Sátán őfelsége parancsára

Detroit eddig sem volt ismeretlen desztináció a pop térképén: a szakirodalom máig a partikultúra egyik fővárosaként tartja nyilván, de a nagy Detroit-mítoszt mégis a városban élő Eminem építette fel, illetve nem utolsósorban a minimál art jelenleg legsikeresebb művészpárosa, a The White Stripes.

A zenei minimalizmus nem biztos, hogy élvezhető, viszont annál hatásosabb. A White Stripes viszont takarékos hangszerelés mellett is kvalitásos és szerethető albumot hozott össze, annak ellenére, hogy Meg White (dob) és Jack White (gitár, zongora, marimba, ének) nem sokat vacakolt: két hét alatt rögzítették az új művet, amely karnyújtásnyira van a punktól és a countrytól. Az alapvetően a blues kaptafájára ráhúzott felsőrészt (a punkos, folkos garázs-rockot) választékosan használja a detroiti duó, pedig olyan gyászosan puritán az egész, mintha csak egy rock and roll felolvasóestre váltottunk volna jegyet. A pontosan meghatározott „arculati kézikönyvet” használó zenekar kizárólag a piros, a fekete és a fehér színeket alkalmazza a borítókon, a klipekben, de még a fellépő ruháik is csak ezekben a színekben pompáznak. A zenés repertoárjuk ennél lényegesen „tarkább”. (Érdemes megjegyezni, hogy a mindenre odafigyelő alkotópáros a promócióra szánt lemezeket a CD hivatalos megjelenése előtt bakeliten is megjelentette. Ez is egy gesztus, attól a zenekartól, amely csak olyan technikát használ, melyet már 1962-ben, a beat születésének idején is alkalmaztak.)

A jobbára csak a szecesszió betűtípusait alkalmazásba vevő art direkció ellenére a blues és a country a közös nevező. A White Stripes feltalálta a népi szecesszió amerikai változatát? Eddig azért ne merészkedjünk el, rögzítsük inkább azokat az információkat, melyekben biztosak vagyunk. Nos, ezúttal feltűnően kevés gitárt használ Jack White, viszont annál többet nyúl a zongorához. Még mielőtt kétségbe esnénk, eláruljuk, hogy a sound ugyanúgy „koszos” és minimalista maradt, a 13 kompozíciót tartalmazó albumon maradt elég dallamos gitárriffekre épülő dal (például a Blue Orchid, Instinct Blues), és még egy tucatnyi különleges hangszerelésű élvezeti cikk.