Látványra éppen olyan, mint bármilyen sportcipő, csakhogy – és ez a trükk – a sarkába beépítettek egy kis kereket. Amikor az ember sétálni akar, akkor cipő, amikor a sarkára helyezi a súlyt, görkorcsolya. Cool!
Az ötlet öt évvel ezelőtt egyetlen év alatt 25 millió dollárt hozott a konyhára, azóta 5 millió párat adtak el belőle. Ma már magyar srácok is használják, klubjuk is van, hatévesek ugyanúgy járnak oda, mint huszonévesek, és mit mondjak, ebből már rég kinőttem, de esküszöm, játszottam a gondolattal.
Nem az ugrásokra meg a kunsztokra hajtanék, de eszelős tempóban lehet vele közlekedni, a délutáni belvárosi dugókat pedig a suhanás közben kárörömmel szemlélném a járda biztonságos távolából. Persze nem feltétlenül business like-ban, de ahogy New Yorkban sem gáz a tűsarkút laposra cserélni hazafelé menet, szerintem ez is belefér. Bár nem ragadtatnám el magam, mert ahogy összehajtható rollerrel is kevesebb üzletembert láttam Pesten vagy Szegeden az évek során, mint anno a Wall Streeten egyetlen nap alatt, de ennek okairól társadalomkutatók és szociálpszichológusok bizonyára sokat tudnának írni.
Roger Adams 47 éves volt, pszichológusként kereste a pénzt, de éppen utálta a munkáját, tetejébe el is vált. Délutánonként texasi kertjében roskadt magába, bámulta a kapu előtt deszkázó és görkorcsolyázó srácokat és arra gondolt, hogy ebben a korban még ő is tudott örülni. Nem tudni, mi futhatott át az agyán. Talán az, hogy milyen rohadt kényelmetlen tud lenni egy jó görkori, ami istenigazából tartja a lábat, vagy hogy milyen penetránsan büdös egy benne hordott zokni? Hogy milyen átkozottul nehéz a görkorcsolyát a suliig vállon cipelni, vagy hogy milyen piszokul soká tart fel- és levenni? Egy biztos, a történet csak onnan dokumentált, hogy Roger Adams bevonult a garázsába, és amikor néhány nap múlva újra látták, már kipattant a szikra. Az eredmény: egy kényelmes edzőcipő, sarkában egy kis kerék, amely akár ki is vehető. Nem kell cipőt cserélni, nem nehéz, nem kényelmetlen. Mindig lábnál van.
Kétéves fejlesztő munka után Roger Adams 2000 novemberében sok szabadságvággyal és üres zsebbel ment el befektetőt keresni. A texasi kockázati tőkealap 2 millió dollárt adott neki, a titkos suhanó (ahogy Amerikában nevezik) pedig karácsonykor már a boltokban volt. A gurulásból sportág lett, heeling néven. Mint minden, ez is megjárta a maga útját, Amerika után Japánban hódított, Európába két éve érkezett. Portugáliában a tavalyi első szezonban 56 ezer párat adtak el. Igazi zöld cucc ez, a környezetet nem szennyezi, nincs szaga és hangja sem, legfeljebb a viselőjének, annak is csak akkor, ha fenékre esik.
Nézem a gyerekeket, akik a csillebérci tábor egy lepukkant termében asztalok és műanyag virágcserepek között szlalomoznak – apjuk-korabeli örökmosoly figura irányításával gyakorolnak, és TF-es edző utasításaira bátorodnak, hogy aztán magabiztosan guruljanak iskolába, nagymamához, szigorúan buszjegyspórolós üzemmódban. Vigyázat, introvertáltaknak nem javallt, utánuk fordulnak, hótziher.
Ha valami, ez a Heelys – mert így hívják – lábon eladja magát. A szünetben egy gyerek végigsuhan a fizikaszertár és a matekterem közötti izgalmakban legkevésbé sem bővelkedő folyosószakaszon, és este tucatnyian keresik a megfelelő pillanatot az apa megérkezésétől az újságolvasáson át a vacsoráig vezető intervallumban, hogy mintegy véletlenül, de szavakba foglalják a látványt és ezzel összefüggésben kétséget se hagyjanak afelől, mire is ácsingóznak, de cefetül.
Ugyanakkor, mint minden, ami egy supermarket polcáról nem üvölti micsoda, azt normál bolti körülmények között nem lehet eladni. Ezért az ingyenes klub és oktatás. Tavaly Csillebércen kétezer ilyen-olyan táborba érkező gyerek húzhatta a lábára ingyen a Heelyst és tanulhatta a guruló szabadságélményt.
Dugulj el! – mondta a gyerek az apjának. És a papa nem kapta fel a vizet. Kipattintotta a cipőjéből a kereket és berakta az úgynevezett dugót. Aztán visszanézett. A gyerek egy sima linóleumot látott, amin jól lehet suhanni. Ő lakozott lambériát, vaslábú fekete szkájfoteleket; és még a falakba ivódott mosogatólészag is ismerős volt neki. Mondott volna valamit, de visszaszívta. Mert az úgy kezdődött volna, hogy te ugyan nem értheted, hogy nekem ez a Csillebérc… De a gyerek fintorgott volna, hogy jaj ne kezd apa, túdom, túdom, mint amikor átmegyünk a határon… És ezt meg nem akarta. Elvégre a szabadság egy kerék a sarkadon.
