Teríteni szépen, akkurátusan lehet a búzamezőn is. Gyerekkoromban még láttam, ahogy az asszonyok a faluból hozzák az ebédet az aratóknak, a batyuban kis fazék, lekötve kockás konyharuhával, hogy ki ne hűljön az étel. Ezt kibontva, az árnyékban letelepedő férfi térdére terítették a konyharuhát, ő meg a térde közé fogta a fazekat, komótosan kanalazni kezdte az ebédet. Lassan evett, harminckétszer megrágva minden falatot, amíg teljesen feldolgozódik, mert a kemény munkában a gyomor nem ér rá, hogy rágatlan falattal birkózzék. Az asszony pedig állt mellette, paraszti hagyomány szerint, és nézte szótlanul, ízlik-e a főztje. Terítés volt ez is, a búzaföldön, szép és méltóságteljes.
 |
 |
|
Szintén a szabadban, de a társadalmi hierarchia másik végén divatozott egykor a piknik. Klasszikus regényekben olvasható úri esemény, de én gyerekkoromban még részese voltam a Mikszáth és Krúdy lapjairól ismert jókedvű sárosi birtokosok branyiszkói piknikjének. Hegyipatakostul, pisztrángostul, nagy tréfálkozások közepette. Már háború volt, Slovenskóban is benzinhiány, újra előkerültek a nyugdíjba helyezett hintók és bricskák, a sofőrnek átképzett régi parádéskocsis újra gyeplőt fogott. A közeledő front kényszerűségből visszavarázsolt valamit a XIX. századból, s ennek én még épp tanúja lehettem. Haláltánc volt, a rezervátumszerűen megmaradt úri világ utolsó felvonása – de szép volt, akárcsak a régi regényekben. Végül is tulajdonképpen csak azt akarom felidézni, hogy ott is, a szabadban, a földön is megterítettek, ott is érvényesült a terítés kultúrája. Kockás plédeket, színes tányérokat látok.
Ezeket a régi világból merített képeket azért idézem föl, mert egy sietős, egyre inkább gyors falásra berendezkedő társadalom közegében hasznos és jó dolog régimódi példákkal is ápolni az evés, az emberhez méltó étkezés kultúráját. Amihez a kellemes étel mellett hozzátartozik a terítés. Amikor az ember az asztalhoz ül (már ha ül egyáltalán), gusztussal tegye, az elrendezés esztétikai élményével. A régimódi terítés nem kiürült formalitás, hanem a szép látványon kívül rengeteg praktikum és tapasztalat van mögötte. Az abrosz meghatározó. A hozzá illő szalvéta is, damaszt vagy más megfelelő textília: azokat a vendéglőket, ahol a programszerű otrombaság évtizedeiben bevezetett egyetlen szál szétfoszló papírfecni járja még ma is, bunkósági adóval sújtanám. (Vannak már szép vastag, textilszerű papírszalvéták, teljesen elfogadhatók.) Némely vendéglőben fel-felbukkan a szalvétagyűrű is, ezek prémiumot érdemelnek. Anyámnál régen a család minden tagjának saját szalvétagyűrűje volt, nem lehetett a szalvétákat összetéveszteni.
A tányérok hármasa, az evőeszközök elrendezése, jobbról a kés, kanál, balról a villa vagy villák, mellette a szalvéta: nem csak így szép, hanem így esik kézre, így praktikus. A poharak formája nagyon nem mindegy, enyhe ívelésű a fehérbornak, nagyöblű talpas a vörösnek. Ez nem sznobéria, hanem valóban így a jó. A tálban szépen elrendezett ételnek is más az íze, mint amikor lábasból rakják ki a tányérra. Mindez még nem is a terítés művészete, csupán egyszerű ábécéje. Itt kezdődik minden egyéb, az egy szál gyertya vagy kandeláber, a virág, a fűszertartók, szükség esetén a kézmosó tálka citromos vízzel (rákhoz), a porcelán, és mindenfajta díszítés.
A mai család túlnyomórészt kutyafuttában eszik, mindenki külön-külön, amikor épp ráér vagy megéhezik. Pedig a megszervezett közös étkezés összetartó erő, találkozási pont. Nem véletlen, hogy a régi világban szertartás volt, a családfő celebrálásával. Az én párom, aki nagy szerencsémre szeret főzni, és pompásan teszi, eléggé elfoglalt (operaénekes, prózai színész, festő, főiskolai tanár), de mindig úgy terít kettőnknek, mintha vendéget várna. Még gyertyát is gyújt. Ez nem csak hangulatos, hanem kimondatlanul is benne van egy kis hálaadás. Hogy van étel ma is az asztalon, és együtt ülhetünk.
