Nehéz mostanában olyan írást olvasni az eurózóna gazdaságáról, amelyben ne szerepelne kiemelt helyen a Stabilitási és Növekedési Egyezmény válsága. Valóban: jogilag teljességgel egyértelmű, hogy a valutaunió két legnagyobb tagállama, Németország és Franciaország 2002-ben és 2003-ban is túllépte az államháztartási hiány GDP-arányosan 3 százalékban maximalizált határértékét. Sőt, tavaly már Hollandia is áthágta a küszöböt, az idei számok alapján pedig minden bizonnyal csatlakozik hozzájuk Olaszország, Portugália és Görögország is. Ez esetben a monetáris unió jelenlegi 12 tagjának már a fele szegi meg az egyezmény szabályait. A jogsértés ténye vitathatatlan, és lassan már az a kérdés, a szabályt betartók vagy éppenséggel az azt megszegő tagállamok fiskális politikája tekinthető-e a normának. Távolról sem ilyen egyértelműek ugyanakkor a politikai és a makrogazdasági konzekvenciák. 
BARTHA ATTILA, közgazdász, a Kopint-Datorg tudományos főmunkatársa
Azt, hogy a helyzet politikailag mennyire kényes, jól mutatja, hogy miután a pénzügyminiszterek tanácsa (Ecofin) szemet hunyt a jogsértés felett, az Európai Bizottság, mint az uniós szerződés és a közösségi jogok őre, az Európai Bíróságnál beperelte a vétkes tagállamokat. Erősen vitatható azonban, hogy ez a lépés – és a jogsértés tényének valószínű megállapítása – elősegíti-e a stabilitás kultúrájának megszilárdulását az EU-ban. Az utóbbi egy-két évben ugyanis mind a német, mind a francia kormány igen komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy tartós, stabil növekedés pályájára álljon a gazdaság. A reformok során nemcsak a politikai ellenzékkel szemben vállalnak számos ütközetet, hanem esetenként olyan lépésekre is rákényszerülnek, amelyekkel sok tekintetben saját eddigi társadalmi berendezkedésük, a Rajna-menti „szociális piacgazdaság” lényegét írják át. Ráadásul ezekkel a konfliktusokkal a mostani kormányok alapvetően elődeik helyett fizetnek, akik annak idején mindig elodázták a szembenézést a problémákkal. Ebben a helyzetben a bizottság túlzott ostorcsattogtatása könnyen visszafelé sülhet el, különösen Franciaországban, ahol az EU-intézményekkel szemben már ma is erősen szkeptikus a közvélemény. Mindez akár meg is akadályozhatja az európai alkotmány franciaországi elfogadását.
Sok tekintetben persze nagyon is érthető, hogy a bizottság és a kisebb tagállamok szívesen megbüntetnék a két „nagyot”, azok ugyanis korábban nem haboztak a fenyegetésekkel, illetve szankciókkal, ha más tagállam mulasztásairól volt szó. Amikor például 2002 júliusában kiderült, hogy Portugália „félrekönyvelte” 2001-es államháztartási hiányát (a tényleges 4,4 százalék helyett januárban még csak 2,2 százalékos GDP-arányos deficitet mutatott ki), nem volt pardon. A portugál vezetés arra kényszerült, hogy egy év alatt a GDP 3 százaléka alá csökkentse a deficitet, mivel nem akart elesni a kohéziós alapokból folyósított igen jelentős támogatásoktól. Senki nem tanúsított különösebb megértést az éppen hivatalba lépett új kormány belpolitikai nehézségei iránt. Az sem nagyon zavarta a német és a francia vezetőket, hogy a portugál gazdaság egyértelmű recesszióba került, és a munkanélküliek száma másfél év alatt 50 százalékkal emelkedett.
KÉTSÉGES MEGFONTOLÁSOK. Miközben a jogi érvek egyértelműen az SNE-t megsértő tagállamok megbüntetése mellett szólnak tehát, a politikai megfontolások legalábbis kétségesek. A makrogazdasági folyamatok számbavétele pedig azt mutatja, hogy a német és a francia deficit-túllépés egyáltalán nem rengette meg az eurózóna gazdaságát: az euró éves átlagárfolyama idén történelmi rekordot dönt a dollárral szemben, és az erőteljes világpiaci árnyomás ellenére sem ugrott meg számottevően az infláció.
Úgy tűnik, a gazdasági stabilitást nem fenyegeti a két nehézsúlyú valutaövezeti tag szabályszegése. Mi ennek az oka? A megértéshez célszerű országonként számba venni a fiskális deficit túllépése és az árstabilitás, illetve a külső egyensúlyi helyzet között megfigyelhető kapcsolatokat – reflektálva eközben az amerikai, valamint a magyar gazdaság egyensúlyi bajainak természetére is.
Ami az államháztartási hiány növekedésének az inflációra gyakorolt hatását illeti: Németország és Franciaország éveken keresztül az eurózóna legalacsonyabb inflációt felmutató tagjai között volt. A német fogyasztói árindex 2004 júniusában is 2 százalék alatt maradt, és bár a francia infláció ez év júniusában 2,7 százalékra gyorsult, ezt szinte kizárólag egy tényező, a dohánytermékek jövedéki adójának emelése okozta (a maginfláció hónapok óta 2 százalék körül tanyázik). A többi szabálysértő közül Olaszországban és Hollandiában sem tapasztalható az árak megugrása, miközben Görögországban és Portugáliában 3 százaléknál gyorsabb a fogyasztói áremelkedés. Az árstabilitás – egyébként valószínűleg túlzottan szigorúan értelmezett kritériuma – tehát nem került veszélybe a valutaunióban, és az áremelkedések ütemét nem a fiskális politika expanziója határozza meg, sokkal inkább az induló árszint-különbségek és a közös valutaövezetben természetszerűleg végbemenő árkonvergencia magyarázzák. Ehhez képest az Egyesült Államokban nemcsak az államháztartás GDP-arányos hiánya volt magasabb, de az idei első félévben az infláció is nagyobb mértékben (júniusban már 3,3 százalékra) gyorsult. Magyarországon ugyancsak szorosabb kapcsolat figyelhető meg a két mutató (infláció és a büdzsé hiánya) között, már csak azért is, mert részben az inflációgerjesztő adóemelések hivatottak az államháztartási deficit csökkentését szolgálni.
A valutaunió stabilitását és a közös valutába vetett bizalmat persze az áremelkedések mellett a külső egyensúlyi helyzet megingása is kikezdhetné. Azt láthatjuk azonban, hogy az eurózóna együttes folyó fizetési mérlege pozitív, mégpedig éppen a német, a francia és a holland többletnek köszönhetően. Ezekben az országokban nincs ikerdeficit: a fiskális túlköltekezés nem vezetett külső egyensúlytalansághoz, hála a jelentős lakossági megtakarításoknak. Nem ez a helyzet a görög és a portugál államháztartási hiánnyal, amelyek növekedése következtében a két ország amúgy is jelentős folyó fizetési mérleghiánya tovább duzzad. Ugyancsak veszélyesebb a külső egyensúlyra az amerikai fiskális expanzió, de Magyarország és (Szlovéniát leszámítva) az összes új EU-tag költségvetési politikájának lazulása is. Az eurózóna védőernyője alá minél gyorsabban bemenekülni igyekvő, rakétasebességgel modernizálódó Észtország például az államháztartás többlete mellett produkál rendre 10 százalékot meghaladó folyó fizetési mérleghiányt!
KISNEMZETI DÜH. Azzal a paradoxonnal kell tehát szembenéznünk, hogy miközben a Stabilitási és Növekedési Egyezményt súlyos jogi és érzékelhető politikai sérelmek érték, a valutaunió (illetve az EU) gazdasági stabilitása nem került veszélybe, mivel a német, a francia és a holland gazdaságban mérsékelt az áremelkedés, miközben a külső egyensúlyi helyzet kedvező. Ez a felismerés hozzásegíthet az SNE reformjához, egy új egyezmény létrejöttéhez. A reformtörekvések fókuszában a fiskális mutatók és az infláció, illetve a folyó fizetési mérleg egyenlege közötti összefüggések is megjelenhetnek. Így a mostani válság nem romboló, hanem gazdasági és politikai értelemben is termékeny hatású lehet. A „nagyok” megbüntetésének követelését (és kisnemzeti dühünket) addig is célszerű félretenni – nem feledve, hogy az államháztartás problémáiból hosszabb távon semmi sem oldódik meg az elöregedő társadalmak közös kihívásaira történő válasz, valamint a nyugdíj- és az egészségügyi rendszer finanszírozásának átalakítása nélkül.
