Szigorúan kötött szabályok szerint, 70 lábas hajóval vágnak neki a résztvevők négyévente a Volvo nevével fémjelzett földkerülő versenynek. Bár egy-egy hajón 11-13 fős legénység szegül szembe a tenger veszélyeivel, s a szakaszok között kikötésre is mód nyílik, ez a vállalkozás is emberfeletti erőfeszítést követel. Már csak azért is, mert a körülmények meglehetősen spártaiak a vitorlásokon, a legénység tagjainak nem kis toleranciára van szükségük ahhoz, hogy elviseljék egymást a 8 és fél hónapig tartó utazás során. Az összezártság sokszor rosszabb az egyedüllétnél – állítják néhányan azok közül, akik megtapasztalták.
Ezeken a hajókon mindent a célszerűség motivál, felesleg nincs, de semmi sem hiányzik. A szinte primitíven egyszerű szerkezetek, és persze az emberek is óramű pontossággal működnek. A súlyt grammban mérik már az építés során is, mert csak az összsúly adott, tehát amit „megspórolnak” a fedélzeten vagy a belső térben, azt a tőkesúlyban látjuk viszont. Így nem csoda, hogy a felszereléssel mindennél jobban takarékoskodnak, mert ez már pluszsúly. Nem mese, hogy volt olyan csapat, amely az előző versenyre előírta a legénységnek, hogy fejenként csak egy pár cipőt vihet az útra. Egyébként általában a 12 embernek hat ágya van, egyszerre úgysem alhatnak. Hat ágyhoz pedig elegendő hat hálózsák. A hálóhely – tulajdonképpen az egész kabin – megpakolva alig nagyobb, mint egy balatoni hajón. Csakhogy abban legfeljebb 2-3 embernek kell néhány napra helyet biztosítani. Itt viszont 6-12 ember és a cucca halmozódik esetenként hét-nyolc hétig, 6-8 ezer mérföldet legyűrve, kikötés nélkül.
