Vannak olyan időszakok a nemzetközi politikában, amikor nem tudni, hogy az események összessége végül miképpen formálja át egy politikai egység – a jelen esetben Európa – politikai jövőjét. Ilyenkor a legbölcsebb, ha minél gyakrabban használom a „nem tudom” kifejezést.
Ez a május éppen ilyen. Európa három legfontosabb országa küld üzenetet az öreg földrésznek. A britek a hónap elején új parlamentet választottak. Május 22-én Észak-Rajna-Vesztfália, a legnagyobb lélekszámú és politikai súlyú német tartomány lakosai vonulnak az urnákhoz. Végül pedig 29-én a hónapot megkoronázza a francia népszavazás, amely arról dönt, hogy elfogadják-e az Európai Unió hosszú vajúdás után „megszült” kompromisszumos alkotmányát.
Látszólag három olyan dologról van szó, amelyeknek semmi közük egymáshoz. Mégis: a hónap végére ez a hármas alaposan megváltoztathatja az EU (és az egész kontinens) arculatát. Hogy miképpen? Nem tudom.
Lássuk a tényeket. Először is, nem lehet pontosan tudni, hogy az EU jövője hogyan alakul akkor, ha sokáig nem kapja meg az alkotmány tervezete az összes tagállam jóváhagyását, ami hatályba lépésének feltétele. Hiszen az eddigi eredmények (az eurótól a kiterjesztésig) alkotmány nélkül is megszülettek. Másodszor: nem lehet tudni, hogy a folyamat mikor fejeződik be. Eddig a spanyolok népszavazással, viszont a magyarok, az olaszok, a szlovének és a litvánok parlamenti szavazással döntöttek az „igen” mellett. A britek jövő nyárra ígértek népszavazásos döntést.
KIÉ A FELELŐSSÉG? Az első májusi kérdés tehát: mi a kapcsolat az 5-én tartott brit választások eredménye és a 29-i francia népszavazás között? A válasz, finoman szólva: „attól függ”. Tony Blair ismeretes módon harmadszor is győzelemre vitte a Labourt, ugyanakkor (Irak miatt) a többsége összezsugorodott. Így erős nyomás nehezedik Blair vállára, hogy ne töltse ki a teljes ciklust, hanem illő időben adja át tisztségét a párt második emberének, Gordon Brown pénzügyminiszternek. A brit választásokon egyébként az EU kérdése fel sem merült. Sem a Munkáspárt, sem a konzervatívok nem tudták ugyanis, hogy híveik között pontosan milyen erős az euroszkepticizmus. Ezért a bölcs hallgatást választották. De május 29-e után Blairnek lépnie kell. Ha a franciák igennel válaszolva jóváhagyják az EU alkotmányát, akkor a 2006 derekára ígért kétséges kimenetelı brit népszavazás teljes felelőssége rá nehezedik. Ebben az esetben már egy éven belül át kellene adnia a kormányt riválisának. Ha viszont Párizs május végén nemet mond, akkor javulnak az esélyei a maradásra. Akkor a franciáké a felelősség az EU új kríziséért.
Blair (persze ki nem mondott) érdeke tehát a párizsi elutasítás. Brown, a rivális érdeke viszont a francia „igen”, mert akkor előbb foglalhatja el Blair helyét. Nem túlságosan felemelő összefüggés, ám ez a valóság és nem több.
CSALÓDÁSOK ÉS TASZÍTÁSOK. Nem tudni, hogy a franciák hogyan döntenek. Két héttel ezelőtt még a „nem” tartós fölénye érvényesült. Az ok: kettős csalódás. A politikai elité az, hogy (főként a német állami egység létrejötte óta) gyorsan csökkent Párizs korábban meghatározó hatalmi fölénye az unión belül. A lakosság frusztrációjának a félelem a magyarázata. Félelem attól, hogy Brüsszel erős piaci nyomására megritkulhat az egyre nehezebben finanszírozható szociális háló.
Az utóbbi napok (egyelőre ingatag) fordulatát azzal indokolják, hogy Chirac elnök oldalán Jospin, a szocialista ex-kormányfő is állást foglalt az „igen” mellett, míg az EU-ellenesség fő bázisa Le Pen fasisztoid pártja.(Ez utóbbi taszítja a konzervatív francia polgárság zömét – és médiaforrásait is.)
A harmadik májusi üzenet német földről érkezik. Ott konkrét választási csata zajlik a Rajna mentén, abban a tartományban, amely a kormányzó szociáldemokraták hagyomá-nyos erődje. Ez a választás egy héttel megelőzi a francia népszavazást, és nincs kapcsolata uniós kérdésekkel. Közvetett – de mélyebb – hatása mégis lehet a francia politikára. A német szociáldemokrácia éles baloldali retorikával próbálja kivédeni a magas munkanélküliség miatt reálisan várható választási kudarcot. Müntefering SPD-főnök vezényli a „kapitalizmus vitát”. Enyhébb hangvétellel, de hasonló húrokat pengetett maga Schröder kancellár is.
Kérdések. A berlini hangváltás a május 22-i választásnak szól, vagy előhírnöke egy stratégiai fordulatnak? Hogyan hat egy SPD-kudarc a 29-i francia voksolásra? Hogyan hat egy esetleges siker? Módosíthatja-e a centrista brit baloldal sikere a berlini balos retorikát?
Fentebbi ígéretemhez híven jelentem: nem tudom. Egyet tudok. Európa (és benne a szociáldemokrácia) helyzete nem lenne ilyen zilált, ha nincs az iraki háború.
