Nem kell félni a merész vállalkozásoktól – ezt az örökérvényű útravalót gróf Széchenyi Béla nem mástól kapta, mint a Kossuth Lajos által a legnagyobb magyarnak nevezett apjától, az akadémia-alapító és Lánchíd-építő gróf Széchenyi Istvántól. Nos, hatott az atyai intelem. Miután az ifjabb Széchenyi bejárta a Balkánt, az Egyesült Államokat és Afrikát, úgy döntött, még grandiózusabb vállalkozásba fog: felkeresi a Távol-Keletet. A cél a térképezés, a földtan, a növény- és állatvilág, valamint a kínai nyelvek tanulmányozása volt. Az utazás pedig korántsem afféle romantikus ábránd: egyfelől ő maga is a geológia komoly kutatója volt, ám ami még fontosabb, rendelkezett forrásokkal is ahhoz, hogy kiélhesse tudományos érdeklődését. A két és fél évig tartó, Indiát, Japánt, Jáva szigetét, Borneót és Kína nyugati felét átfogó útnak minden költségét ő finanszírozta. S hogy a teljes tudományos sikert garantálja, a „vállalathoz” – ahogyan az Osztrák-Magyar Monarchiában a kalandos expedíciókat nevezték – felkérte társnak az ifjú Lóczy Lajos geológust, a kolozsvári Bálint Gábor nyelvészt és az osztrák katonai térképészt, Gustav Kreitnert.
A csapat Triesztből 1877. december 4-én egy gőzösön indult el végcélja, Kína felé. Keresztülutaztak Indián, ahonnan eljutottak Jávára, majd Sanghaj felé kormányoztak. Kreitnernek a Mennyei Birodalom földjére lépve szinte rögtön szemébe ötlött az az imádat, amelyet a „chinaiak” körében a durrogó, a monarchiabeli Magyarországon „békának” nevezett „pörgettyű”, vagyis a petárda iránt megfigyelt. Ám ez persze még messze nem minden. Az osztrák topográfus „Gróf Széchenyi Béla keleti utazása” címen a Révai testvéreknél 1882-ben megjelent közel ezer oldalas könyvében csodálattal adózik Sanghaj sokszínűségének. „Az egész Schanghai mint valami széles házszalag simul félkörben a Hwang-pu balpartjához (…) áll pedig a város a chinaiak által lakott és fallal körített részből, aztán a franczia, angol és amerikai gyarmatokból.” A városban már akkor számos európai ország tartott fenn kereskedelmi irodát, képviseletet.
SANGHAJ EURÓPAI LEVEGŐJE. Aki európaiként több hónapja utazik – vagy több éve él – Ázsiában, annak egy sanghaji látogatás egy kis „hazai” levegő beszippantása ma is. Ám csak egy kicsié – a város ugyanis megfellebbezhetetlenül kínai. A folyóparton például több méteres Mao szobor uralja a korzót. Viszont már nem csupán a teaszürcsölgetők találnak kedvükre való helyeket: frissen őrölt kávéból készülő, gőzölgő feketét kínáló kávéházak működnek szerte a városban. S a globalizáció New York karcsú épületeit emelte az eldózerolt belvárosi nyomortanyák helyére. Sanghaj azonban egyelőre nem Manhattan. A felhőkarcolók mellett megmaradt a Kreitnerék idejében virágzó francia és angol koloniális negyed, amely romantikus kalandfilmek színfalai közé viszi a sétálót.
Az expedíció tagjainak útja egy időre szétvált Sanghajban. A kis csapat nyelvész tagjában, Bálint Gáborban felébredt a honvágy, ezért a kínai nagyvárosból egyenesen visszafordult. Lóczy a Jangce alsó részei felé vette az útját, s azt a vidéket járta be, Kreitner pedig tengerre szállt Japánig. Széchenyi tehát egy időre egyedül maradt, s az expedíció további előkészületeit megtenni Pekingbe utazott. Az ő elbeszélése alapján Kreitner így kezdi a kínai fővárosról írt beszámolóját. „Peking, az északi császári székhely első pillanatra inkább China legnagyobb falujának benyomását teszi az idegenre (…) egymillió chinai állampolgárnak, legnagyobb részt jelentéktelen, sőt nyomorult lakhelye van itt, minden rendszer nélkül, összehalmozva, s a néhány templom, palota, iskola, csaknem teljesen elenyészik a viskók e tömkelegében.”
Ma 15 millióan lakják az egykori császárvárost, és a hagyománytisztelő kínai építészek, valamint a műemlék-védelmisek azért küzdenek, hogy a régi lakóhelyekből, a szürkére festett téglafallal körülvett, több családnak otthont adó hutongos – azaz afféle speciálisan pekingi házudvarokat és sikátorokat magában foglaló – negyedekből legalább hírmondónak maradjon. A többi helyére felhőkarcolók és toronyházak kerülnek. Egy dolog azonban mit sem változott a grófék vizitációja óta: Peking mindmáig Kína legnagyobb faluja maradt. Rendkívül széles sugárútjai, tágassága miatt ugyanis az épületek magassága elvész, a helyiek hagyományos pletykapadja pedig a járda szélére vagy a gyalogos felüljárókra telepített sámlikra költözött, ahol a kínai emberek órákon át trécselnek. Nem idegesek, nem urbanizálódtak. Biciklikerekeik fölött ott himbálóznak a zöldségek szárai, roskadásig rakják a járgányt gyümölccsel, étellel, az utcán felszedett lomokkal.
KŐ KÖVÖN NEM MARADT. Pekingből Széchenyi ellátogatott a Nagy Fal egy közeli szakaszához, „amely csakis e részében érdemli meg azt az osztatlan méltánylatot, amellyel Európában viseltetnek irányában (…) Tovább Nyugatra teljesen eltörpül a fal impozáns jellege és ha több havi utazás után, a birodalom belsejébe ismét találkozunk vele, már alig érdemli meg a nevét.” A közel 6 ezer kilométeres Nagy Fal ugyanis a XIX. század második felére nem csupán a természet erőinek kíméletlensége folytán került lepusztult állapotba, hanem a közeli falvakban élők is jócskán bontották ki és vitték el az építéséhez használt köveket saját házaik felhúzásához. A helyzet azóta sem sokat változott: a Nagy Falat, dacára a több száz kilométeren már konzerváló, restauráló intézkedéseknek, még napjainkban is ugyanez a veszély fenyegeti, noha több száz jüanos (1 jüan = 29 forint) büntetés jár annak, aki elhordja a köveit vagy tégláit.
Sanghajban állt össze ismét a „vállalat”, ahol is két kínai tolmácsot fogadtak fel, és megkezdték tizennégy hónapi nagy belső-kínai utazásukat. A Jangce szeszélyes folyamán felhajóztak Szecsuánba. E tartomány egyik fele Tibettel szomszédos, a Himalája szélén helyezkedik el, havas és nem egy 4 ezer méter fölötti hegycsúcs tarkítja, míg másik fele szubtrópusi éghajlatú. Kreitner így emlékszik vissza: „A folyam tulsó partján, karcsu pagoda emelkedik ki a sűrű erdők barátságos lombozata közül, a háttérben pedig, a tiszta hegyi levegőn keresztül látjuk egy hatalmas hegylánczolat rovátkásos körvonalait, melynek kékeszöld lejtői meredeken esnek a mélybe.” Napjaink utazója ma ugyanezt látja a csípős konyhájáról nevezetes tartomány hegyvidékén. Az osztrák topográfus azonban nem írt e szépségek legihletőbbjéről – mivel elkerülték azt a több ezer méter magasan, több ezer hektáros területen fekvő vízgyűjtő területet, amelyhez ma is csak kalandosan, egy napig tartó buszozással, keskeny, meredek, szerpentines és síkos úton, avagy helikopterrel lehet feljutni. Pedig érdemes felkapaszkodni Csiucsajguba (Jiuzhaigou), azaz a Kilenc Falu Völgyébe, mert a folyók nem mindennapi akrobatikát hajtanak végre a világ e káprázatos táján. Robajjal előbukkannak a havas hegy gyomrából, tóból vízesésen át újabb tóba esnek, aztán vízesésből másik vízesésbe, majd, mivelhogy erdőt árasztottak el és tartanak folyamatosan víz alatt, a lomboktól egy szakaszon nem is látszanak, aztán ismét vízesés, aztán már nincs robaj és lárma, csak az enyhén ereszkedő sziklákon kilométer szélesen áramló csordogálás. Mindeme csodák láttán érthető, hogy a kínai népmesék úgy tartják: az óriás panda meseszép élőhelyén tündérek és szellemek tanyáznak.
Az expedíció Szecsuánból északnak tartott, ahol elérték a Góbi sivatag keleti szélét. Majd délnek fordultak, újra érintették Szecsuánt, onnan szerettek volna ugyanis Tibet központjába, Lhaszába utazni. Ám oda – miután a kínaiak az aratásra hivatkozva elhárították a társaság vezetésére való felkérést – nem sikerült eljutniuk. Már a rendkívül magas, kopár hegyek között jártak, ahol a ritka oxigénű levegőtől fejfájást, hányingert kaptak. A természet ma is ugyanígy próbára teszi az arra járókat, azaz aki ma Tibetbe készül, számíthat hasonló kellemetlenségre. A civilizációból idelátogató, elkényelmesedett turisták vásárolhatnak ugyan a poros utak szélén áruló, a hagyományos barna gyapjú köpenyt egyik vállukra vető, majd derékon narancssárga övvel megkötő kofáktól modern, pillekönnyű, kicsi oxigénpalackot, ám ha valaki migrént kap, azon ez sem segít.
Méltán sajnálkozhattak Széchenyiék, hogy a tibeti buddhizmus fellegvárába, a Potala palotába nem jutottak el. Azaz nem nyertek bebocsátást abba az izgalmas, zegzugos erődbe, amelynek ezer apró fülkéjében, több száz Buddha szobor és élő láma meditál. A láma-hierarchiában az 1959 óta indiai száműzetésben élő dalai ugyan a legnagyobb tekintély, ám a Himalája övezte tibeti fennsíkon ma is sok száz szent ember tevékenykedik, és szolgálja a helyieket – valamint a turistákat – áldásosztással, tanácsadással.
A TUDOMÁNY SZOLGÁI. Végül Észak-Burmán keresztül, azon az útvonalon, amelyen két és fél évvel ezelőtt a Távol-Keletre érkeztek, a „vállalat” tagjai hazatértek. A csapat eredeti szándéka nem az volt – miként a korabeli sajtó és monarchia társasági szalonjai a „legnagyobb szabásúnak” titulált út okát általában tudni vélték -, hogy felkeressék a magyar őshazát. Ők keletről nyugat felé szerették volna átszelni Ázsiát. Ez a plánum számos egyéb tervükkel együtt meghiúsult ugyan, de a nagyszabású expedíció tudományos eredményei így is óriásiak voltak. Egyik legfőbb, máig ható erénye, hogy lehetőséget nyújtott Lóczy rendkívüli geológusi tehetségének későbbi kibontakoztatásához. A tudós tollából monumentális alkotások születtek Belső-Ázsia földrajzi, földtani és tektonikai viszonyairól. Csak az általa hazahozott geológiai és zoológiai gyűjteményeket húsz hazai és külföldi szakember osztályozta. Ami Kreitnert illeti, ő részletes országleírással szolgált a népekről, a kultúráról, a szokásokról. Még a hallott dalok, zenék némelyikét is lekottázta. Széchenyi Bélát pedig, aki az eredményeket saját költségén tette közzé, hazaérkezése után a Magyar Tudományos Akadémia a tagjai sorába választotta. S külhonból is megérkezett a méltó elismerés: az expedíció tudományos eredményeit a kor vezető szellemeinek központja, a francia tudományos akadémia is 3 ezer frankos díjjal jutalmazta.
