Addig nem foghatunk hozzá a munkához, amíg nem a mi embereink ülnek minden minisztériumban, még a főosztályvezetői székekben is – jelentette ki az MSZP egyik prominens politikusa még 2002 nyarán, amikor a szocialista párttagok türelmetlenkedni kezdtek a Medgyessy-kormány kezdeti tehetetlensége láttán. A nem a nyilvánosságnak szánt közlés jól példázza, hogy a győztes pártok miként értelmezik a politikai zsákmányrendszert idehaza – ám szerencsére a gyakorlatban azért nem teljesen valósul meg az ideológia. Ciklusváltáskor általában másfél ezer pártkötődésű vagy az adott párthoz lojális szakember érkezik a minisztériumokba és a Miniszterelnöki Hivatalba (MeH). Vagyis a 110-112 ezer fős magyar köztisztviselői létszám körülbelül 1-2 százalékának állása függ a politikai kurzusváltástól, ami – közigazgatási szakértői felmérések szerint – nagyjából megfelel az európai átlagnak. A távozók végkielégítése négyévente, az országgyűlési képviselőket is beleértve, mintegy 3-4 milliárd forintba kerül.
KIRAKATBAN. Mindebből az is következik, hogy a központi költségvetés számára nem a 386 országgyűlési képviselő és a központi igazgatásban tevékenykedő mintegy 1500 politikai delegált eltartása ró nagy terhet az országra, sokkal inkább a jelenlegi önkormányzati struktúra. A mindenkori kormánypártokhoz hű kliensek elhelyezésére a minisztériumok kevéssé alkalmasak, mert – mint egyik informátorunk megjegyezte – túlontúl a kirakatban vannak. Kormányoktól függetlenül annál inkább terepei az osztogatásnak a háttérintézmények, kuratóriumok, felügyelőbizottságok, valamint a helyi önkormányzati és megyei közgyűlési bizottságok tanácsadói, tanácsnoki tisztségei. (A regionális fejlesztési intézményekben és a kistérségi menedzsmentben mindegyik politikai oldal egyidejűleg jelen van.)
Ma az ország 3200 települése rendelkezik saját igazgatással, minimálisan 5, de általában nem több mint 30-40 fős képviselői testülettel (a fővárosi közgyűlés 66 képviselővel működik), s összesen 27 ezer politikust delegálnak négyévente a helyi igazgatásba a választópolgárok.
Egy sikeres ingázó
Csaba LászlóKétszer ment át a közigaz-gatási szférá-ból a verseny-szférába László Csaba, a Medgyessy-kormány első pénzügyminisztere, de mint mondja, nem okozott számára gondot a váltás. „Amellett, hogy közgazdász vagyok, okleveles könyvvizsgálói és adószakértői minősítéssel is rendelkezem, amit azért már a piac is respektál”- mondta. Először 1999-ben, a PM közigazgatási államtitkári pozíciójából az ABN Amro Bank, majd a K&H Bank menedzsmentjébe került, ahol egyebek mellett a két bank integrációját irányította. Másodszor 2004 elején méretett meg a piacon, amikor pénzügyminiszterből a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. igazgatósági elnöke lett. Tavaly szeptember óta pedig a KMPG Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója és az adóosztály társasági adózásért és transzferár csoportért felelős partnere. László Csaba a Figyelőnek úgy nyilatkozott, az állami felső vezetők számára rituáléja van annak, ahogy vissza tudnak illeszkedni a civil életbe. Magyarországon eleve csak két fejvadász cég keres olyan pozíciókba szakembert, ami szóba jöhet. Sajnálatosnak tartja, hogy nincs egy egészséges áramlás az üzleti élet, a közigazgatás és a politika között oda-vissza. Ezzel ugyanis mindenki bebetono-zódik a saját szektorába. „Sokkal kreatívabban, hatékonyabban dolgozik, mer önálló döntéseket hozni a minisztériumban az vezető, aki egzisztenciálisan nincs kiszolgáltatva, mint az, aki folyamatosan attól fél, mi lesz, ha kiteszik az állásából” – hangsúlyozta.
„Józan ésszel belátható, hogy szükség van a változtatásra, de a pártoknak fontos szempont, mi lesz a helyi politikusaikkal, ha nem nyernek” – érvelt Horn Gábor, a MeH-en belül a koalíciós egyeztetésekért felelős szabad demokrata államtitkár. „Az önkormányzati reform azért késik, mert a pártok nem tudnák hol elhelyezni a bukott politikusaikat” – fogalmazta meg sarkosan a véleményét. Kellenek a helyek, amelyekkel a politikai támogatókat jutalmazni lehet, vagy amelyek révén döntési jogosultságokkal rendelkeznek az uniós, a nemzeti és a helyi források elosztásánál. A kialakult állapotokat jól jellemzi, hogy bár az elmúlt években mindegyik kormány tett kísérletet a közszféra csökkentésére, a köztisztviselői létszám – részben a zsákmányszerzés „pártsemleges” elvének fennmaradása miatt – gyakorlatilag változatlan. Az abnormális helyzetnek pedig az a következménye – amint arra egy szakmai tanácskozáson Fehér József, a Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szakszervezetének főtitkára rámutatott -, hogy 2002 és 2005 között összességében mintegy 13 ezres leépítés történt, ám ugyanezen időszak alatt 12 ezer embert fel is vett az állami szféra. A létszám tehát alig változott, miközben a végkielégítésekre elment 30 milliárd forint.
BUKÁSVESZÉLY. A politika oldaláról viszont az merevíti meg a jelenlegi kereteket, hogy a civil szférába való visszaáramlás lehetősége ma összehasonlíthatatlanul kisebb, mint volt például a kilencvenes évek elején, amikor a piac szinte korlátlan számban „szívta fel” a nyelveket beszélő, jól képzett, közgazdasági és pénzügyi diplomával rendelkező szakembereket. A Figyelő úgy értesült: a rendszerváltás idején a Pénzügyminisztérium (PM) szinte egész apparátusának (az államtitkároktól a beosztott előadókig) kínáltak állást a gazdasági szektorban arra az esetre, ha a kormányváltás miatt távozniuk kellene posztjukról, mert annyira nagy volt a hiány.
Ma már senki után nem kap két kézzel a versenyszféra, sőt, aki a politikából, állami felső vezetői állásból érkezik, azt nem ritkán a gyanakvás lengi körül (Távozó politikusok, Mi lesz velük? – Figyelő, 2002/18. szám). A kilencvenes évek második fele óta határozottan tartózkodnak a vállalatok attól, hogy egykori politikusokat ültessenek menedzsmentjükbe. Mint Eörsi Mátyás szabad demokrata képviselő fogalmazott, még nyílt versenyeken sincs esélye a vállalkozásnak, ha tudható róla, milyen politikai irányba húz. Balsay István fideszes honatya szerint az elfogultság vádját a cégek úgy védik ki, hogy az MSZP-vel és a Fidesszel egyaránt igyekeznek jó kapcsolatot tartani.
Van-e élet a parlament után?
A Parlament.
Nincs leszállópálya a képviselők számára – kommentálja a helyzetet Weszelovszky Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője, s ezzel arra utal, hogy a magyar parlamentben gyakorta megtapasztalható alacsony színvonal miatt a testülettel szemben társadalmi ellenszenv alakult ki. Ennek következtében pedig nem volt meg az a politikai bátorság a honatyákban, hogy saját maguk számára megszavazzák két-három ciklus közéleti szereplés után a kedvezményes nyugdíjazás lehetőségét. Pedig erre Európában számos példa akad. „Ha törvényileg garantált út vezetne a közéletből a civil életbe, nem ragaszkodnának annyian a székükhöz, s csökkenne a kliensek tábora” – vélekedik Weszelovszky, aki tagja volt a rendszerváltó parlamentnek, ám 1994-ben nem sikerült mandátumot szereznie, viszont az egyik hazai nagyvállalatnál (amelyet azóta privatizáltak) elfogadott egy beosztotti munkakört. A szervezeten belül szaktudásának köszönhetően haladt felfelé a ranglétrán, s mire eljött az 1998-as választási időszak, már mint sikeres felső vezető mérettette meg magát. Azóta újra honatya, s saját bevallása szerint nem fél attól, hogy megint kikerül az országgyűlésből.
Hasonlóan gondolkodik Göndör István, az MSZP frakcióvezető-helyettese, aki a gáziparban töltött évtizedek után váltott, s lett – ahogy fogalmazott, nem kis dilemma után – országgyűlési képviselő 1994-ben. Ám azóta is, hogy ne essen ki szakmájából, szinten tartja ismereteit. „Ma is képes vagyok arra, hogy elkészítsek egy mérleget, vagy hogy rendben tartsam egy cég adóügyeit” – mondja, holott ilyen jellegű kérdésekkel igazgatóként utoljára 1993-ban foglalkozott. Ő egyébként kevésnek tartja az országgyűlési képviselőket megillető hat havi végkielégítést ahhoz, hogy a politikusok átvészeljék azt az időszakot, amíg újra visszailleszkednek a civil életbe. Ma már – mint érvel – az országgyűlési képviselőség is szakma, egész embert kíván, ami mellett csak néhányan tudják eredeti foglalkozásukat űzni.
Pártok a parlamenti és önkormányzati létszámról
A szocialisták 250 és 300 fő közötti parlamenti létszámot szorgalmaznak. A párt szerint a legfontosabb alapelvnek a választási rendszer arányosí-tásának kell lennie. Nyitottak az önkormányzati rendszer átalakítására, a kistérségi feladatellátást ösztönzik.
A szabad demokraták 250 fős parlamenti létszámmal kalkulálnak. A párt a 800 ezres közszféra (köztisztvise-lők és közalkalmazottak együtt) létszámát egyhar-maddal csökkentené, de már 100 ezer fős leépítéssel is elégedett lenne. A karcsúsítás szerintük 200-250 milliárd forint megtakarítást hozna. Megfeleznék a 27 ezres önkormányzati képviselői létszámot, s kiiktatnák a közigazgatási rendszerből a megyéket. Utóbbival évente 30-40 milliárdot gondolnak megtakaríthatónak.
A Fidesz modellje szerint 152 egyéni és 138 listás mandátumból állna a parlament 2010-től. Matolcsy György volt gazdasági miniszter 200 ezres leépítést tart szükségesnek a közszférában. Varga Mihály, az ellenzéki pár gazdasági kabinetjének vezetője szerint leltárt kell készíteni, hogy meglássák, hol lehet spórolni. Nyitottak a megyerendszer megszüntetésére. Orbán Viktor pártelnök december elején radikálisan úgy fogalmazott: meg kell felezni az országgyűlési és az önkormányzati képviselők számát is.
Az MDF a kétkamarás, 150 fős képviselőház híve; a második kamarában szerepet kapnának a kisebbségek, a civil szervezetek és a szak-mai kamarák. Szorgalmazzák az önkormányzati rendszer korszerűsítését.
A lapunk által megkérdezett országgyűlési képviselők egybehangzóan állítják: a versenyszféra szereplőihez képest behozhatatlan hátrányba kerülnek a politikusok. A sikeres visszavonulásban azok bizakodhatnak, akiknek a politikai pályafutását megelőzte valamilyen elismert civil karrier, korábban már elég magas szintre jutottak el a versenyszférában, illetve aktuálisan rendelkeznek saját vállalkozással, s van hova visszavonulniuk. „A saját életüket otthagyó orvosok, pedagógusok csak rendkívüli nehézségek árán találtak állást” – fogalmazott Herényi Károly, az MDF frakcióvezetője. Akik boldogultak, jobbára főiskolai, egyetemi tanárok, ügyvédek, vagy politikai-üzleti tanácsadók lettek, mint például Bod Péter Ákos, Chikán Attila, Elek István, Kulin Ferenc, Kupa Mihály, Kónya Imre, Martonyi János. Az SZDSZ képviselői közül például sokan másfél-két évig sem tudtak talpra állni az 1994-es és az 1998-as választások után. Arra a kérdésre, hogy az országgyűlési képviselők között működik-e valamiféle kapcsolati háló, s nyújtanak-e segítséget egymásnak az elhelyezkedésben, Horn Gábor így reagált: „Ennyire azért nem vagyunk rendesek egymással.”
ÁLLÁSKERESŐK. A Figyelő információi szerint a Fidesz és az MSZP soraiban is egyre intenzívebben keresnek kapcsolódási pontokat a civil életbe azok az országgyűlési képviselők, akiket nem jelöltek egyéni indulóként a következő ciklusra, illetve a pártok területi és országos listáira sem kerültek fel. Mint egyik, névtelenséget kérő informátorunk fogalmazott, különösen azok a képviselők várják riadtan 2006 tavaszát, akik már az 50-es éveiket tapossák: ahhoz még fiatalok, hogy nyugdíjazásukat kérjék, ahhoz viszont már öregek, hogy állásajánlatokban bizakodhassanak.
Végső búvóhelynek így mégiscsak a közszféra marad, a háttérintézmények és a felügyelő- bizottságok. A Horn-kormány idején miniszteri tisztséget viselő Fodor Gábor szabad demokrata politikus talán saját tapasztalatairól is beszél, amikor azt állítja: ha egy új kormányban rögtön a hatalomra kerülését követően nincs meg a szándék arra, hogy tisztán szakmai alapon átalakítsa a szervezetet, akkor később már nem tudja ezt keresztülvinni. A különféle lobbi csoportok ugyanis nagyon rövid időn belül képesek igazodni az új helyzethez, és annyira megerősödnek, hogy megakadályozzák az átalakítást. A szocialista és liberális politikusok is úgy látják, a klientúra érdekeinek szem előtt tartása mégis a kevésbé jelentős oka annak, hogy 15 éve késik a közigazgatási reform „Sokkal inkább az a végtelen tehetetlenség az ok, ami az államapparátust jellemzi” – dobja vissza a labdát Horn Gábor a politikán kívüli területre. Csak hát miközben az olcsó, hatékony állam eszméjével a nyilvánosság előtt ma már valamennyi párt egyetért, az erről szóló tárgyalások immár hónapok óta húzódnak. Egyelőre leginkább a költségvetési szempontból kevésbé jelentős parlamenti létszámról folyó vitában mutatkozik valamilyen előrelépés. „Most vagyunk a legközelebb a konszenzushoz!” – értékelte a kisebb parlament megteremtésére irányuló négy párti megbeszélést Fodor Gábor. Ám ha megegyeznének is a pártok, annak gyümölcsei legkorábban csak a 2010-es büdzsében érhetnek be.