Nem csak pénzkérdés

A politikai viták csatazajában úgy tűnik, nem hallhatóak az ország jövője szempontjából fontos üzenetek. Márpedig ilyen üzenetet küldött az innováció 2003. évi állapotáról szóló, 2005 októberében közzétett jelentésében a Központi Statisztikai Hivatal (KSH). A jelentés úgyszólván visszhang nélkül maradt: elment mellette a média, a tudásalapú gazdaság megteremtésének jövőképét felrajzoló politika, a tudományos élet képviselőinek figyelmét pedig a „sok vagy kevés az alapkutatásra szánt pénz” című vita kötötte le.

Valamely társadalom és gazdaság innovációs kapacitása és teljesítménye nem csak a K+F-szektor, a tudásipar fejlettségétől és kínálatától függ, hanem attól a képességtől is, ahogyan a tudásipar eredményeit és az új eljárásokat felszívni, alkalmazni és elterjeszteni képes. Arról nem is szólva, hogy a technológiai eljárások öntörvényű fejlődése sok esetben meg is előzheti azok elméleti, tudományos elemzését és rendszertani megalapozását.

Egy, a gazdasági felzárkózás időszakát élő, szűkös erőforrásokkal rendelkező kis ország számára elsődleges fontosságú a tudás elterjesztésére szolgáló mechanizmus és intézményrendszer, továbbá az innovációra való késztetés és ösztönzés. Ennek intenzitása jórészt eldönti az új tudás iránti keresletet és az ország innovációs aktivitását.

Mindezt azért is célszerű hangsúlyozni, mert Magyarországon a közvélekedés, de a legutóbbi időkig a politikai döntéshozók is lényegében a K+F-el azonosították az innovációs folyamatot, ezzel háttérbe szorítva annak legfontosabb terepét: a vállalkozásokat.

MÉRETPIRAMIS. Nem felesleges időtöltés a statisztikai adatok és azok alakulásának vizsgálata (lásd külön). Ezekből ugyanis kiderül, hogy a magyarországi vállalati méretpiramis közepe úgymond behorpadt. Ez kifejezetten kedvezőtlen, mert ebben a vállalkozási méretkategóriában számottevően erőteljesebbek az innovatív képességek és készségek, mint a mikro- és kisvállalkozási körben.

Következtethetünk továbbá a különböző gazdasági ágazatokban kialakult versenyhelyzetekre, arra, hogy az adott piaci szegmensekben a verseny, az oligopolisztikus vagy ennél is erőteljesebb koncentrációs pozíciók az uralkodóak. Ezek a tényezők ugyanis nem elhanyagolhatók akkor, ha meg akarjuk érteni azokat a motivációkat, amelyek érzékenyen befolyásolják – ösztönzik vagy korlátozzák – az innovációs aktivitást.

S ami témánk szempontjából a legfontosabb: ezek az adatok arra is utalnak, hogy a hazai vállalkozásokban nem eléggé erős a növekedésorientáció. Márpedig ha ez így van, akkor az innovációra irányuló indítékok is gyengék. Úgy tűnik, igen vékony a vállalkozói szférának az a rétege, amelyik hosszú távú üzleti-növekedési stratégiával rendelkezik. A többség mintha inkább rövid távú túlélési stratégia alapján állna, amelynek legfeljebb a legszükségesebb minimum szintű és inkább ad hoc jellegű innovációs tartalma van. Márpedig, ha az innováció iránti igény vagy kényszer nem a vállalkozás lényeges eleme, inherens része, tehát ha mindez nem a vállalkozás természetes állapota, akkor a külső – elsősorban állami – „rásegítő” eszközök sem lehetnek eléggé hatékonyak. Ilyen körülmények között a reálszféra, s azon belül elsősorban az ipar tudás iránti kereslete, szívó hatása is meglehetősen gyenge. Erre utaló jel az is, hogy noha 2004-ben örvendetesen nőtt a magyar vállalkozások K+F-ráfordítása, a szektornak a K+F összes pénzügyi forrásaiban való részesedése 37 százalék körüli, míg az OECD országaiban átlagosan 62, az EU-ban 55 százalék. Az ipari hozzáadottérték-arányos vállalkozói K+F-ráfordítás alapján Magyarország, harminc OECD-ország rangsorában a 26. helyen áll. Ennek tükrében nehezen képzelhető el annak az EU-s elvárásnak a teljesítése, hogy 2013-ra az összes K+F-ráfordítás pénzügyi forrásainak kétharmadát a vállalkozási szektor fedezze.

Az innováció összetett, többrétegű bonyolult folyamat. Ennek megfelelően azt az oktatáspolitika, a gazdaságpolitika, szociológiai és kulturális tényezők és ezek egymásra hatása befolyásolja. Ebből az összefüggés-rendszerből csupán néhány mozzanatot emelnék ki, azokat sem a teljesség igényével.

Az innováció, akár a versenyhelyzet elkerülése céljából, tehát túlélési, piacvédelmi kényszerből, akár növekedési lehetőségek felismeréséből fakadóan történik – kockázatos vállalkozás. Ezért nem közömbös, hogy a gazdaságpolitika egésze milyen környezetet teremt a piaci bizonytalanságokkal szembesülő vállalkozói szféra számára. Képes-e a piaci működés nagyfokú torzítása nélkül enyhíteni ezeket a bizonytalanságokat, vagy maga is újabb, esetleg hosszabb távon is ható bizonytalanságok és kockázatok forrása? Sajnálattal kell megállapítani az utóbbit.

TÚLKÖLTEKEZÉS. A gyenge megtakarítási hajlandósággal párosuló állami túlköltekezés elszívja a forrásokat a vállalkozói szférától, így az úgynevezett kiszorító hatás érvényesül az ezzel járó bizonytalanságokkal. Jelzésértékű, hogy az EU innovációs eredmény táblázat élén álló Finnországban és Svédországban a GDP-arányos államháztartás egyenlege pozitív előjelű. A vállalati szektor nemzetközi ár- és költség-versenyképességében 2000 óta – a fogalom mérésére leggyakrabban használt effektív árfolyammutatók alapján – jelentős romlás következett be. A Magyar Nemzeti Bank adatai szerint 2000 és 2004 között az ár- és a munkabéralapú effektív reálárfolyamban 20-30 százalékos (!) felértékelődés, azaz versenyképesség-romlás következett be. A nominális effektív árfolyam is erősödött, mintegy 8-10 százalékkal. A költségvetés fokozódóan kiszorító hatása, valamint az ár- és költség-versenyképességi mutatók romlása, s ami ezekkel együtt jár, a gazdaságpolitika kiszámíthatóságának gyengülése, a stabilitás hiánya együttesen kifejezetten visszahúzó erőként működnek az innováció szempontjából. Talán itt a leginkább.

E makrogazdasági hatások szorításában működő – elsősorban magyar tulajdonú – vállalkozások kockázatviselő képességének és innovációs aktivitásának erősítését szolgálja az állami támogatások meglehetősen kiterjedt rendszere. Az ország tudomány- és innovációs politikájában 2003-2004-ben lényeges paradigmaváltás történt. Előremutató, az innovációs folyamat szempontjából reform értékű törvények születtek. A mintegy 30 milliárd forinttal gazdálkodó Innovációs Alap mellett számos egyéb forrás áll a vállalkozások rendelkezésére. Örvendetes egy nemzeti innovációs rendszer kiépítésére irányuló kormányzati törekvés.

A folyamat természete miatt óvakodom az elhamarkodott állásfoglalástól. Korai még annak a megítélése, hogy az adott makrogazdasági környezet negatív hatásait mennyiben ellensúlyozhatja az állami „rásegítés”; s korai annak a megítélése is, hogy vajon a K+F és az innováció állami támogatása az ország nemzetközi versenyképessége szempontjából valóban stratégiai jelentőségű célokat szolgálja-e, mégpedig a rendelkezésre álló források hatékony felhasználásával. Bizonyosan óvakodni kell attól, hogy az állami támogatásoknak és kedvezményeknek valamilyen nehezen áttekinthető, bürokratikus és paternalisztikus jegyektől sem mentes „rendszere” alakuljon ki, mert ez azzal a veszéllyel jár, hogy visszatérhet az erőforrásokért való alkudozás gyakorlata és meggyengülnek a piaci kiválasztódás esélyei. S kérdés, lesz-e elegendő politikai kurázsi végrehajtani azokat az intézményi reformokat, amelyek ahhoz kellenek, hogy egészséges verseny és termékenyítő mobilitás alakuljon ki a tudásiparban is.

Annak, hogy a kevés számú magyar (többségi) tulajdonú vállalkozáson kívül – ilyen például egyebek mellett a Graphisoft Rt., a Kürt Rt., a Comgenex Rt., a Genex Rt. – elsősorban a külföldi tulajdonú nagyvállalatok az innováció hordozói (a vállalkozási K+F helyek összes ráfordításának a 74 százalékát a többségében külföldi és külföldi tulajdonú vállalkozások használják fel), az is az oka, hogy a magyar tulajdonú vállalkozások többsége eddig nem tudta áttörni a kicsiny hazai piac korlátait. Ennek a méretei csak kivételes esetekben teszik lehetővé a komolyabb innovációs befektetések reális időhorizonton belüli megtérülését. A technológiai és a termék-innovációk ráfordításainak megtérülésére elsősorban a nemzetközi piaci rendszerbe integrálódott, fejlett partnerkapcsolatokkal is rendelkező vállalkozások számíthatnak. Az ugyancsak szűk belső piaccal rendelkező Dánia vagy Finnország részben ennek köszönheti innovációs sikerét. A magyar vállalkozások ezen a téren – részben történelmi okokból – hátrányban vannak.

BIZALMATLANSÁG. A magyarországi cégek e hátrányukat még azzal is tetézik, hogy innovációs tevékenységük során kevéssé élnek a munkamegosztásban és együttműködésben rejlő előnyökkel. A nemzetközi adatokkal összevetve az EU 15-ökben a vállalkozások együttműködési intenzitása kétszer-háromszor erősebb a magyarénál. A viszonylag gyenge együttműködési készség azt is jelzi, hogy a hazai vállalkozások kevéssé élnek a kockázatmegosztásban rejlő lehetőségekkel. A magyar innovációs kultúrának inkább jellemzője még a másokkal szembeni bizalmatlanság (egoizmus), mint a partnerség és a kooperáció.

Csak megerősíthetem Hankiss Elemér megállapítását, mely szerint „…kevés az országban az olyan tudás- és ipari park, interdiszciplináris közösség is, ahol a különböző szereplők, tudások és kezdeményezések kölcsönhatásából jó eséllyel születhetnek új megoldások, a világpiacon eladható szellemi és anyagi javak…” (Figyelő, 2005/51-52 szám).

A magyar gazdaság és társadalom innovációs képessége és aktivitása tehát nem csupán pénzkérdés; meggyőződésem szerint ez elsődlegesen nem azon múlik, hogy történetesen mennyi a GDP-arányos K+F-ráfordítás. Legalább ennyi, ha nem sokkal több múlik a gazdaságpolitika kiszámíthatóságán s azon, hogy az ország milyen ütemben képes előrehaladni a társadalmi-gazdasági és intézményi modernizáció útján; s milyen kulturális közegben szocializálódnak a jövő tudósai, vállalkozói s nem utolsósorban – a politikai elit tagjai.

(A cikk a szerző személyes álláspontja.)