Senkit nem kell meggyőzni a pop törvényszerűségeit kutatók körében arról, hogy a rockzenében minden csoda három percig tart. Addig, míg véget nem ér egy szám. Még akkor is, ha bizonyos jelek arról árulkodnak, hogy az adott produkció kiérdemelte a klasszikus jelzőt. A popkultúra folyamatos túltermelési válságban szenved, így mire átereszti magán az ember az aktuális szemfényvesztéseket, máris új csodákat kell hitelesíteni, illetve egy új sztárt kell szentté avatni a „családi zsinat” vacsoraasztalánál. A 2003-ban alakult Arcade Fire bemutatkozó lemezét, a Funeralt a popkulturális kultuszgyakorlat máris az év egyik legfontosabb munkájának könyvelte el. Persze, ha előzetesen ennyi jót hallunk egy albumról, természetes, hogy gyanakodni fogunk. Nos, bizalmatlanságra semmi ok. Az emberi érzelmek szélső értékeit feltáró, a szenvedés teljes panorámáját bemutató montreali zenekart nyugodtan kiemelhetjük a pop hagyományos közegéből, hogy aztán a művészet senkiföldjére tegyük a Win Butler és Régine Chassagne művészházaspár köré szerveződött csoportot.
A Funeral megindítóan szép, ha le lehet ilyet írni egyáltalán bármiről is. Ha nem lett volna ilyen erős a lemez körül az amerikai kritika felhajtó ereje, talán át sem jön a híre az óceánon. Európába az év elejére érkezett el a zenekar debütáló lemeze, míg hazánkban pár hete került a boltokba. Jelen állás szerint „év lemeze gyanús” munkáról van szó, annak ellenére, hogy a Coldplay kínosan lassan készülő harmadik albuma még meg sem jelent.
Az alapvetően konzervatív, megkapóan dallamos, ugyanakkor a lélek mélyvilágát feltáró zenemű itt-ott megidézi a Roxy Music glamúros melankóliáját, de az alkotók oly sok mindent citálnak ide még a popból és a kortárs zene kelléktárából, hogy felesleges is leltárt készíteni a hatásokról. Az Arcade Fire-féle temetés (funeral) hagyományos szertartás, megszólítja a hallgatót, azaz a lemeznek személyes üzenete van. Mint azoknak a gyászszertartásoknak, amelyeken a pap név szerint említi a hozzátartozókat.
