Európának egyértelműen többet lehet – és kell – tennie azért, hogy véget érjen a szudáni kormány etnikai tisztogatási hadjárata, amely eddig több mint 200 ezer áldozatot követelt, és 2,6 millió embert kényszerített otthonának elhagyására.
HÁRÍTÁS, HUSZADSZOR IS. Április 23-án az EU külügyminiszterei három éven belül a huszadik közleményüket adták ki a válsággal kapcsolatban. De vajon támogatták-e Tony Blair brit kormányfő javaslatát, hogy egy repülésmentes övezet megteremtésével segítsék érvényre jutni az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2005-ös határozatát, amely megtiltotta a katonai gépek átrepülését Darfúr felett? Nem. Csatlakoztak-e Angela Merkel német kancellárnak a márciusi EU-csúcson tett felhívásához, amely szigorúbb szankciókat sürgetett a kartúmi kormánnyal szemben? Nem. Tett-e az EU egyáltalán bármit, ami túlmutat a korábbi tizenkilenc, teljesen hatástalan közleményen? Sajnos nem. Maradtak a hárításnál, amelynek jegyében újfent kijelentették: támogatják, hogy a BT további intézkedéseket mérlegeljen. Más szavakkal: foglalkozzon az üggyel az ENSZ. Az persze ideális volna, ha a világszervezet szintjén hatékony lépéseket tudnának tenni, ott azonban kínzóan lassan haladnak a dolgok, és semmi sem indokolja, hogy az EU ne cselekedhetne az ENSZ erőfeszítéseivel párhuzamosan.
A BT tavaly augusztusban megszavazta, hogy 20 300 fős ENSZ békefenntartó egységet telepítsenek Darfúrba, de azzal a kitétellel, hogy a határozat megvalósításához szükséges Kartúm beleegyezése. E jóváhagyás azóta is várat magára. Novemberben az ENSZ és a szudáni vezetés megállapodott arról, hogy egy vegyes, részint ENSZ-csapatokból, részint az Afrikai Unió (AU) katonáiból álló haderőt vessenek be három fázisban. Kartúm azonban diplomáciai manőverekkel és nyílt visszakozással mind a mai napig akadályozza ezt.
Az EU és tagállamai kulcsszerepet játszhatnának abban, hogy a nyomásgyakorlás fokozásával jobb belátásra bírják és az időhúzás feladására késztessék Kartúmot. Az amerikai kormány egyre inkább ebbe az irányba mozdul, de egymagában nem lehet sikeres. Több olyan gyakorlati lépés is van, amellyel az EU javíthatná az ENSZ-erőfeszítések hatékonyságát.
Először is az EU külügyminisztereinek az Európai Parlament felszólítását követve célzott szankciókat kellene életbe léptetniük a szudáni kormány és a darfúri tömeges erőszak más – az ENSZ vizsgálóbizottsága által azonosított – felelősei ellen. Ilyen lehetne az Európában elhelyezett vagyonok befagyasztása, és az egész EU-ra kiterjedő beutazási tilalom.
Másodszor az EU célba vehetné a szudáni rezsim bevételeit és az országba áramló külföldi befektetéseket. Különösen fontos volna törvényben megtiltani az uniós vállalatok jelenlétét a szudáni olajszektorban és az ahhoz kapcsolódó ágazatokban, ami kiegészülhetne a dél-szudáni autonóm kormányzat alternatív támogatásával.
Harmadszor az EU saját maga is vizsgálhatná mindazon szudáni cégek offshore számláit, amelyeknek közük van a hatalmon lévő párthoz. Így lehetővé válna a szankciók alkalmazása e vállalatok ellen, ami azért volna kívánatos, mert nagyrészt ezek pénzelik a darfúri atrocitásokat elkövető kormány közeli milíciákat.
SEGÍTSÉG AZ ENSZ-NEK. E lépések egyike sem tenné feleslegessé az ENSZ-szintű cselekvést, és a szankciók nem gátolnák a világszervezet azon erőfeszítését sem, hogy gyorsítsa a békefolyamatot a szudáni kormány és a lázadó csoportok között, vagy újabb esélyt adjon a politikai párbeszédnek. Éppen ellenkezőleg, az ilyen „kétsávos” megközelítés valódi lendületet adhatna a folyamatnak: növelné a Kartúmra nehezedő nyomást, hogy vegye végre komolyan a béketárgyalásokat, s egyben világossá tenné számára, hogy a nemzetközi közösség nem tűri tovább az emberiség elleni bűntetteket. A célzott büntetőintézkedésekkel lehetne a leginkább eltántorítani a kormányt a katonai akciók folytatásától, és elérni, hogy minden fél számára a békekötés legyen a legjobb megoldás.
A szerző 2002-től 2004-ig az Európai Parlament elnöke volt, jelenleg az International Crisis Group igazgatóságának tagja.
