Öregkori verseinek, Őszikéinek egyikében írta Arany: „Esztendeim hát bővibe’ vannak, / Nem sok időt ígérek magamnak”. Ez a „nem sok idő” Matisse esetében tizenhárom évig tartott: 71 éves múlt, amikor 1941 elején a lyoni kórházban súlyos rákkal megműtötték. Korral, kórral, félszeg előrejelzésekkel dacolva még tizenhárom évig élt s dolgozott. Eszközei: szén, tus, toll, ceruza, olló. Félig ülve, félig fekve használja ezeket provence-i házában és műtermében. Az eredmény pedig új alkotói korszak, amelyből derű sugárzik, érzelmek áradnak. Barátként, vetélytársként írta akkor Matisse-nak Picasso: „ön előtt festő még sosem csiklándozta meg így a festészetet, hogy az ekkora kacagásra fakadjon”.
A párizsi Musée du Luxembourg, vagyis a szomszédos szenátus kiállító csarnoka ezeket az éveket mutatja be (még néhány héten át, július 17-éig), az őszikék derűjét, Matisse „második életét” (mint arról a tizenhárom évről ő maga mondta). Kedélyen s öregkori diadalon túl a tárlathoz összekötő anyag egy baráti levélváltás. Matisse és az író-grafikus André Rouveyre még fiatalon, a XX. század első éveiben barátkoztak össze. Kivételes dokumentum gazdag levelezésük – tartja a kiállítás rendezésével megbízott műtörténész, Hanne Finsen. Ő adta ki pár éve az ezerkétszáz levelet.
A két barát szinte szomszéd akkor Provence-ban, de olykor naponta többször is írnak egymásnak. Afféle ráadást kaptam az élettől, teszem hát, amihez kedvem van, azt, amit sokáig csak szerettem volna – tudatja az egyik levélben barátjával Matisse. S ugyancsak neki magyarázza, egy 1943. júniusi levélben, miként is keletkeztek fát ábrázoló etűdjei. A huszonegy részes „érzelmes etűd”, amely azt beszéli el, hogyan „születik meg a fa egy művész fejében”. Valamely fát ugyanis, szerinte, kétféle módon lehet ábrázolni: utánzó rajzzal, amint a nyugati iskolákban tanítják, avagy az érzéssel, amelyet kitartó szemlélése kelt, tehát úgy, „mint a keletiek”.
Ilyen s hasonló levélrészletek is láthatók a művek mellett, mintegy személyes teret építve köréjük. A művek végletes, azaz mesteri egyszerűsége pedig szemlélteti, miként teljesedett be, amit tanítóként még a súlyos színek XIX. század végi festője, Gustave Moreau jósolt Matisse-nak: „ön egyszerűsíteni fogja a festészetet”.
Az „egyszerűsítés” roppant bonyolult műveletének sikerére Matisse-nak magyarázata is van. Rouveyre-nek küldött utolsó levelében, 1954 szeptemberében írja: egész életemben szerencsés voltam; volt persze gondom, de gondtalanul talán unalmas is lett volna.
