -, ha nyaralni indul. Nincs ugyanis a 100 leggazdagabb magyar listáján senki, akinek akár a francia Riviérán, akár a Copacabanán, akár Bangkokban alattomos paparazzi-rohamtól kellene tartania. Ezzel együtt a többségük persze igyekszik egyre egzotikusabb helyeket felkeresni. Érthető, hiszen miután a rendszerváltást követően a magyarok számára is kinyílt a világ, jómódú honfitársainknak mára már megadatott, hogy végiglátogassa az öt kontinens „kötelező” látnivalóinak zömét.

Ha a hazai utazási trendek alakulását próbáljuk feltérképezni, Vörös Miklós fogyasztáskutató antropológus szerint az elmúlt negyven évet három időszakra kell osztani. Az első, vagyis a hetvenes évek végéig tartó korszakot a külföld kóstolgatása jellemezte. Akkoriban a politikai indíttatású utazási korlátozások mellett a pénztelenség sem tette volna lehetővé, hogy a magyarok a világ bármely, nekik tetsző tájára elutazzanak. A viszonylag szabad utazás élménye ezért jobbára csak a külkereskedőknek, diplomatáknak, kamionosoknak, valamint az élsportolóknak adatott meg. A családi nyaralások – ha nem a Balaton partján teltek – főleg a szocialista blokk országait célozták. Azaz júliusban és augusztusban hazánk fiai leginkább a bolgár tengerpart felé vették az irányt. Télen pedig a szlovákiai és lengyelországi lejtőkön csúszhattak le azok, akik a síelés „úri szenvedélyének” akartak hódolni.

Az ezt követő időszakban, azaz a nyolcvanas évektől a kilencvenes évek közepéig, az utazás célja a többség számára nem a világlátás öröme volt. A magyarok a Kádár-rezsim mind teljesebb felpuhulása idején, majd a rendszerváltás utáni első években főleg azért utaztak külföldre, hogy felvásárolják, amit lehet. Részben saját célra, részben pedig azért, hogy az értékes portékát itthon jó pénzért továbbadják. Ekkortájt szárnyalt a Tihanyi Travel és a Top Travel, mely társaságok autóbuszos bevásárló útjai olcsón kiszolgálták a lakosság ilyesfajta igényeit. E korszak terméke volt a „Gorenje-turizmus”, amikor is hosszú tömött sorokban lépték át Hegyeshalomnál a határt a különböző méretű hűtőládák Trabantok, Zsigulik, Skodák és Daciák tetejére kötözve. Ugyanakkor e második szakasz végén vett lendületet a tömegturizmus is, ami immár valóban a vakációzásról, a meleg égövi napsütésnek és a tenger érintésének az élvezetéről, az Alpok sípályáinak meghódításáról, vagy éppen a nyugati világvárosok, Párizs, London, Amszterdam, esetleg New York vagy Tokió megismeréséről szólt.

MEGNYÚLT SZEZON.

A harmadik szakasz a kilencvenes évek második felében kezdődött. Addigra a piac szegmentálódott: a tömegturizmus megmaradt a kispénzűeknek, miután a tehetősebbek egyre kevésbé voltak vevők a turistacsoportok kényszerű összezártságára. A speciális igények megjelenését pedig követte a kínálat bővülése is. Ebben az időszakban fordult a figyelem a wellness- és gyógyturizmus felé, megjelentek az exkluzív városlátogató utak, illetve kezdett teret nyerni például az úgynevezett örökségturizmus, amelynek a célközönsége a különleges kulturális és természeti kincsek iránt érdeklődő utazók köre. Egyes desztinációkból az adott régióra szakosodó irodák márkát kreáltak, és sosem hallott térségeket hoztak be a köztudatba. Tudatos véleményformálásuknak is köszönhető például, hogy a turisták ráébredtek, lehet egyebek mellett Iránban is olyan kivételes látnivalókat találni, mint az ókori perzsa kultúra emlékei, az agyagvárosok, a karavánszerájok vagy a lélegzetelállító paloták. A programok is színesedtek. Már nem volt elég a turistát elvinni a tengerpartra: a sós víz és a strand homokja mellé mindinkább egy kis történelmi látnivalót és kulturális szórakozást is bele kellett csempészni a vakációs kínálatba. Beindult a „disneyfikáció”, azaz az élményutaztatás.

Az egyre bővülő kínálatnak – valamint a fapados légitársaságok megjelenésének, vagyis az útiköltségek drasztikus csökkenésének – köszönhetően mind többen engedhetik meg maguknak, hogy évente többször is eljárjanak pihenni. Azaz megnyúlt a szezon: a nyaralás és a síelés közé városlátogatások vagy más, a szokványostól eltérő kikapcsolódást kínáló utazások ékelődnek. Mindeközben a tehetősebbek közül jó páran felfedezték maguknak azokat a történelmi vagy éppen vadonatúj luxusszállodákat, amelyek a rendszerváltást megelőzően kizárólag a fejlett világ elitjét látták vendégül. Ilyen például a Dubaiban vitorlás hajó formára épített, leheletvékony aranylapokkal borított falú fogadóterméről nevezetes Burj Al Arab, New Yorkban a Waldorf Astoria vagy a New York Palace, Londonban a Savoy, a Dorchester vagy például a Lanesborough, Párizsban a
George V., míg Hongkongban a Hotel Peninsula, annak is a messze földön híres Marco Polo lakosztálya (a világ legdrágább szállodáinak, illetve lakosztályainak listáját és árait lásd külön).

A leggazdagabbak persze már a magyarok között is az egyedit keresik. „Nem a Costa Bravára mennek, és nem is Acapulcóba, a mexikói tömegturizmus fellegvárába, hanem létrehoznak valahol egy Acapulco-2-t, ahol éppen csak az utca nem légkondicionált” – érzékelteti a mai speciális igényeket Vörös Miklós. A tömegeket persze úgy is könnyű elkerülni, ha valaki olyan úti célt választ, ahová – legalábbis Magyarországról – csak komoly erőfeszítések árán lehet eljutni. Ez csak első ránézésre nehéz feladat, hiszen charterezésre alkalmas repülőgépből itthon nincs túl sok, így az igazán egzotikus helyszínek többségére – például a Tűzföldre vagy az Antarktiszra – csak kenguru módjára ugrálva, vagyis többszöri fel- és leszállással lehet eljutni. Vagy ott van Bhután, az az ország, amelynek vonzereje sokak számára abban rejlik, hogy mindmáig csak korlátozott számban állít ki beutazási engedélyt, szemben a különleges helyszíneket keresők körében az elmúlt években közkedvelt Tibettel, ahová ma már a kínai hatóságok – szerencsére – jóformán mindenkinek megadják a vízumot.

HÉT BŐ ESZTENDŐ. „A desztinációk kipörgése hét év” – utal a „termékélet-görbére” Kiss Róbert Richárd turisztikai szakértő. Tapasztalatai szerint átlagban ennyi idő kell ahhoz, hogy miután egy szűkebb kör felfedez egy helyet, arra előbb a felső-középosztály tagjai is rákapjanak, majd az utazási irodák charterjáratokat indítsanak a környékre, végül a nem sokkal azelőtt még egzotikusnak számító desztinációt bekebelezze a tömegturizmus. A „hétév-elmélet” alól talán csak Thaiföld a kivétel. Utóbbi ország töretlen népszerűségének titka, hogy kis pénzből is bárki királyként nyaralhat arrafelé. A Maldív-szigetek ellenben lassan kezd a „fáradt” desztinációk sorába tartozni, miközben jön föl Brazília, Vietnam, Kína, Dél-Amerika és Tanzánia. „Az új célállomásokkal kapcsolatos trendeket itthon az irodák diktálják. Azok alakítják az igényeket, nem külföldi mintákat utánoz a lakosság” – húzza alá Kiss.


MENEDZSER-EGZOTIKUMOK
Míg a rendszerváltás előtt a vakációzni induló magyarok leginkább csak a bolgár Napospartot vagy a szlovák Tátra sípályáit vehették célba, manapság mindazok, akiknek megvan hozzá a pénzük és a kellő fantáziájuk, ennél sokkal izgalmasabb helyekre is eljuthatnak. E kör tagjai azok a felfedező kedvű menedzserek is, akik az üzleti élet mindennapjainak fáradalmait kipihenni utaznak a Tűzföldre, Szibériába, Tibetbe, esetleg Új-Zélandra vagy más hasonló, távoli és szokatlan élményeket kínáló vidékekre.

Füzes Péter, az Oracle Hungary vezérigazgatója

• Híd a Himaláján

Még egyetemista korában a programozásból származó mellékkeresete nyitott kaput a világra Füzes Péter számára. Az Oracle Hungary mai vezérigazgatója hamar rájött, hogy az akkori viszonyoknak köszönhetően Lengyelországban fillérekért megvásárolt repülőjegyekkel a világ számtalan izgalmas pontjára eljuthat. Így járt parkban alvó, konzervből falatozó, hátizsákos turistaként Japánban, így jutott el egy rozoga gép fedélzetén Vietnamba, s így utazott Mongóliába, majd a thaiföldi turistaboom előtt Bangkokba. Utazási kedve azóta sem lankadt, és 1999-ben már a szinte még érintetlen Tibetbe vezette a világot látni akaró szenvedélye.

Füzes ez utóbbi túráját, azaz a Himalájában átélt kalandjait őrzi a legkedvesebb úti emlékeként. A tibeti fővárosba, Lhaszába a múlt század végén még nem igyekezett sem repülő, sem párhuzamos sínpár. Maradt tehát az úgynevezett Friendship Highway (Barátság Sztráda), amely hangzatos neve ellenére nem egy nagy mérnöki műgonddal kiépített beton- vagy aszfaltcsíkot, hanem egy ezer kilométeren elnyúló – s közben ötezer méteres szintkülönbséget leküzdő – földutat jelölt.

A fölfelé kapaszkodás egy hétig tartott, amihez az is hozzájárult, hogy a buszt a felsőbb szakaszokon az ismétlődő óriási esők miatt rendre az elakadás réme fenyegette. Füzes utastársai szinte meg sem lepődtek, amikor a busz – amúgy fehérkesztyűs úrvezető – sofőrje egy kiadósabb felhőszakadás után a válla fölött kurtán-furcsán hátraszólt: hídépítés következik. Neki is álltak a munkának, ami az oxigénhiányos környezetben a háborús munkaszolgálatot idézte. Amikor elkészültek, bár az úton addig jószerivel egy autóval sem találkoztak, átkelésük pillanatában hirtelen farkasszemet néztek egy másik járgánnyal. Ez utóbbi sofőrje tapodtat sem moccanva 10 percen keresztül könyökölte a dudát, mert úgy gondolta, a hosszas és erőt próbáló munkával renovált hídon neki kellene átkelnie elsőként.

Effajta mentalitásnak azonban a magaslatokon már nyoma sem volt. Ellenkezőleg, Füzest és társait egy misztikus, szakrális hangulat fogadta Tibetben. Ez a nyugalmával „tüntető”, s az európaitól nagyon is eltérő buddhista gondolkodás azonban ma már – miként a vezérigazgató nemrég Tibetben járt ismerősei állítják – erősen háttérbe szorult. Más szelek fújnak mostanság a világ tetején, mint 1999-ben. A helyszín azóta már vonattal és repülővel is elérhető, s a térerő, a szélessávú internet sem ismeretlen fogalmak a turisták körében egyre népszerűbb magaslati vidéken. „Ki tudja, ha a pekingi politika valami csoda folytán esetleg egy nap úgy dönt, hogy eltűri a másként gondolkodókat, a turisták kedvéért maholnap talán még Free Tibet feliratú pólók is kaphatók lesznek Lhaszában” – fűzi tovább a gondolatot Füzes. Erre azonban fölöttébb kevés az esély. Annál több azoknak a terveknek a valóra váltására, amelyeket a háromgyermekes apuka vezérigazgató mostanában szövöget, képzeletben ugyanis már következő egzotikus útjára, Tahitire és Bora-Borára készül.


Csendterápia
Pergetni a Tiszán is lehet, de a legtöbb horgász mit nem adna, ha egy Velencei-tó méretű víztükrön tehetné próbára üveg- vagy szénszálas, esetleg kevlár, boron vagy whisker botját. Az élményért elég elutazni Torontóig, ahonnan tíz-tizenegy órányi autózásra van Nakina vagy Sioux Lookout, majd e néhány ezer lelkes településekről hidroplánnal másfél óra alatt elérhető az érintetlen vízi világ. De vigyázat: a gép legközelebb egy hét múlva jár arra ismét!

Horváth Gergely, a Betonút Zrt. vezér-igazgatója

Történetesen Horváth Gergelynek, a Betonút Zrt. vezérigazgatójának Kanada eme eldugott csücskében született egy régi jó barátja, akihez olykor-olykor ellátogat egy kiadós pecázásra. Észak-Ontarióban nem csupán a kristálytiszta víz és a levegő felülmúlhatatlan, de mintha az idő is más rugóra járna. „Az ember a második napra annyira belassul, hogy természetessé válik a napi tíz óra alvás” – meséli Horváth. Számára ez az eldugott zug nyújtja a tökéletes kikapcsolódást. A napi öt-hat óra horgászat süllőkre és csukákra, amint a nesztelenül sikló csónakban ülve a horgász azon mesterkedik, hogy a műcsalit vagy a kishalat úgy vontassa a fenék közelében, hogy az élő és csábos prédának tűnjön a vizek ragadozói számára.

A vadon a civilizált világ hétköznapi „hívságaitól” mentes: nincs áram, és szarvasburgert is – ami amúgy kitűnő fogás – csak a legközelebbi városban lehet kapni. Helyette a menü főképp abból áll, amit kifognak, s csupán egy gázpalackról működő hűtő árválkodik a civilizáció előőrseként a bodegában. Pontosabban abban, amelyikben az élelmet tárolják, elővigyázatosságból elkülönítve a lakóbódétól. „A medve az élelemre megy” – ismerteti a vadon egyik fontos szabályát a Betonút Zrt. jelenlegi, a Központi Elszámolóház és Értéktár Zrt. egykori vezérigazgatója. Szerencsére eddigi kiruccanásain csupán az autó biztonságos belsejében ülve találkozott szembe az úton békésen átbandukoló bundásokkal. A legijesztőbb vadkalandja egy bodegából a nyakába hulló (egyébként ártalmatlan) kígyó volt.

A horgászat halk izgalma mellett a környék meditatív csendje és rezzenetlensége nyűgözi le a közgazdászt, akit cseppet sem zavar, ha órákon keresztül nem lát egy teremtett lelket sem. Télen persze az európai ember számára már-már elviselhetetlen a hideg, ráadásul hiányzik a vidék utánozhatatlan ízű áfonyája. Horgásztársával így főleg nyaranta látogatnak el a vadon eme szegletébe. Így is előfordul persze, hogy reggelre négycentis jeget találnak a vödörben, vagy tízcentis havat a bódé előtt, csak hogy két nappal később viszont már 28 fokos melegben sütkérezzenek.

Trófeái közül a vezérigazgató egy tavaly fogott 106 centis csukára a legbüszkébb. Húsz percig harcolt vele, hogy aztán alig két fotó erejéig a kezében tarthassa. Mert épp azon a területen, ahol fogta, a halat azonmód vissza kell engedni a vízbe…


• Karibi belassulás
Közép- és Dél-Amerika világa olyannyira rabul ejtette Kovács Zoltán, a Kirowski Zrt. vezérigazgatója, az Informatikai Vállalkozások Szövetségnek elnöke szívét, hogy rendszeresen visszajár az ottani tájakra. Minden esetben hátizsákkal vág neki az útnak, amelyet saját maga szervez – a repülőjegyet és a szállást az interneten foglalja -, zsebében pedig ott lapul a magányos turisták bibliája, a Lonely Planet útikönyv.

Kovács Zoltán, a Kirowski Zrt. vezér-igazgatója

Első útján Argentínában és Mexikóban járt. Utóbbi helyen hívták fel a figyelmét a helyiek arra, hogy a kiépített mexikói strandoknál sokkal szebb, érintetlenebb tengerpartot talál Brit-Hondurasban, vagy ahogyan az országot „újrakeresztelése” óta nevezik: Belize-ben. Jóakarói hozzátették, ha a maya kultúrát autentikus környezetben szeretné tanulmányozni, keljen át a szomszédos Guatemalába is. Megfogadta a tanácsot, és Belize jó választásnak bizonyult. A fogékony turistát ugyanis az ország nem csupán olcsóságával és az érintetlen természet temérdek szépségével csábítja. Élményszámba mennek a lépten-nyomon felbukkanó vicces karibi figurák is, akik előszeretettel használják kötőszóként a „my friend” és „jaman” szavakat. Előbbi a barátságos természetükről árulkodik, utóbbi pedig ugyanúgy jelenti a tessék!-et, a helló!-t mint minden mást.

„Imádtam a belassult hangulatot, a minden házból hömpölygő reggae-t és Bob Marleyt, akit a helyiek ma is istenként tisztelnek” – nosztalgiázik Kovács. A legnagyobb élménye azonban egy snorkelling túra volt. Motorcsónakkal bementek a tengeren a Caye Caulker korallzátonyig, majd, némi aprított halas beetetés után ott rajzott körülöttük a karibi tenger szinte minden elképzelhető élőlénye. Apró ráják és – ártalmatlan fajtájú – cápák úsztak hozzájuk és falatoztak a nekik puszta kézzel felkínált csemegéből. „Guatemalában a legszebb élményem az volt, amikor a helyiek a dzsungel által ölelt maya romok között tartottak hajnali tárlatvezetést. Felejthetetlen látvány a romok közti napfelkelte, amit a majmok szűnni nem akaró visongása kísér” – idézi fel egy másik egzotikus kalandját a Kirowski-vezér.

Kovács legközelebb ismét Latin-Amerika felé veszi az irányt: Argentína déli csücskét keresi fel. Nem tud leszokni a térségről. Bár elismeri, hogy a repülőjegy drága, az élet viszont a világnak azon a táján fillérekből megoldható. Ráadásul a „lelazult” környezetben a stressz sokkal jobban oldódik, mint bárhol Európában.

• Mese a sejkről
Dubai leginkább a sokszínűségével hódította meg Straub Eleket, a Magyar Telekom Nyrt. egykori elnök-vezérigazgatóját. Egyfelől még a Manhattanhez szokott rutinos utazót is meghökkenti az a felhőkarcoló-erdő, amelybe a reptéri taxi belehasít a széles sugárutak egyikén a város felé haladva. Még nagyobb a meglepetés, amikor előkerül egy, Dubai City helyén néhány évtizede készült fotó, amelyen csak néhány szánalmas viskó látszik. Mesebeli történet ez egy sejkről, aki az olajdollárokat fialtatva káprázatos metropoliszt épít a semmi közepén, s kis népének tagjait putrikból palotákba költözteti.

Straub Elek, a Magyar Telekom Nyrt. volt elnök-vezérigazgatója Dubait kedveli.

Az utazók egy része nem is szabadul e mámortól. Az érzékenyebb szociális receptorokkal megáldottak viszont nagyon is kijózanodhatnak. Európai szemmel a társadalmi berendezkedés felfoghatatlan, emészthetetlen. A helyiek csak akkor dolgoznak, ha akarnak, de miért tennék, ha 23 éves korukban állampolgári jogon kapnak rendes fizetést és saját házat rezsiköltség (mindenekelőtt vízszámla!) nélkül. Minden munkára ott vannak a külföldiek, s hogy fizetőképes kereslet van a szolgálataikra, azt híven jelzi, hogy az Egyesült Arab Emirátusokhoz tartozó Dubai 2,5 millió lakosa közül mára 20 százalék alá csökkent a helyi állampolgárok száma. A belvárosi utcákon esténként az egyre nagyobb arányban érkező vendégmunkások tömege hullámzik. Ők európai mércével fillérekért dolgoznak, igaz, még így is könnyedén eltartják az otthon maradt családjukat.

A fejlődés sosem áll le, a felhőkarcolók és utak – jellemzően indiai – építői éjszaka is serénykednek. A benzin olcsó, tankoláskor a pakisztáni sofőr unottan nézi, ahogy a műszerfalon a mutató emelkedik; a motort ki sem kapcsolja, nehogy leálljon a légkondi. Közben otthon a filippínó kertész gondoskodik arról, hogy az előnevelt, telepített pálma és a kifogástalan gyep is bőven kapjon vizet, a sivatag méregdrágán mért igazi luxuscikkét. A történelem, a tradíció fájón hiányzik ugyan, a helynek nincs szelleme, és a „természetesség” fogalma gyakorlatilag ismeretlen, ellenben minden van, amit pénzért egy sejk meg tud venni. Találhatóak Dubaiban különleges formatervezésű, égbe szökő épületek, árboc alakot formázó luxusszálló, vagy akár az űrből is felismerhető alakú mesterséges tengeri szigetek. Egy havas sípályát magában rejtő méretes betonszarkofág szintén messziről felismerhetően magasodik a sivatagban, benne pedig az osztrák vagy éppen svájci lejtőkről ismert hütték között burnuszban síelnek a helyiek.

„Nagyon jó a tengerpart, kiválók a szállodák, tehát semmittevésre a legalkalmasabb hely” – érvel a város mellet Straub, aki az elmúlt télen a távközlésben eltöltött 12 év fáradalmait is Dubaiban pihente ki. Elsősorban a meleg égövi célpontokat kedveli, és a város ebből a szempontból is jó választás. Aki pedig történelmi emlékekre vágyik, az – Straub Elekhez hasonlóan – a közeli Ománba kirándulhat. Utóbbi fővárosában, Maszkatban pont az az érdekes, hogy nem épültek csillogó felhőkarcolók, és a fejlesztések nem a Guinness-rekordok fémjelezte világelsőséget, sokkal inkább az arab tradíciók őrzését helyezik a középpontba. Csendesebb, nyugodtabb, természeti szépségekben bővelkedő ország, ahol igazi középkori várakat láthat az utazó.


Börtöntábor és Sámán-szikla

Pletser Tamás, az Erste Befektetési Zrt. elemzője

Nem kedveli a szabványosított, utazási irodás, kötött csoportos utakat, ezért Pletser Tamás pár éve maga szervezett egy szibériai hátizsákos túrát. A legendás transzszibériai vasúttal napokon át negyedmagával utazott az Urálon túlra, ezrével téve meg a kilométereket a végtelen tajgán keresztül. A pörgős alkalmazotti lét persze a 8 plusz 8 napos oda-vissza vonatozást nem engedi meg, így Moszkváig repülővel jutottak el, majd az egyirányú (nyugat-keleti) vonatút végén az orosz Távol-Kelet legnagyobb városából, Vlagyivosztokból a 600 ezres település nevét viselő légitársaság, a Vladivostok Air gépével repültek haza. Az utazás így is három hétig tartott, s tucatnyi megállót érintettek.

A nyomorgó és az olajból meggazdagodott szibériai városok kontrasztjáról, vagy a kiadó szobák keresésének visszatérő kalandjairól Pletser Tamásék unokáiknak is tudnak majd mit mesélni. Mindez azonban nyomába sem érhet a Bajkál-tó egy elhagyatott szigetén, Olhonon átélt élményeknek. Arrafelé még érintetlen a természet, a 71 kilométer hosszan elnyúló szigeten áram sincs. Az összesen 2 ezer léleknek otthont adó földdarab két apró falujában zömmel burjátok laknak.

Megtalálni sem könnyű. A négy magyar úgy vetődött oda, hogy a Bajkál-tó „melletti” – attól mintegy 70 kilométerre fekvő – nagyvárosban, Irkutszkban lekésték a tó partjára aznap induló buszt. A pályaudvaron viszont összeismerkedtek egy idős házaspárral, akik szintén a Bajkál felé tartottak, ám mint kiderült, Olhon szigetén laktak. Ők csábították a magyarokat a tó északnyugati partjától nyáron komppal elérhető szigetre, amely amúgy tavasszal, illetve a tél elején a jégzajlás miatt két-két hónapra teljesen elzárt a külvilágtól. (Igaz, a tél közepétől viszont az egy méter vastag jégen akár teherautóval is át lehet kelni.)

A helyiek a halászat mellett mindinkább a 2,5 hónapig tartó, lassan formálódó nyári „turistaszezonból” élnek: ma már egyszerre akár 10-20 (!) orosz vagy nyugati turista is megfordul arrafelé. A tradicionális olhoni vendégszeretetnek része a rögtönzött, európai szemmel néhol kissé megmosolyogtató népi bemutató. Ha pedig valaki további élményekre is vágyik, a burjátok falujától nem messze Alcatraz szibériai változatának, a szovjet idők helyi büntetőtáborának a romjait is megtekintheti.

A sziget egykor a sámánizmus központja volt. Így ki lehet lovagolni a Bajkál leghíresebb látványosságához, a nevezetes Sámán-sziklához, amely – bár voltak tervek az elpusztítására – megúszta a sztálini időket. Ott, a sziget csücskén, egy fészerben meg is lehet éjszakázni. „Olyan ragyogóan szikrázó csillagos eget sehol sem láttam még, mint Olhonon, ahol, ha megszomjaztunk, a tóból ihattunk. Ott a természet az úr, az ember megérzi, mennyire apró” – idézi fel a Bajkál hangulatát Pletser Tamás.

Szkurka János, a Sun Microsystems külkapcsolati igazgatója

Dzsungel, tengerrel mixelve

Ki ne tudná, mi számított a rendszerváltás előtti idők Magyarországán szokványos nyaralásnak?! „Gyerekkoromból jugoszláviai utazások emlékét őrzöm. Velük együtt a hűtőtáskába bekészített szendvicsekét, az Olympos citromleves flakonokba töltött házi limonádéval.

Mivel anyám recepciós volt az Intercontinental szállóban, 1980-ban lehetőségünk nyílt egy nyugat-európai körútra, aminek az ezerhármas Zsigánkkal akartunk nekivágni. Indulás előtt azonban egy Opel leszorított minket az útról, a kocsi pedig összetört” – tér vissza az emlékei között kutatva gyermekkora egyik, kis híján balul sikerült nyaralásához Szkurka János, a Sun Microsystems külkapcsolati igazgatója. A történet szerencsére végül happy enddel zárult. A vétkes Kadett sofőrje elismerte a hibáját, majd amikor megtudta, hogy egy vakációt hiúsított meg, a nyaralás idejére kölcsönadta a családnak az autóját.

A Sun Microsystems külkapcsolati igazgatója – aki a hírek szerint a nemrég megüresedett vezérigazgatói poszt egyik várományosa – a tengerpartok szerelmese, azon belül is főként a vulkanikus szigetekért rajong. „Dzsungel, tengerrel mixelve” – így szereti. Ez a világ egy céges jutalomút során ejtette rabul, amikor egy hetet Hawaiion tölthetett. Ez élete legkedvesebb utazása, és nem csak azért, mert itt fogant nagyobbik lánya, hanem azért is, mert e helyszínen vált valóra egy lakótelepi gigantposzter-álom: zuhanyzás a vízesés alatt, illetve hullámlovaglás a Csendes-óceánban. Ehhez hozzájött egy dzsungeltúra machetével a kézben, kétméteres orchideák ölelésében, majd némi kalandozás Cook kapitány lábnyomában lépkedve.

A második világháború amerikai szemmel egyik legtragikusabb emlékű helyszíne a Pearl Harbor-i haditengerészeti bázis, ahol 1941-ben az Egyesült Államok flottájának közel kétharmada megsemmisült. Hawaii-on járva Szkurka sem hagyhatta ki ennek az emlékhelynek a felkeresését. A támaszpont körül a vízben olajcseppek törnek a felszínre. „Ma sem tudom, természetes vagy mesterségesen generált volt-e az olaj felbugyogása. Az idegenvezető azt mondta: a jelenség, amely az odaveszettek könnyeit szimbolizálja, egészen addig látható, amíg az utolsó Pearl Harbor-i veterán életben van.”


• Világvégi bátorságpróba

Illy Péter, az AL Holding vezérigazgatója

Délkelet-Ázsiától a varázslatos Izlandig Illy Péter sokfelé járt már, az Új-Zélandon látott érintetlen „világvégi” táj szépsége mégis magával ragadta. A sok kicsi mellett két nagy szigetből álló ország adottságai valóban egyedülállóak. Modern angolszász állam, de messze a fejlett nyugati civilizáció központjaitól, a Gyűrűk urából már ismerős, lélegzetelállítóan szép tájakkal, a maori őslakosok hagyományaival. E páratlan adottságaira Új-Zéland még extrém sporttokkal is ráerősít: az országban minden elképzelhető és elképzelhetetlen őrületet ki lehet próbálni, méghozzá káprázatosan festői környezetben. „Egy ilyen élmény szóban visszaadhatatlan, ezt át kell élni!” – summázza az AL Holding vezérigazgatója.

Illy Péter szerint azonban nem árt legalább három hetet rászánni az országra. Kár ugyanis időszűke miatt kihagyni például az Alpoknak (!) nevezett hegységet. Igazán felejthetetlenné pedig úgy tehető az élmény, ha a hegyen fogadunk vezetőt, és egy gleccser nyomvonalán, a metsző levegőben kapaszkodunk fel a csúcsra. Persze a lustábbakat akár a hegy tetejére is felviszi a helikopter.

Egy alacsonyabban fekvő domboldalról nekiereszkedve Illy Péter a sárkányrepülést is kipróbálta. A helyi személyzet segítőkész az extrém sportokkal éppen csak ismerkedő turistákkal is, a menedzser ennek ellenére őszintén bevallja, nem sikerült összeszednie a bátorságát, hogy 4 ezer méter magasból ejtőernyővel kiugorjon egy kisrepülőről, hogy a zuhanás, majd az ereszkedés közben is gyönyörködhessen a pazar tájban. A felesége viszont kipróbálta, és nem bánta meg. De lehetőség nyílt bungee jumpinggal is emelni adrenalinszintet.

Ha valaki nem ilyen idegborzoló próbatételekre vágyik, annak ott a vitorlázás. Persze nem a balatoni lágy hullámokra kell gondolni, hanem a vad csendes-óceáni vizekre. A „forma egyes” tengeri vitorlások akár a 33 csomós sebességet is elérik, ami már motorcsónakoktól sem rossz teljesítmény.

Vitorlázás után pedig egyedülálló helikoptertúrákra lehet befizetni. Az AL Holding vezetője így repült el egy olyan szigetre, amelynek nagy részét egy ma is működő vulkán foglalja el, s a túrán maszkot kell viselni a fel-feltörő mérges gázok miatt. A teljes elhagyatottság, az elzártság egy ilyen őserdővel borított vulkáni szigeten olyan élmény volt, amelynek köszönhetően Illy Péter hónapokra feltöltődött. S már a következő utazás jár a fejében: az évente egy-két alkalommal hátizsákos turistává átvedlő menedzser és vállalkozó kedvű felesége egy Dél-Amerikát, azon belül Perut és Chilét, illetve a részben az utóbbi országhoz, részben Argentínához tartozó Tűzföldet érintő kiruccanás gondolatával kacérkodik.

• Zseblámpával a sivatagban

Gauder Milán, a MasterCard Europe ügyfélkapcsolati vezetője

Mi történik akkor, ha négy közgazdász, egy informatikus, egy fizikus és egy építész, valamint egy szakács – akik közül egyik sem ért igazán az autókhoz – a sivatag kellős közepén együtt látnak hozzá egy lerobbant harmincéves Mercedes szereléséhez? A tetejébe mindezzel hullafáradtan, némi fertőtlenítő hatású házipálinka elfogyasztása után próbálkoznak. A helyszín pedig: valahol félúton Budapest és a mali főváros, Bamako között, a Párizs-Dakar-rali magyar, „fapados” változatán. Amikor a nyolcfős csapat megállt, a leszakadt kipufogót már jó néhány kilométeren át húzták maguk után, a kényszerpihenő azonban csak akkor vált elkerülhetetlenné, amikor a benzintartály is kilyukadt, és folyni kezdett a drága üzemanyag. Ekkor jegyezte meg ugyanis halkan a fizikus végzettségű útitárs, hogy a köveken pattogó ütött-kopott kipufogóvég könnyen szikrát vethet, ami pedig lángoló kapcsolatot létesíthet a benzintartályból vékony sugárban csordogáló üzemanyaggal.

Eleinte mindenki jobban tudta a másiknál, mi a teendő – érthető, hiszen döntően vezető beosztásban dolgozó, határozott ifjú férfiak voltak a csapat tagjai -, ám végül a demokratikus káoszban közös nevezőre jutottak. Az út közepén kövekből és faágakból eszkábáltak ad-hoc rámpát, így tudtak az autó alá kerülni és ideiglenesen megfoltozni a tartályt, valamint felkötni a kipufogót. Más kérdés, hogy Mauritániában a helyi szerelők sem voltak jobban felszerelve, hiszen nekik is a ralicsapat tagjai kölcsönözték az emelőt. Ezt követően viszont a helyiek már felnőttek feladathoz: az „új” kipufogódobot egy kidobott hűtőszekrény oldallemezéből ügyesen meghajtogatták…

A Mauritánia és Mali közötti szakaszon aztán újra csöpögni kezdett a benzin. A határállomáson Gauder Milán, a MasterCard Europe ügyfélkapcsolati vezetője porosan és olajosan kiugrott az autóból, kikapta a géppisztollyal a hátán morcosan álldogáló határőr kezéből a zseblámpát, és behajolt az autó alá, megnézni, mekkora a baj. A határőr még csodálkozni is elfelejtett, s a történet fölöttébb kedélyes véget ért, hiszen a magyarok végül még össze is haverkodtak vele. Pontosabban vele is. Merthogy a rozoga Mercedes és az azt kísérő terepjáró utasai igen kedélyesen autózták végig a hihetetlenül fárasztó, több mint 7 ezer kilométeres utat.

Ám nem csupán magukat szórakoztatták: a legtöbb településen megálltak, és jótékony céllal ajándékot osztottak, amit a verseny szervezői már a kiíráskor fontos küldetésként jelöltek meg. A Mercedes hátsó csomagtartója tele volt több mint száz (leeresztett) bőrlabdával, amelyek – felpumpálás után -, mindenütt hatalmas sikert arattak. Már csak azért is, mert ezt az ajándékot nem sajátíthatta ki egyik falubeli sem, meg kellett osztania a többiekkel.


• Öt esztendő a levegőben
Ha a családfő nyughatatlan, és nem szereti a hasát süttetni a napon, megteheti, hogy leviszi a családot a tengerhez, majd visszafordul, s két hét múlva visszamegy értük. Manapság már az sem lehetetlen – a fapados légitársaságok korában különösen nem -, hogy mindkét utat repülővel tegyék meg. Az viszont már korántsem hétköznapi eset, hogy a papa vezeti a gépet. Márpedig Balogh Attila, a SkyEurope kapitánya többször szállította a feleségét és a lányát Budapestről Malagára vagy Rodoszra, majd két hétre rá haza a légitársaság valamelyik Boeing 737-esén – további 140 utassal a fedélzeten.

Balogh Attila, a SkyEurope pilótája

Az eredetileg közgazdász végzettségű pilóta sokáig az üzleti szférában dolgozott, nem is eredménytelenül. Az ő nevéhez fűződik a leggyorsabban fejlődő európai technológiai vállalatok közé sorolt ír eTel-csoport hazai leánycége, a (néhány hete a Telekom Austria által megvásárolt) eTel Magyarország Távközlési Kft. megalapítása és pályára állítása. A cég elindulásával járó kétéves hajszát – valamint az azt megelőző, szintén multinacionális környezetben eltöltött évtizedet – Balogh extrém módon igyekezett kipihenni: kihasználva, hogy az évek során a „földi halandók” számára elérhető összes repülési jogosultságot megszerezte, elszegődött pilótának a SkyEurope-hoz. A merész váltásból többéves vakáció lett, hála a munka és a hobbi szerencsés összefonódásának. „Akkor működik jól a lelkem, ha nem leengedek munka után, hanem valami teljesen más tevékenységbe fogok, amit aztán akár huzamosabb ideig is űzök, de hasonlóan nagy intenzitással” – ecseteli, miért tart idestova öt éve a nyaralása.

Mivel az utazás munkaköri feladata, a szabadidejében ez egyáltalán nem tölt be központi szerepet. „A repüléssel kapcsolódom ki, nincs igényem arra, hogy a repülést kipihenjem” – állítja az egykori üzletember. Fontosabb az együttlét a családdal. Ha mégis útra kelnek hármasban, akkor beülnek az autóba, és bejárnak egy nem túl távoli – akár országon belüli – régiót. Arra is volt példa, hogy a pilóta iskolás lányát kísérte el egy nyári lovas- vagy kézművestáborba.

Mindazonáltal úgy tűnik, hogy miután az öt év vakáció valóban felüdülést jelentett, vége azoknak az éveknek, amikor Balogh Attila a füle botját sem mozdította egy-egy üzleti lehetőségre. „Kipihentem magam, ezért ha utolér valami izgalmas ajánlat, elgondolkodom rajta” – búcsúzik a SkyEurope pilótája, mielőtt a levegőbe emelkedne, ezúttal Párizs felé.


• Sarkokba szorítva
Nyilvánvaló, hogy az utazási irodák a legextrémebb kalandok kedvelőinek, illetve az úti céljaikkal elsősorban dicsekedni szerető tehetős népeknek „fedezték fel” az Északi- és a Déli-sarkra induló luxusutakat. Ma már akad Magyarországon is olyan iroda, amely mindkét helyre elviszi a végletek sznob szerelemeseit. Természetesen felejthetetlen élmény egy orosz atomjégtörő fedélzetén két hetet tölteni a jéghegyek közt, de a fejenként közel 4 millió forintos költség legfeljebb akkor indokolt, ha a világ szinte minden szegletét bejártuk már. Vagy akkor, ha ezt a képet szeretnénk magunkról potentát ismerőseink körében elterjeszteni…

Persze aki nem szeret hajózni, a Spitzbergákról repülővel is eljuthat az Északi-sarkra – ez alig több mint 2,5 millió forintból megúszható -, igaz, a mindössze három nap alatt „lezavart” kaland élménye is szerényebb, még ha az elmaradhatatlan motoros-, illetve kutyaszános túra mellett hőlégballonos és helikopteres kiruccanással is gazdagítják az élménytárt.

Apropó élmények: nem nehéz belátni, hogy egy sarki expedíció nem bővelkedik sem kulturális, sem a szokványos értelemben vett természeti látnivalókban. A jéghegyek közt hajózni remek dolog, de ebből pár óra is bőven elég. Ezt Grönlandon vagy Kanadában is megtehetjük, és ugyanott a sarki madárvilágot is megcsodálhatjuk. Persze az Antarktiszra a Tűzföldről vagy Fokvárosból kiinduló olcsóbb – értsd 1,5-2 millió forintos – turista expedíciók nem jutnak el egészen a Déli-sarkra, csak leginkább a partvonaltól mintegy 75 kilométerre lévő Novolazarevszkaja orosz kutatóbázisra, vagy a földrész valamely másik, még viszonylag partközeli pontjára. Aki maximalista, az kisrepülővel (tűzföldi, fokvárosi vagy ausztráliai indulással) eljuthat az Amundsen-Scott állomásra, azaz a tényleges Déli-sarkra is, ám az irodák ezért a túráért már egy felső-középkategóriás újautó árát is elkérik – fejenként.

Az átlagemberek számára mindazonáltal van kompromisszumos megoldás. Aki megelégszik azzal, hogy felülről, egy Boeing fedélzetéről gyönyörködhet a jegesen zord tájban, az ezt akár 1000 dollárért is megteheti. A kifejezetten e célból szervezett 10-12 órás, alacsony magasságú repülés remek kiegészítője lehet például egy ausztráliai többhetes utazásnak. De figyelem: az Antarktisz fölé csak télen szerveznek utakat, hiszen egész nyáron vaksötét van.


Súlytalan élmény

Charles Simonyi

Űrturistának lenni ma még világszenzáció. A magyar születésű Charles Simonyi az ötödik volt a sorban, de pár éven belül már nem csupán a multimilliárdosoknak, hanem az űrbe vágyó „egyszeri” jómódúaknak is lesz esélyük utazni, hiszen immár két magántársaság is foglalkozik polgári „űrhajók” építésével.

Az egyik „versenyző” a Virgin Galactic – Sir Richard Branson cégbirodalmának egyik vállalata -, amely a már bemutatott SpaceshipOne nevű, levegőből indítható rakéta-repülégépét fejleszti tovább. A négyszemélyes SpaceshipTwo utasokat is szállít majd, várhatóan 2009-től. Az első száz jegy 200 ezer dollárba (38 millió forint) kerül majd, később azonban csökkenhet a tarifa. Ezért az összegért cserébe egy háromnapos kiképzési program, valamint egy 100-110 kilométer magasságban végrehajtott szuborbitális repülés jár. Ebbe mintegy 4 percnyi súlytalanságban töltött idő is beletartozik. Tény, ez nem közelíti meg a Simonyi által a Nemzetközi Űrállomáson töltött hatnapos időt, másrészt viszont a kiruccanás nem is kerül közel 4 milliárd (!) forintba.

Űrutazás Földöntúli élmények Maximális kiszakadás a hétköznapokból Kimerítő kiképzés Meglehetősen borsos ár Kimerítő kiképzés Meglehetősen borsos ár

A Virgin Galactic ugyanakkor, ha minden jól megy, konkurenciát is kap. A napokban egy európai cég is bejelentette, hogy szuborbitális rakéta-repülőgépet fejleszt. A francia-német-spanyol EADS Astrium repülőjén hárompercnyi súlytalanság élhető majd át. A Space Jetként emlegetett európai űrrepülő jegyeinek ára kissé borsosabb lesz: a tervek 150-200 ezer euróról (37,5-50 millió forint) szólnak. A Space Jet fejlesztése jövőre kezdődik, s a gyártó szerint is csupán 2012-ben indulhatnak útnak az első járatok. Feltéve, ha a tesztekkel minden rendben lesz.

A Vigin Atlantic gépén a hírek szerint olyan hírességek szeretnének először utazni, mint a csillagász-fizikus Stephen Hawking, a Nyolcadik utas a halál sorozatból ismert Sigourney Weaver hollywoodi filmsztár, vagy éppen Paris Hilton, a közismert bulvármédia-kedvenc. Ilyen nagy nevekkel a fedélzeten az első űrutazásnak mindenképpen óriási hírértéke lesz. Mindeközben a mérnökcsapatok egyelőre hevesen fohászkodnak, hogy minden rendben menjen majd, hiszen a technológia még gyerekcipőben jár.

A címlap-összeállítást Csák Csongor, Halaska Gábor, Kitzinger Szonja, Mogyorósi Géza, Torontáli Zoltán készítette.Szerkesztők: Mártonffy Zsuzsa, Simon Ernő