Negyedről negyedre

Túl „soknak” bizonyult az egyik kerület főépítészének egy folyondárokkal körbefolyatott oszlopú, régi, neoromán stílusú, bélletes kapuval rekonstruálandó ház, ahol a mesterségesen kialakított falfülkében egy görög torzó is helyet kapott volna. A felújítás végül elmaradt; az elutasítás oka az volt, hogy az épület idegenül hatott volna a Duna menti bérházas környezetben. A szárnyaló fantázia – mások szerint az üzleti mohóság – visszanyesegetésének másik példája a Gellért-hegyi Citadellára engedély nélkül teraszt építő vállalkozó esete. Építményét a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) budapesti kirendeltsége tájidegen és látképromboló hatása miatt hosszas huzavona után elbontatta.

Három út áll előttük Alapvetően három útja van annak, hogy egy kerület pénzt szerezzen a terveihez – mondja Mihályfi László, hatodik kerületi főépítész. Az egyik lehetőség, hogy a fővárossal, esetleg a szomszédos kerületekkel együttműködve indít el projekteket. A Deák tér és a Nagymező utca közötti szakasz felújításához, „sétálóutcásításához” a két érintett kerület (Terézváros és Erzsébetváros) a költségek 10-10, a főváros pedig a 80 százalékával járult hozzá. A pénzcsapok megnyitásának másik módja, hogy a kerület igyekszik az uniós pályázatok struktúrájával kompatibilissé tenni magát. Ilyen „régiósodási” szándékkal jött létre nemrégiben az V., a VI., a VII. és a VIII. kerület és a főváros között egy non-profit társulás. Végül természetesen elképzelhető a magántőke bevonása is. Nemrégiben például alakult egy, a Liszt Ferenc téri kávézók tulajdonosai által létrehozott egyesület. Ők már kész tervekkel rendelkeznek a lassan valóban járhatatlanul túlzsúfolt tér felújítására, tágasabbá tételére.

HELYI HATALMASSÁGOK. Hogy mi épülhet fel ma a fővárosban, az a „hozott anyag”, vagyis a rendelkezésre álló tervek mellett a kerületi önkormányzatok rugalmasságán múlik. Az építési engedélyek kiadásának rendszere felettébb kusza. A főváros képét jelentősen befolyásoló területekre, a főbb útvonalakra, a Duna-partra és a világörökség részét képező területekre vonatkozó építészeti terveket a kerületi hatóságok ítéletét megelőzően a Fővárosi Tervtanács minősíti. Hatalmát tekintve azonban ez az intézmény csupán javaslati jogkörrel rendelkezik. Véleményét a 23 kerületi polgármesteri hivatal műszaki vagy építési osztálya bármikor egy tollvonással felülbírálhatja.

Az építési és az önkormányzati törvény értelmében a Fővárosi Önkormányzat nem ágálhat egy ilyen lépés ellen, bármilyen furcsának is tűnik, de nincs közvetlen jogi ráhatása arra, mi épülhet Budapesten. A főváros feladata a Településfejlesztési Koncepció, illetve a Településszerkezeti Terv megalkotására és jóváhagyására redukálódik. Ezek alapvető minimumokat határoznak meg a hagyományos településkép védelmét és rehabilitációját illetően, valamint rendelkeznek a városi zöldfelületek megóvásáról, a toronyházak magasságáról. Ám ezek a fővárosi jogosítványok mind gyenge láncszemek az engedélyeztetési folyamatban. Így például a Tervtanács elutasítását követően is számos épület kaphat és kapott is építési engedélyt. Ilyen volt a Kálvin téri irodaház, amelyet egy többfordulós engedélyeztetési eljárás végén a főváros sem formai, sem funkcionális szempontból nem tudott volna elfogadni.

Gozsdu-udvar. Esélyt kaphat az újjászületésre.

Az első szűrőn még átment a terv, városépítészek szerint azért, mert nem akarták megakadályozni a modern építészet térnyerését. Az ellentábor ezzel szemben végig úgy érvelt, hogy az eklektika korában épült budapesti városszövet nem viseli el a túl nagy kontrasztokat. A fővárosi vita ellenére végül a kerület akarata diadalmaskodott, és sokak nagy bánatára felépült a Kálvin téri irodaház.

A vártnál talán kevesebb támadás ért egy másik, a közelmúltban emelt budapesti épületet, az egyik legismertebb holland építész, Erick van Egeraat munkáját, az ING Bank Dózsa György úti „szálkás” székházát. „Ettől az építészeti gegtől nem csorbul a városkép, el kell, hogy viseljen a város egy-egy ilyen kísérletet” – véli Cseh Zsolt, a Fővárosi Önkormányzat építésze és a Fővárosi Tervtanács tagja. A Dózsa György útihoz hasonló alkotást látni Prágában, ahol Frank O. Gery építész összenyomorgatott „sörös doboza” tekint kihívóan a járókelőkre.

Finta József, építész • Legkedvesebb saját munka: a budapesti „Rendőrpalota” • Legkedvesebb budapesti épület: a Luxus Áruház épülete • A városképtől legidegenebb épület: „Spenótház”, az új egyetemi campus két épülete (ELTE, Műszaki Egyetem) • Amit kapásból ledózeroltatna: panelházak az Árpád-híd budai hídfőjénél • A legígéretesebben fejlődő városrész: a XIII. kerület „Budapest nincs kitalálva. Kusza képet mutat, a pénztelenség, az egységes jövőkép, a tőkekoncentráció és a kreativitás hiánya, az ellentétes helyi és városvezetési érdekek következményeként. Míg néhány éve úgy gondoltuk, fővárosunk valamilyen funkcióban – kulturális, informatikai, turisztikai téren – Közép-Európa regionális központja lehetne, ma ezek a törekvések erőtlenné váltak, ezért Béccsel, Prágával, Pozsonnyal, Varsóval összehasonlítva ma hátul kullogunk a versenyben. A bajt tetézi, hogy a kerületi önkormányzatok és a városvezetés nem értenek egyet a fejlesztések irányában, és folyamatosan vétózzák meg egymás döntéseit. Ennek megszüntetéséig képtelenség tervezni a jövőt, amivel kapcsolatban azt gondolom, nem az a lényeges, hogy bizonyos városrészeknek önálló karaktert adjunk. Budapest eklektikus városszövetét oly módon kellene élhetővé tenni, hogy azzal a város egészének arculatát mentjük meg. Ha szabad kezet kapnék, a belváros helyreállításával kezdeném a munkát. Noha üdvözlöm, hogy Budapesten a közösségi életnek kialakultak a színterei – gondolok itt az Andrássy úton belül az Oktogon és Bajcsy-Zsilinszky út közti szakaszra, a Liszt Ferenc tér és Nagymező utca közti területre, illetve a Ráday utcára -, problémának látom, hogy ezek egymástól teljesen szétszóródva helyezkednek el, és nem alkotnak egységes belvárost. A szigetszerű lokális képződményeket az említett területek sugarának megnagyobbításával összekapcsolnám, valahogy úgy, ahogyan Prágában történt. Ezzel párhuzamosan megoldást keresnék a legértékesebb eklektikus városszövetben lévő belvárosi gangos házak felújítására. Erre ugyanis semmi esélye a benne lakó, öregedő lakosságnak. Szorgalmaznám építészeink kreativitásának kibontakozását. Budapest ugyanis képtelen a fővárosba álmodni olyan attrakciókat, amelyek a jelenkor építészetét reprezentálnák. Igazi, európai léptékű presztízs épületek utoljára a XIX. század végén, a Parlamenttel, a Halászbástyával, a Vigadóval, a Gresham palotával épültek. Elkeserít, hogy azok a területek, amelyek az utóbbi időben nőttek ki a földből, méltatlanok a XXI. századhoz. Ezt gondolom Budán az új egyetemi campusról, a lakóparkokról, amelyek a piac végtelenségig leegyszerűsített képletei alapján épülnek, s hoznak létre modern, fantáziátlan lakótelepeket.”

BUDAI TERVEK. A kivételek erősítik a szabályt; extrém épületek tömeges megjelenésére nem kell számítani Budapesten. Mindmáig ugyanis elsősorban a meglévő házak szépítgetése van napirenden. Több épület még mindig magán viseli a világháború nyomait. Várostervezők szerint a kilencvenes években bekövetkezett lakásprivatizáció sem oldotta meg ezt a problémát, ezért a kerületi önkormányzatoknak kell komoly forrásokat fordítani erre a célra.

A fővárosnál és a kerületi önkormányzatoknál is pályázhatók épület- és homlokzat-felújítási munkálatok, az ilyen ráfordítások teljes költségéből a felét kell állniuk a ház lakóinak. A budai I. kerület különösen aktív a felújítások terén.

„A tetőtér-beépítések engedélyeztetése csak úgy lehetséges, ha egyidejűleg az épület is megújul” – mondja Aczél Péter, az I. kerület főépítésze. A valaha dúsan díszített, mára a háború és a felújítások nyomán teljesen jellegtelenné váló házra csak úgy készülhet beépíthető tetőtér, ha az eredeti homlokzat legalább karakterében és stílusában visszaépül a századelős házon.

A szintén az I. kerülethez tartozó Várnegyedben egészen más teendők lennének. Finta József építész kulturális központot hozna létre a Várból, amelyről azt állítja, ma lényegében egy zárvány Budapest testében, nem él igazán együtt a várossal. Mindössze két könyvesbolttal büszkélkedik, és kevés jó étterme van. A kerületi polgármesteri hivatalban azonban elsősorban a volt honvédelmi minisztériumi épület rekonstrukciójára összpontosítanak. A szórakozó negyed kiépítését kissé máshol, az Erzsébet híd tövénél, illetve a Döbrentei utca környékén tervezik megoldani. Továbbá – a forgalom csillapítása érdekében – egy környékbeli sétálóutca gondolatával is barátkoznak. A kerületi önkormányzat egy új sikló kiépítését is tervezi, amely a Rácz fürdő környékéről vinné a turistákat a Citadellához.

EKLEKTIKUS ÓBUDA. Szóba sem jön az image „egységbe forrasztása” két kerülettel „odébb”, Óbudán. A III. kerületi önkormányzat Sípos Gábor főépítész szerint annyira változatos képet mutat hegyvidéki területeivel, Csillagheggyel, a Római parttal, Békásmegyerrel, illetve a közbeékelődött lakótelepekkel, hogy nem szabad egységesen kezelni. Az egyedi negyedek karakteres vonásait meg kell őrizni. Finta József szerint ez mindeddig nem sikerült.

A neves építész sajnálja, hogy a régi óbudai részekből nem alakult ki egy, a bécsi Grinzinghez hasonló negyed. „Az óváros környékén próbált a kerület ugyan visszanyúlni a régi Óbuda világához, de ebből egy zavaros, posztmodern egyveleg jött ki, ami egy cukormázzal leöntött világot idéz a kerület egyik felében, míg a másikban, a lakótelepi részen tombol az egyhangúság” – kesereg Finta. „A panelsorokkal nem nagyon lehet mit kezdeni” – replikázik a főépítész. Forrás hiányában apránkénti felújításukra van csak lehetőség. Kevés a pénz, bár az önkormányzat minden évben pályázatot ír ki a felújítások támogatására.

Ráday Mihály művészettörténész-városvédő • Legkedvesebb budapesti épület: Hold utca 4., a Magyar Nemzeti Bank B épülete • A városképtől legidegenebb épület: Marriott Szálló, Kálvin téri irodaház • Amit kapásból ledózerolna: az előző kettőt • A legígéretesebben fejlődő városrész: a IX. kerület „Azt hittem, hogy a rendszerváltás után rendbe lehet tenni Budapestet, hogy a korábbi pártállami irányítás helyett lesz konszenzusos, a város hagyományaira is tekintő fejlesztés. Nem így történt. Ezért sírom vissza Budapest fejlődésének igazi zálogát az 1870-ben megalakított Fővárosi Közmunkák Tanácsát, amely 1948-ig működött aktívan. Ez a testület határozta meg Budapest képét, hogy merre fusson az Andrássy út, hogyan kanyarodjon a Nagykörút. A Tanács első hatvan évét mutatja be a Siklóssy László 1931-ben írt, Hogyan épült Budapest? című könyve, amelyben egy karikatúra ábrázolja azt a jelenetet, midőn Podmaniczky Frigyesék az Andrássy útra tervezett épületek makettjeivel sakkoznak. Próbálgatják, mit, hova lenne a legideálisabb felépíteni. Ma a Fővárosi Közmunkák Tanácsának szerepköre betöltetlen, s ez súlyos gondokat okoz. Ellentétes érdekek feszülnek nemcsak a kormányzat és a főváros, hanem a főváros és a kerületi önkormányzatok között is, ami sokszor kezelhetetlenné teszi a várost. Gondoljunk csak a Nemzeti Színház-botrányra. Az egyik kormány elhatározta, hol legyen az épület, majd a következő kormány felülbírálta és máshová tette, miközben a fővárosnak a politika ebben a kérdésben nem osztott lapot. Makettsakk ez is, csupán más érdekek vezérlik, mint régen. Aggaszt ugyanakkor, hogy ha egy cég felhőkarcolót, netán bevásárlóközpontot akar felhúzni a belvárosban, annak különösebb akadályokkal nem kell számolnia. Noha a Fővárosi Szabályozási Kerettervben benne van, hol és mekkorát lehet építeni, az építési engedélyeket a kerületek adják ki, a helyi önkormányzatok pedig gyakran nem ágálnak a hagyományos városszövet szétverése, a megtartandó épületek bontása ellen. A látképet zavaró durva beavatkozások felett vélt vagy valós előnyök fejében szemet hunynak. Ez komoly hiba akkor, amikor a városnegyedek karakterének erősítése lenne az elsődleges cél, változások esetén pedig figyelembe kellene venni a meglévő arculatot, Európába lépni nem utánzással, hanem az egyedi városkarakter megőrzésével kellene. Nem vagyok maradi, nem ellenzek semmi újat, de határozott álláspontom, hogy egy, a párizsi Défense-hoz hasonló, modern negyedet Csepel északi szigetcsúcsán kellene megépíteni és nem a zsidónegyedben, a Várban vagy a Tabánban.”

Ebből azonban legfeljebb tetőfelújítás vagy liftcsere oldható meg, amitől a látkép sajnos nem javul. Marad a közterület-rehabilitáció, az utcabútorok elhelyezése, valamint a közösségi életet fejlesztő központok létrehozása. Óbuda büszkesége lehet viszont hamarosan a Hajógyári sziget, illetve a Gázgyár és környéke, ahol kulturális és rekreációs központok vagy irodaparkok létesülhetnének.

A BROADWAY.

A Duna túlpartján talán ennél is nagyobb szabású terveket szőnek. „A célom az, hogy Terézváros Budapest ékszerdobozává váljon” – jelenti ki elszántan Mihályfi László VI. kerületi főépítész. A „Pesti Broadwaynak” is titulált Belső-Terézváros frekventáltabb utcáit, tereit járva optimizmusa nem is tűnik egészen eltúlzottnak – igaz ugyan, hogy ha ezekről letérünk, könnyen nyomasztó környéken találhatjuk magunkat.

A „Broadway” Mihályfi szerint jobban prosperál, mint az elmúlt ötven évben bármikor. A terület mindenféle tudatos várostervezés nélkül fejlődik, a spontán koncentrálódott kulturális létesítmények, színházak „önműködőek”. A Liszt Ferenc téri kávézóplacc kialakulását önkormányzati, fővárosi támogatások segítették. A téren éppen a jelenlegi főépítész tervei alapján nyílt meg 1998-ban a második kávézó – ma pedig már lépni sem lehet a szinte egymásba érő asztaloktól.

Ennek ellenére az önkormányzat lehetőségei meglehetősen korlátozottak: helyi, fejlesztésre szánt pénzből itt sem akad túl sok, az inkább régiószemléletű uniós pályázatokon való kerületi részvétel nem kecsegtet sok sikerrel. Ráadásul a kerületi beruházások iránt érdeklődő vállalkozókkal való együttműködésnek is vannak akadályai. Például az, hogy Andrássy út és környéke a világörökség része lett. Ez a tény – amellett, hogy természetesen a város büszkeségéül szolgál -, sokszor szinte áthidalhatatlan nehézségeket gördít az esetleges felújítások elé.

Minden egyes, az épületet érintő változtatáshoz külön örökségvédelmi hozzájárulást kell kérni (még az Andrássy út háta mögötti ház ablakkereteinek újrafestéséhez is). Az ilyesféle adminisztratív akadályok – finoman szólva – nem segítik elő a tőke mobilizációját.

Nem egyszer a környezetvédelmi szempontok és az azokat képviselő civil szervezetek blokkolják a fejlesztést, miként az a Jókai tér alá esetlegesen építendő mélygarázs esetében történt. A mélygarázs üzemeltetési jogáért cserébe a kiszemelt vállalkozó megoldotta volna a környék köztér-rehabilitációját. A civilek nyomására végül nincsenek parkolóhelyek, de nincs felújítás sem. 

ZSIDÓNEGYED. Belső-Erzsébetváros, vagy ahogy mostanában, éppen egy városfejlesztési vita kapcsán az újságok címoldalára került, a zsidónegyed kétségkívül Budapest egyik kuriózuma. A XIX. század eleji városépítészet nyomait magukon viselő, az egykori dűlőket követve épült zegzugos, szűk utcák, a zömében két-három emeletes, nem ritkán különleges építészeti vagy történeti értéket hordozó házak, a hagyományápoló zsidó hétköznapok lenyomata kétségkívül Európa egyik egyedülálló látványosságává teszik a Károly körút-Dohány utca-Klauzál utca-Csányi utca-Király utca által határolt ötszöget. Jönnek is a turisták, egy-egy kerületi idegenvezetés mintegy tízezer forintot kóstál. Hogy aztán miféle benyomásokkal távoznak, és van-e kedvük visszajönni, miután szembesültek a nagyhírű negyed megrokkant házaival, elhanyagolt utcáival, arról már nem szól a fáma.

Varga Mihály, építész, kritikus • Legkedvesebb budapesti épület: a Víznyelő utcai 12 lakásos Átrium ház • A városképtől legidegenebb épület: a Nemzeti Színház • Amit kapásból ledózeroltatna: nincs ilyen, az építészet egyik lényege a meglévő épületek átalakítása • A legígéretesebben fejlődő városrész: a budafoki Campona környéke az új művelődési házzal „Utópisztikus elképzeléseim vannak Budapestről. Nem kerületenként, hanem ennél is kisebb egységenként, körzetenként próbálnék javítani a főváros karakterén. Fontosnak tartanám, hogy ezeknek a körzeteknek legyen gazdájuk. Egy építész, aki ismeri a környezetet, az ott élőket, a házak lakóit. Azt vallom ugyanis, hogy a város építőanyaga maga az ember. Gondolom ugyanakkor azt is, hogy Budapesten nem biztos, hogy a házakkal van baj. Sokkal inkább van a közterületekkel és a megnövekedett gépkocsiforgalommal. A várostervezés főleg a csatornázással, kátyúkkal, a víz- és gázvezetékekkel, a távfűtéssel bajlódik, minden más csak ezután jön. Ezért sem meglepő, hogy nincs és nem is lehet határozott és átfogó területrendezési terv Budapestre vonatkozóan. A múlt század hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveinek várospolitikája nem volt átütő erejű. Nehezen indult be a rehabilitáció, most pedig csőstül jönnek a problémák. Az önkormányzatok hamar eljutnak arra az álláspontra, hogy házakat bontatnak és újakat építtetnek helyettük, mondván, azokkal nem lehet probléma. Ezzel a hozzáállással nem szimpatizálok. Én a rehabilitációs programokat erőltetném. Ez persze nem jelentené azt, hogy új épület nem kell. Azt jelenti, hogy minden új a régi épületek közé integrálódna. Valahogy úgy, ahogyan a Magház modern, archaizálástól mentes épülete simult a Rottenbiller utcába. Hasonló megoldásra lenne szükség a zsidónegyedben is. Ha rajtam múlna, visszaszorítanám a belvárosi spekulatív irodafejlesztéseket, ahol a befektetői erőszakosság következtében rengeteg irodaház épül, amivel a bérlőket új épületekbe kényszerítik, ott pedig az átlagnál magasabb bérleti díjat kérnek el tőlük. Megfékezném ugyanakkor az V. kerületben kialakult „brüsszelizáció” nevű jelenséget. Azt mondom, ne alakuljanak ki csupán egyfunkciós negyedek, ahol kizárólag irodák találhatók, mert nem támogatom, hogy öt óra után egyes negyedeink utcái kísértetvárossá váljanak.”

A civil szervezetek itt nemrégiben azért léptek színre, mert nem értettek egyet évszázados épületek lebontásával, ugyanakkor fel kívánták hívni a figyelmet a kerület sanyarú állapotára.

Kisvártatva a KÖH is lépett, és június közepén ideiglenes műemléki védelem alá helyezte a teljes zsidónegyedet. Ettől persze még nem oldódnak meg a kerület hétköznapi gondjai. A komfort nélküli, talajvíztől sújtott lakások számát tekintve a kerület méltán pályázhatna egy citromdíjra. A helyi önkormányzat pedig sokszor magára marad az enyészettel vívott harcban.

Mindemellett az utóbbi időben felpörgött két nagyobb szabású beruházási projekt, az először még száz esztendeje tervezett Madách-sétány kivitelezése és a filmes karriert is befutott, építészeti megoldását tekintve párját ritkító, de ugyancsak elhanyagolt Gozsdu-udvari rekonstrukció. „A civil felhördülés éppen akkor történt, amikor végre beindulni látszott a negyed fejlődése” – mondja szomorúan Hunvald György, a kerület polgármestere. Azok a befektetők, akik végre felismerték a kerületben rejlő lehetőségeket, a botrány miatt továbbálltak. „Mindazokról a szerkezeti változtatásokról, amiket most a KÖH – civil nyomásra – leállítani akar, velük egyetértésben született döntés a kerületi városrendezési terv keretében” – panaszkodik a polgármester.

De a civilek és a kerületvezetés között kibontakozott konfliktus akár termékeny is lehet, az Ongjerth Richárd, a Studio Metropolitana Urbanisztikai Kutató Központ Kht. vezetője szerint talán elősegíti a fejlesztésekben való aktívabb állampolgári részvételt. A kerület lakosai talán elkezdik sajátjukként figyelemmel kísérni az utcák sorsát, a hivatal pedig ráébredhet arra, hogy jobban jár, ha szélesebb körben megosztja elképzeléseit.

MILLENNIUMI KÖZPONT. „Ennek az országnak és ennek a városnak végre ki kéne találnia magát” – véli Sersliné Kócsi Margit, Ferencváros főépítésze, aki szerint Budapest mind elhelyezkedését, mind egyéb kvalitásait illetően nagyszerű adottságokkal rendelkezik. Egyelőre mégsem nagyon tud ezekkel mit kezdeni. A kulturális és üzleti központ lehetőségét magában hordó Budapest a szállodák tekintetében már Bécshez foghatóvá „gyúrta ki” magát, csak még a városnak arculatot adó vonzerő hiányzik, ami egész évben megtöltené ezeket a szállodákat. A tehetetlenséget jól példázza a Petőfi és a Lágymányosi híd között, a Millenniumi Városközpontba már évek óta tervezett konferenciaközpont esete.

Ennek megvalósítása évek óta várat magára. „Ez egyedül az állami szervek bizonytalanságának tudható be” – véli Sokorai István, a területen több fejlesztésben részt vevő TriGránit cégcsoport részét képező Duna Sétány Székház Kht. ügyvezetője. Az 5-7 ezer fő befogadására alkalmas konferenciaközpontok a világon mindenhol állami támogatással épülnek – éppen a beruházás nagyságrendje és a megtérülés sajátosságai miatt. Egy konferenciaközpont ugyanis nem önmagában, hanem az általa generált idegenforgalom, a szolgáltatások iránti megnövekedett kereslet révén hoz hasznot. Az egymást követő kormányok azonban mindmáig nem határozták el magukat, hogy belevágjanak az építkezésbe.

Milleniumi városnegyed. Budapest képtelen kihasználni az adottságait.

Felépült viszont, és ha minden jól megy, 2005 márciusában ünnepélyesen meg is nyílik a Művészetek Palotája fantázianevet viselő kulturális tömb. A terület kulturális vonzerejét az állandóan itt állomásozó Ludwig Múzeum, a Nemzeti Táncszínház és a Nemzeti Filharmónia mellett számtalan más művészeti produkció is emeli majd. A 10 ezer négyzetméteren épült komplexumot az állam és a magánszféra sajátos együttműködése révén, PPP-konstrukcióban (public private partnership), 31 milliárd forintból építette a TriGránit.

A várakozások szerint nagy attrakció lesz még a kerületben a Haller-kapu, ez a zömében irodaház-funkciójú, látványos építmény is. Nem beszélve a Millenniumi Városközpontot és a Duna túloldalán lévő egyetemi campust összekötő, ma még csak ábrándokban szereplő gyalogos „élményhídról”.