A résztvevő megfigyelő

Indulása, mint a legtöbb patinás lapé, 1957-hez kötődik, amikor minden szerkesztőséget újjáalakítottak. A Kádár-rendszer el kívánta kerülni annak megismétlődését, hogy az értelmiség – a sajtón keresztül, a nyilvánosság erejével – a pártvezetés ellensúlyává váljék, mint történt ez Nagy Imre támogatásával az 1956-os forradalmat megelőző időszakban. Az 1953 és 1956 közti időszak egyik fő tanulságaként a rezsim el szerette volna kerülni a jelentős áruhiányokat és az egyének szükségtelen zaklatását. Másfelől biztos akart lenni abban, hogy a tájékoztatás központi irányítása révén az 1956-oshoz hasonló kisiklás csírájában elfojtható. A sajtó – idézték Lenint – kollektív agitátor és propagandista. Ennek jegyében alakult a gazdaságról marxista szellemben, de kritikusan tájékoztatni kívánó Figyelő is, de szintén így szervezték át az összes megmaradt – vagy átkeresztelt – lapot, a Népszabadságtól az Élet és Irodalomig.

Más területekhez hasonlóan a gazdaságban is kezdettől fogva feszültség alakult ki a két törekvés – az ideológiai központosítás, illetve az engedmények, a realitásokkal való kiegyezés – között. A forradalom leverése után nem volt világos, lesz-e többpártrendszer Magyarországon – lengyel, cseh és keletnémet mintára –, csak az volt biztos, hogy Rákosiék katasztrófapolitikájához nincs visszatérés. A vállaltan nem marxista Varga István professzor, a Kisgazdapárt 1945 utáni fő gazdasági tekintélye vezetésével koalíciós alapon létrehozott Közgazdasági Szakértő Bizottság 1957 tavaszára elkészítette a tervgazdaság átfogó reformjára irányuló javaslatát. A két háború közti irányított gazdaság gyakorlatára, nem pedig ideologikus hittételekre és a „szocializmus gazdasági alaptörvényének” nevezett populista elvárásokra épülő javaslat fő vonásaiban az 1966-ban új gazdasági mechanizmusként bevezetett rendszerrel volt azonos. Azonban 1957 tavaszán-nyarán ez a javaslat politikai aktualitását vesztette.

A régi vezetést képviselő Révai Józseffel való szakítás, valamint a szovjet–kínai és a szovjet–jugoszláv viszony kiéleződése egyáltalán nem kedvezett a kísérletező kedvnek. A bonyolult helyzettől megrettent Kádár János – mint az 1989-ben kiadott párttörténeti elemzés dokumentálta – visszautasította azt az ajánlatot, hogy Romániához és Csehszlovákiához hasonlóan 1958-ban Magyarországról is kivonják a szovjet csapatokat. Ezzel létrejött a sajátos, 32 éven át tartó elrendezés. Egyfelől a szovjet jelenlét csillapítólag hatott az erőszakszervezetekben és a pártban erős balosokra. Másfelől a Moszkvára való hivatkozás szárnyát szegte minden bátrabb reformelképzelésnek is. A nagy egyensúlyozó művész pótolhatatlanságának hite egyre erőteljesebben terjedt. A mindennapi embereket lenyűgözte az új vezető „közibük valóságát” demonstráló számos lépés, az Akadémia utcai zárt kerület megszüntetésétől a színház- és labdarúgómérkőzés-látogatáson át a vezető feltűnő puritanizmusáig. Ez kedvezett a közvetetten mégiscsak egyközpontú, vezérelvű irányítás megszilárdulásának. Utóbbi viszont szűkre szabta a nyilvánosság előtt érdemben taglalható kérdések körét, és az erről szóló vita hangnemét egész 1989 nyaráig, a rendszernek a kerekasztal-tárgyalásokkal nyílttá vált szétbomlásáig.

A Figyelő – eredetileg Gazdasági Figyelő – tehát a kor kettős követelményrendszerében működött. Egyfelől alapfeladata volt, hogy a gazdasági életet fertőző „revizionista elhajlásokat”, vagyis az 1956-ot megelőző válságsorozatot és magát az összeomlást a tervgazdaságra visszavezető, „jobboldali elhajló” nézeteket leleplezze. Másfelől a lap már kezdettől fogva – és sok más társlaptól eltérően – teret adott a megbírált nézetek önvédelmének. Varga István professzor például az „egyeseket” elmarasztaló, vitriolos vonalas írásokra az „Egyesek és kettesek” című ironikus válaszcikket adhatott közre. Ez – a „hallgattassék meg a másik fél is” – a lapot jellemző egyik fő vonás maradt az évtizedek során.

A Figyelő a kádári kompromisszumok sorában megkötötte a maga kompromisszumát, mert ez volt a túlélés egyetlen módja az országban (ahogyan erről legutóbb Kornai János önéletírása is meglehetős őszinteséggel beszámolt). A Figyelő esetében ez sokáig azt jelentette, hogy a rezsim három tabuját – a magyar–szovjet kapcsolatokat, a tulajdoni viszonyokat és a párt vezető szerepét – önként kerülte, mint a forró kását. Önszorgalomból társult ehhez még az 1956-ban kényessé vált mezőgazdaság és az ideológia is. Ennek fejében viszont a lap a maga választotta területen, az iparvállalatok működésének, az államigazgatás gyarlóságai bemutatásának és utóbb a reformmal összefüggő pénzügyi módosításoknak igazi szakértője lett. Ebbéli minőségében sokkal többet engedhetett és engedett is meg magának, mint abban korban a legtöbben. Más oldalról közelítve: a szakszerűség mércéjének számított az, hogy valaki olvasta-e – szakdolgozatában, disszertációjában hivatkozta-e – a lapot.

Az 1968-as reform új lehetőséget és terepet adott a belülről változtatni kívánók egyre népesebb hadának. Egyfelől a bürokratizmus és az ésszerűtlenségek leleplezése kimondottan divatossá és elismertté vált. Másfelől az 1968. évi félmegoldások köztessége kezdettől fogva ismert volt. Ezért minden álláspont híve számára adott valami fogódzót. Végül – ugyancsak Kornai, Bródy, Balázs és Péter György nyomán tudható – az ideologikusan konstruált rendszerrel szembeni leghatékonyabb kritika mindig is a valósággal való szembesítés, a tapasztalati esetek elfogulatlan leírása volt. Nem utolsósorban azért, mert ez minden normatív szövegnél jobban érzékeltette a rendszer önképe és a valóság közti szakadékot, vagyis a kor – egyetemi tanszékekről és az elektronikus médiából terjedő – normatív közbeszéde, marxizáló ködevése és a magyar tapasztalat közti végletes meg nem feleltethetőséget.

A Figyelő tehát az 1968-at követő 12 évben sajátos helyzetbe került. Egyfelől a manapság – inkább ismerethiány alapján – lekezelően emlegetett reformgazdaságtan egyik fő fórumává vált. A vállalatok és az ágazatok életének színvonalas és alapos bemutatása igen alkalmassá tette az itt megjelenteket a reform és a piac kiterjesztését szolgáló fölvetések alátámasztására. Másfelől azonban a szoros irányítás sosem szűnt meg. Sőt, az 1978. évi fizetési válsággal a Rákosi-rendszer szintjét elérő – bár annál kétségkívül jobb célokat szolgáló és szakszerűbb – cenzúra telepedett a magyar sajtó gazdasággal foglalkozó részére. A GATT- és IMF-kötelezettségekre, keleti viszonylatban pedig a népgazdasági érdekre hivatkozva megengedett és meg nem engedett szavak, kifejezések, témák, szerzők és következtetések alakultak ki; ezeket jobb esetben a főszerkesztői értekezleteken ismertették, többnyire azonban maga e lajstrom is államtitkot képezett. Marjai József és titkársága valóban éjt nappallá téve dolgozott az elhajlások kigyomlálásán, hitük szerint a nemzet jobblétét szolgálva.

E korszak abszurditásainak példájaként két személyes emlék. Az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének segédmunkatársaként 1979-ben volt nap, amikor négyszer is felhívtak a miniszterelnöki hivatalból azért, hogy mondjam meg, hol nyilatkoztam: a szocialista országok csak szavakban támogatják a fejlődőket. Mondtam: egyetértek, de sajnos a bon mot nem az enyém. Az ötödik hívásnál tisztázódott, hogy az „inkriminált” mondatot főnököm, Bognár József akadémikus nyilatkozta a belgrádi Politikának. Őt viszont, mint a kevés számú pártonkívüli harcostársat, a parlament költségvetési bizottságának elnökét mégsem lehetett bántani.

A másik, sokat mondó történet 1980-ból származik, amikor a kizárólag előfizetőknek terjesztett Gazdaság című negyedéves lapban arról jelentethettem meg írást, hogy a szovjet olaj elfogy, ezért az ennek bőségére épített kelet-európai rendszerek növekedési válságba kerültek. Egyfelől az elméleti közgazdász céhbe való bevétel pecsétjének számított az MTA-n az, hogy ki publikálhatott a Gazdaságban – a szokásosnál sokkal keményebb és őszintébb, meg újszerűbb gondolatokat. Másfelől – bár a lapot a Figyelő egyik főszerkesztő-helyettese jegyezte – az említett cikkről nem jelenhetet meg a hatsoros ismertető sem, mert a közforgalmú, vidéken is kapható gazdasági hetilap mégiscsak más.

Ez az időszak a lap számára is a kihívás és a kényszerek időszaka volt. A kihívás egyik felét az erősödő, a legapróbb részletekig elmenő cenzúra jelentette. A legizgalmasabb kérdésekről, például az importkorlátozásról még beszélni sem lehetett. Ma már hihetetlen, hogy Gács János kandidátusi értekezésének vitáját a minisztériumi irányítású Konjunktúra- és Piackutató Intézet 1979-ben nem merte megrendezni. A fokozat megszerzéséhez szükséges rendezvényt a Közgazdaságtudományi Intézet látta vendégül. Ő és a kényes témákkal (például a világkiállítással) foglalkozó más kollégák a hivatal és a belügy rendszeres zaklatásának voltak kitéve a „legvidámabb barakk” és a „puha diktatúra” utolsó vonaglásáig. Márpedig az importkorlátozás, és az erre épülő – a manapság harmadvirágzását élő Fekete János által kézi vezérelt – devizagazdálkodási rendszer együttesen maga alá gyűrte a pártállam teljes formális hatalmi rendszerét. Nemigen számított, ki a miniszter, ki a KB titkár, az számított, kinek adtak a fönt említett bizottságok devizaengedélyt, kinek adtak importkvótát. Ez az abszurd és informális, a jogtalanságot a magyar gazdasági kultúrában mélyen meggyökereztető rendszer a nyilvánosság előtt semmi néven nem volt nevezhető, így értelemszerűen elemezhető sem volt. Pedig az 1979 és 1985 közötti időszak magyar piacgazdaságát éppen ez jellemezte és deformálta. A Figyelő a torzulásokról a maga módján, vagyis közvetve, az „eredményeket” bemutatva, az irracionalitást szóvá téve számolt be. Erre lehetőséget adott a felső vezetéssel fenntartott jó kapcsolata, aminek révén a vezetés belső ellentéteit kihasználva a nyilvánosság elé tárhatóvá vált számos rossz megoldás. A Figyelő tehát kénytelen-kelletlen a tabutémák vizére evezett, hiszen a külgazdaság és a pártirányítás nem volt megkerülhető.

Ebben az időszakban erőteljes műhelymunka folyt egy második gazdasági reform érdekében. Bár ezt a vezetés 1984 áprilisában lényegében elvetette, a gondolat, a piacosítás követelménye azért nyilvánosságot és támogatást kapott. A lap ekkortájt egyre gyakrabban adott teret az efféle elemzéseknek, sok esetben tudatosan ügyelve az ideológiailag kényes fölvetések pártvonalról történő fedezésére. Ebben az időszakban a lap egyre több kérdésben egyre mélyebbre ásott az adott műfaj keretei közt. A változó időket változó fogalmak jelenítették meg. Emlékezetes leiterjakab volt például, amikor Tardos Márton a hatékony keresletszabályozás (demand management) gondolatát vetette föl, vagyis a bér- és árszabályozás fölszámolását szorgalmazta, az olvasószerkesztő ezt értelmetlennek találta. Ezért a cikk a már jól ismert és kedvelt „Keresetszabályozásra van szükség” címen jelent meg, hiszen a bérszabályozásról mindenki tudott, aki járt már vállalatnál.

A másik kihívást a Marjai direktórium kezdeményezésére alakult Heti Világgazdaság jelentette. A tárgyszerű információkat hordozó – és eleve a bűnös terepen lévő – napi Világgazdaság forgalmát 1979-ben megszigorították, „szolgálati használatra” minősítéssel látva el. Ennek ellensúlyozására viszont – a széles néprétegek számára – egy kis színes, szórakoztató, a külföld érdekességeivel foglalkozó, gazdasági profilú lapot hoztak létre. A Kádár-korszakra jellemző kettősség persze itt is tetten érhető. Egyfelől a szerkesztőség maradéktalanul megfelelt a feladatnak, s a kor sajtóirányítói döbbenten láthatták a villamosokon, a bevásárlókosarakban, a fogorvosi várókban, és bizony a diákság kezében a kis zöld újságot. Ez túl sikeresnek bizonyult (lekörözve például a párt kedvencének számító, neve ellenére külpolitikai irányultságú Magyarországot, az Aczél-klán kezében lévő Élet és Irodalmat és másokat). Másfelől a szerkesztőség akkor ifjú munkatársai nemzedéki adottságaikkal – tudásukkal és félelem nélküliségükkel – jól élve rendre becsempésztek olyan témákat, embereket, információkat, következtetéseket, ami a „komoly” lapokban megütközést keltett volna. A HVG mítosz ekkor alakult ki, azzal a később erősödő gyakorlattal, ami a lapot elsősorban a gazdaság szereplőinek körén kívül tette közkedvelt olvasmánnyá (magában a lapban pedig alig leplezett harmadikutas és üzletellenes hangok jelenléte ma sem számít ritkaságnak).

Ugyanakkor a HVG mint gazdasági hetilap, és mint sikeres és bátor politikai szócső jelentős kihívásnak bizonyult a Figyelő számára. Utóbbi megszűnt az egyetlen gazdasági hetilap lenni, és a bátorság – történetileg és intézményileg tételezett – mibenléte is átalakult. Miközben a Figyelő, a megelőző évtizedeket folytatva, a kormányzattal kialkudott növekvő függetlenség és erősödő rendszerbírálat alapján állt, a HVG – sokszor inkább stílusában, mint tartalmában – az új társadalmi erők, a megoldást a kereten kívül keresők jelképévé vált (a szamizdat Beszélő hetilapot csak 1988 végétől lehetett konspiráció nélkül beszerezni). A Figyelő súlypontja a szakmaiság, a megalapozottság, a HVG-é a nyilvános sajtótermékek körében szokatlan radikalizmus és az érdekesség volt.

Ez a helyzet magyarázza a következő időszak paradoxonát. Részletes elemzéssel kimutatható, hogy az 1986 és 1995 közötti periódus bizonyos szempontból a Figyelő szárnyalásának időszaka volt, a benne megjelent írások jellege, a szerzői kör karrierje, befolyása, a taglalt témák jelentősége és a következtetések időtállósága alapján egyaránt. Itt folyt a vita a világgazdasági nyitásról, a keleti blokk fölszámolásával egyenértékű dollárelszámolásról, a tulajdoni reformról, a spontán privatizálás és az államilag ellenőrzött, átlátható eladások szembesítéséről, a többszintű bankrendszerről, a csődöknek a vállalkozásokra gyakorolt hatásáról – hogy csak néhány átütő jelentőségű témát emeljünk ki. Kornai János 17 nyelven megjelent Indulatos röpiratáról, a piaci átmenet forgatókönyvéről tucatnyi, egymással is vitázó recenzió látott napvilágot. Az átmenet konkrét vázlatát adó Kékszalag és Híd bizottságok munkája is megjelent. És persze a kilencvenes évek slágertémája, az európai uniós csatlakozás is méltó visszhangra lelt.

Ugyanebben az időszakban azonban a Figyelő bizonyos értelemben saját sikereinek áldozatává vált. Elérte, amiért küzdött: a piaci és demokratikus rendszerváltozást. Ugyanez jelentette azonban a régi, a bennfentes információkra, a krémre, a kormányzati jól értesültségre építő lap végét (nem szakmai, de piaci értelemben).

A piac és törvényei 1990-től kíméletlenül érvényesültek. Ez esetünkben azt jelentette, hogy a felgyorsult események kommentálásának, a politikailag hatásosnak szánt javaslatok fölvetésének természetes terepévé a napilap vált. Nem pusztán a régi, esszéket hagyományosan közlő orgánumok, hanem az újak is. Gombamód szaporodtak a hetilapok – az új, demokratikus szervezetek és a civil társadalom keretében is. Ki-ki alapított magának egyet, és mindegyikben volt gazdasági rovat (hiszen az embereket ez foglalkoztatja). Mind a szerzők, mind a témák terítődtek. Megszűnt az „autentikus” információ tekintélye, a kizárólagos (vagyis valóban exkluzív) tájékoztatási csatornák jelentősége. Az érdeklődés a napi és az elektronikus média felé terelődött. S miközben számos új kezdeményezés – az Üzlettől a Világig – minőségtől függetlenül bedőlt, a Figyelő körül megritkult a levegő. Ez jelentkezett a lap példányszámában is.

Erre való reagálásként a kilencvenes évek közepén erőteljes, fiatalos fordulat ment végbe a lapnál. A Figyelő az új, fiatal olvasókat vette célba. Új rovatok és témák jelentek meg, azzal a céllal, hogy a hetilapot ne csak a megjelenés gyakorisága különböztesse meg havi- vagy a napilaptól, hogy többféle olvasónak több alkalomra való anyagot kínáljon. A hagyományos kivitelt ekkor váltotta fel a magazin jelleg.

Ugyanakkor ez az újítás kissé túl jól sikerült. A frissesség igézetében mintha háttérbe szorult volna az a kemény (piaci) tény, hogy Magyarországon – Csehországtól eltérően – már 1990 előtt is volt egy színes, érdekes, szórakoztató és szemtelen gazdasági és politikai hetilap. A megújult Figyelő számára is bizonyos időbe telt, míg a maga sajátos helyét emellett megtalálta.

Egyfelől reménytelen – lett volna – minden megújulás, ami az önazonosság föladásáig fajul, vagyis ha az elemző, gazdaságpolitikai és egyedi (bennfentes) információk ismét kialakuló körére, a minőség iránt a 2000-es években erősödő igényre nem épít. Másfelől nagy feladat volt annak megtalálása, hogy mi lehet a lap sajátos helye a sajtó sokszínű kínálatában és az átalakult magyar társadalomban. E tekintetben, úgy tűnik, közvetett úton sikerült a sajátos, más által be nem töltött, és a piac által igényelt helyet meglelnie a lapnak.
A magyar sajtót, különösen a 2000-es években két vonás határozta meg. Egyfelől a közélet blokkosodásával egyre erőteljesebbé vált a rendszerváltozás előtt (sőt 1945 előtt) sem ismeretlen pártosság mint meghatározó kritérium. A legtöbben a német újságtermelés mélypontjának számító Bild Zeitung jelszavát (Dir deine Meinung – Azt írjuk róla, amit Te akarsz hallani tőlünk) tette magáévá. Bármely konkrét ügyben igen jó arányban belőhető, hogy egyik vagy másik hírforrás miként fog vélekedni. A másik a bulvárosodás, az infotainment, azaz a szórakoztatva tájékoztatás. Utóbbiban az érdekes uralja a fontosat, a szórakoztató a súlyos mondandót. Ennek az irányzatnak a kinövése az úgynevezett tényfeltáró újságírás, ami különféle jelentőségű és következményű titkok föltárására, általában különféle híres emberek magánügyeinek megszellőztetésére szakosodott. Igen ritkán tárják föl azt, ami a nemzetgazdaság egésze, a közösség, a jogállam szempontjából lényeges, annál több az olyan kutakodás, amiből a legfőbb következtetés a „milyen ember az ilyen” lehet csak. A Figyelő az elmúlt években sikerrel kerülte el e két csapdát. Vállalatokról, intézményekről és eseményekről szóló írásai – a tényfeltárók is – az alapos forráselemzésre, a kiegyensúlyozott véleményalkotásra épülnek. Éppen ezért, sok más forrással szemben, e lapban olyan cikkek jelennek meg, amelyek végkövetkeztetése nem előre megjósolható, mégis viszonylag ritkán annyira új, hogy azt az ezoterika körébe utalnánk.
A Figyelő e két tömegjelenség elkerülésével vélhetőleg megtalálta magának azt a helyet, amit a kialakult demokráciákban a véleményvezető hetilapok, mint például az Economist vagy a svájci Weltwoche képvisel. Egyikük erejét sem a példányszámon mérik elsősorban, hanem azon, hogy a benne megjelent írások nem maradnak visszhang nélkül. Lehet, és időnként kell is vitázni az egyes szerzők, vagy akár a szerkesztőség értékelésével, egyes tények bemutatásával, a témák arányával és még ki tudja mivel. Nem lehet viszont szó nélkül elmenni mellette, nem lehet reflektálatlanul hagyni.
Ehhez értelemszerűen tartozik az a vonalvezetés, amiben a legélesebb viták – például a választási kampány, vagy a népszavazások – idején sem az a leglényegesebb, hogy ki kiált a leghangosabban, ki használja a legerősebb jelzőt, vagy éppen ki képviseli a „mieink” helyes álláspontját. Fontos, hogy az efféle lap bizonyos szempontból arisztokratikus, vagyis jellemzően nem kívülállók, vagy pályakezdők műveivel van tele (bár azokat is közölni kell, hiszen senki nem születik Nobel-díjjal). Jellemző, hogy a témaválasztást annak komolysága, társadalmi jelentősége, nem pedig szórakoztató értéke vagy különössége indokolja az írások túlnyomó részénél. És fontos a megközelítés „sine ira et studio”, mert ekkor vélhető, hogy olvasás után többet és esetleg mást tudhatunk meg, mint előtte.

A Figyelő a 2000-es években üzleti és közgazdasági lapként határozta meg magát. E vállalt – és a BusinessWeekkel való együttműködés mellett erősödő – irány megelőzi azt, hogy a hazai közvélekedést elöntő, indokolatlan és kártékony tőke- és piacellenes gondolkodás, a teljesítményellenesség kultusza hassa át. Vélhetőleg nem egész véletlen az, hogy a Figyelőt – az e sorok szerzőjéhez hasonló régi motorosok mellett – egyre inkább egyetemisták, főiskolások, a gazdasági előrejutásukat maguk erejéből elképzelők, és az előítéletes közgondolkodástól húzódzkodók olvassák. A lap szép feladata az, hogy eddigi értékeit megőrizve egyre szélesebb körhöz jusson el (amin az online kiadás sokat segít).

A következő évek kihívása bizonyára az euró bevezetése és az unió további bővítésének kérdésköre adta dilemmákból adódik. Az Európai Unió a stabilitási egyezmény 2005. márciusi átértelmezésével lényegében szélesre tárta a kaput az államháztartási kimutatások önkényes, kreatív értelmezésének, a teljes körűség, az áttekinthetőség és a hitelesség számviteli alapelveit mellőző megoldásoknak. Ezért ma is, és a jövőben még inkább, a régmúlt évtizedeket idéző szép „tényfeltáró” föladat lesz a standard makroökonómiában használttal azonos tartalmú nemzetgazdasági mutatók és azok alakulásának bemutatása, elemzése, a következmények bemutatása. Örvendetes, hogy e kérdésben számos írás jelent meg eddig is. Másfelől a 2007 és 2013 közötti pénzügyi irányzat megfeneklése 2005 júniusában bizonyára lehetőséget és kényszert is jelent majd a korábbinál innovatívabb és tevékenyebb magyar Európa-politika kialakítására (nem utolsósorban a Nemzeti Fejlesztési Tervhez kapcsolódva). Föl kell hagyni a sehova se vezető, ceteris paribus feltételezésekre építő modellezéssel, és arra kellene koncentrálni, miben is áll a magyar nemzeti érdek. Lehet, hogy nem az a legjobb, ha a közpénzügyek elveit rendre megsértő módon semmittevésért kapnak pénzt munkaképes polgártársaink?

Értelemszerűen vitát vált majd ki a pénzügyi és hitelminősítők erősödő pesszimizmusa az euró hazai bevezetésének időpontját tekintve. E kérdéskörben is nagy szükség van az egymondatos vélekedéseken túlmutató, különféle fejlődési pályákra rákészülő megoldások megvitatására is. Biztos vagyok benne, hogy a Figyelő – lassan fél évszázados hagyományait követve – e sorskérdésekben is megmarad a résztvevő megfigyelő nem is olyan kényelmes és nem is mindig hálás pozíciójában.

CSABA LÁSZLÓ