Városok a végeken

Mátészalka. Visszaköszön a megkésettség.

Tizenöt kilométer évente. Ennyit haladtak a ’90-es évek közepétől Kelet felé az osztrák és a német befektetők, de a Győrtől keletre és délre eső területeket a mai napig nem hódították meg. Nem is akarják. A térség világtól elzárt települései (például a Szigetközben) fejletlenebbek, mint jó néhány nyírségi vagy szabolcsi falu, aminek döntően az az oka, hogy az itt működő önkormányzatok éppoly forráshiányosak, mint az ország más területein lévők.

Mosonmagyaróvár. A lakosság fele az idegenforgalomból él.

Furcsa, de e településeknek az a pechjük, hogy a viszonylag gazdag, jó GDP-mutatókkal rendelkező nyugat-magyarországi régióhoz tartoznak. Hiába nyújtottak be az elmúlt években hazai vagy uniós forrásra pályázatot, nem nyertek.

Az indoklás szerint a nyugati régió van olyan fejlett, hogy maga is kezelni tudja a perifériáit. Hasonló szemléletet tükröz, hogy az uniós pályázatokat előkészítő alap (PEA) bírálóbizottsága a közelmúltban lényegében ugyanerre hivatkozva utasította el Mosonmagyaróvár hat projektötletét, mondván: az ország egyik “nyugati kapuja” vélhetően nem szorul szakértői segítségre. A nyugati térségben egyszerre van jelen a gazdagság és a szegénység, a túl- és alulfoglalkoztatottság, aszerint, hogy a külföldi tőke a városokba éppen betelepül, vagy kivonul onnan.

Anélkül, hogy lebecsülnénk a nyugat-dunántúli megyék szaporodó gondjait (lásd erről a Nézőpontot a 23. oldalon), kétségtelen, hogy a kifulladó gazdasági szerkezet okozta visszásságok eltörpülnek a keleti problémák mellett. A két országrészt összehasonlítva a nyugati előny elvitathatatlan. A keleti végek felé utazva az embernek az az érzése támad, mintha időgépen ülne. A nyolcvanas évek relikviái nem csak a lelakott, “osztályon aluli” vonatfülkékben érhetők tetten. Mátészalkára, erre a 20 ezer lakosú településre érve szembeötlő a koncepciótlanul tervezett lakótelep-városközpontok, s az ott felbukkanó régi, romos parasztházak látványa.

Falvak reménye 

ERŐSÖDŐ KONKURENCIA NYUGATON.

A helyi iskola modernizációját és további cégek megtelepedését várja az uniós csatlakozástól az M1-es út mellett, Mosonmagyaróvártól tíz kilométerre fekvő, 2300 lakosú Kimle. A három nyelvű – németek, horvátok és magyarok lakta – falu kiváló turisztikai adottságokkal rendelkezik, hiszen a Mosoni-Duna öleli körbe, fő jövedelemforrása azonban mégsem a festői környezetre alapozó vendéglátásból származik. A munkaképes felnőtt lakosság közel fele Mosonma-gyaróvárra és Győrbe jár, míg a többiek a szomszédos Ausztriába ingáznak. “Az osztrák kereseti lehetőségek még mindig magasabbak a hazaiaknál, ezért, aki teheti, akárcsak hétvégére is munkát vállal”- mondja Ördög Vincéné, a település polgár-mestere. A munkanélküliségi ráta itt is alacsony, jószerivel az nem dolgozik, aki nem akar. A szűkülő munkaerőpiac ma már szinte gátja a fejlődésnek. Azért nem jön több befektető a településre, mert nem talál elegendő szakképzett munkaerőt. Május elsejére gondolva nem optimisták a helyi vállalkozások, sőt, a csatlakozás után a verseny éleződésére számítanak a nyugati határszé-len. Baán Miklós, az ipari csomagolásra szakosodott Baán Bt. vezetője úgy tapasztalja: a magyaroknak nehéz betörniük az osztrák piacra. A burgenlandiak még a magyarországi munkákat is a saját embereikkel végeztetik, onnan utaznak ide szakemberek, holott ugyanazt a szolgáltatást ugyanolyan minőségben a helyi vállalkozások nyilvánvalóan olcsóbban teljesítenék.

Kelet-magyarországi projekt, uniós támogatással. Mit hoz a csatlakozás?KELETI REALITÁSOK. Mátészalkától tíz kilométerre, a 938 lelket számláló, sze-gényes képet mutató Nyírpa-rasznya a környék, de talán az ország legfiatalabb pol-gármesterével büszkélkedhet. A helyben lakó Szabó Jánost 24 évesen, ellenzéki támogatással választották polgármesterré. A falu új, Debreceni Agrártudo-mányi Egyetemen végzett első embere, és a vele nagyjából egyidős új jegyző fiatalos lendü-lettel láttak munkához. Van is mit tenni, hiszen a faluban 25 (!) százalékos a munkanélküliség, és ugyanennyi a munkaképes korú, de “szociális okokból” leszázalékoltak aránya. A falu egyetlen fontos munkáltatója, lényegében “szociális foglal-koztatója” a hónapról hónapra 43 fizetést utaló polgármesteri hivatal. Az ottani alkalmazot-takon (tanítók, óvónők, idősgon-dozók, műszaki személyzet, takarítók, sofőrök) kívül csupán 15-20 fő jár hivatalosan munkába – többnyire a közeli Mátészalkára. A családok a szociális hálóba kapaszkodnak, hiszen három gyerekkel már közel havi 100 ezer forintnyi állami támogatás jár, amit időnként kiegészít a szürkegaz-daságban, napszámban szerzett jövedelem. A boltost és a presszó üzemeltetőjét leszámítva egyetlen vállalkozója van a falunak, aki a támogatási lehetőségek segítségével alkalomadtán 5-6 csökkent munkaképességű falubelivel sót csomagoltat nejlonzacskókba. A fiatal és lelkes faluvezetés nagy terveket dédelget. Szabó János 350 milliós beruházással új, négy tantermes, korszerű iskola építésének tavaszi megkezdését ígéri. A központi pályázatok révén a pénz nagyobbik része összegyűlt, ám a falunak 17,5 millió forint önerőt kellene előteremtenie. Szabó János büszke arra, hogy maga írta pályázaton nyertek a közel-múltban 3,6 millió forintot a felszíni vízelvezető rendszerre a Kistérségi Támogatási Alapból, további1,5 millió forintot a szeméttelep építésének hatás-tanulmányozására; s 1,6 milliót a faluszéli földutak rendezésére.

KÉTARCÚAN.

Kelet-Magyaror-szágon sűrűn visszaköszön a megkésettség: a szervilizmus a lelkek mélyen élő hagyomány, csakúgy, mint az ügyeskedés és a taktikázás. Mindehhez társul az egyáltalán nem régióspecifikus “kivagyiság”, aminek szembeötlő jele, hogy a több mint háromszoros GDP-vel rendelkező fővárosi kerületekben sem látni annyi új autót, mint Mátészalka belvárosában. A történelmi hagyományokból fakadó mezővárosi jelleg és az uniós átlag 35 százalékának megfelelő egy főre jutó GDP nyomot hagy a városon.

“Ha Pesten harangoznak, az csak délután négy órára ér ide” – mondják a városban, s ez a népi bölcsesség a tőke mozgására is igaz. A Debrecentől és Nyíregyházától is több mint egy órányira fekvő, 85 ezer főt számláló kistérségben lényegében csak a több évtizede meglévő iparágak, az optika és a fafeldolgozás, bútoripar területén akadtak befektetők, de azok is csak a régióközpontban valósultak meg.

A két jelentősebb zöldmezős beruházás Mátészalkán a Magyar Optikai Művek (MOM) privatizációjához kapcsolható, melynek során két multi, a német Zeiss és a japán Hoya telepedett meg a városban.

A térségbe az olcsó munkaerőért sem jönnek a cégek. Mire ugyanis a külföldi tőke elérte volna a keleti régiókat, addig Magyarország kedvezőtlen tereppé vált a bérmunkát végeztető óriáscégek szemében. Ennek fényében az M3-as autópálya megépülése sem sokat segít majd a térségen, már csak azért sem, mert elkészültére Mátészalkának a gyorsított fejlesztések ellenére is még egy újabb évtizedet várnia kell.

A cégek távolságtartása persze nem csak az infrastrukturális hiányosságoknak tudható be, hiszen a település öt vasútvonal metszéspontjában fekszik. A város és közvetlen környéke a nagy cégeknek, valamint az ukrán és román határ menti bevásárlóturizmus jótékony hatásának köszönhetően, nem tartozik az ország 15 legszegényebb kistérsége közé, bár tény: a várost minden irányból e legszegényebb környékek veszik körül.

A legnagyobb visszahúzó erő talán a lakosság összetételében van, hiszen a szakképzett és a mai követelményeknek megfelelni képes munkaerőnek igencsak híján vannak. A tehetséges fiatalok szinte kivétel nélkül hátat fordítanak a régiónak. Aki egy kicsit is rátermettebb, annak esze ágában sincs itt maradni. “A huszonnegyedik órában vagyunk, hogy megfordítsuk a negatív tendenciákat” – mondja Szováti Tibor, az optikai lencséket gyártó Hoya Magyarország Kft. ügyvezetője.

VÁLTOZÁSI KÉNYSZER. Számos külföldi cég kivonulása miatt a változási kényszer Nyugat-Magyarországon is jelen van, ám a kiinduló állapot jóval kedvezőbb. A mosonmagyaróvári térség a régión belül is kivételezett helyzetet élvez. Bár a ’90-es évek elején a városban addig működő négy gyár mindegyike átalakult, s az új tulajdonosok a profilváltást követően harmadára, negyedére csökkentették a foglalkoztatottak számát, a munkaerő-felesleget felszippantotta az idegenforgalom és a vendéglátóipar. Amikor az országos munkanélküliségi ráta 20-24 százalékos volt, itt akkor is csupán 9 százalékot mértek, s most sem többet 3-4 százaléknál. A lakosság fele az idegenforgalomból és az ehhez kapcsolódó szolgáltatásokból él.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a szolgáltató szektor korlátlanul fogadná be az átmenetileg munkanélkülivé válók tömegeit. Ács-állványozók és kőművesek ritkán vágnak bele szépségszalon, vagy szolárium működtetésébe. Számukra a környező településeken működő hazai és külföldi kisvállalkozások jelentik az elhelyezkedési lehető-séget. Míg a rendszerváltásig a térségből 5 ezren Mosonmagyar-óvárra jártak dolgozni, addig mára annyiban fordult a kocka, hogy most Óvárról ingáznak nagyjából ugyanennyien a környező üzemekbe, illetve sokan Burgenlandba.

A ’90-es évek első harmadától kezdve túlnyomórészt osztrák és német tulajdonosok vetették meg a lábukat, főleg a gépgyártásban, élelmiszer-, műanyag-, textil- és építőiparban, valamint a szórakoztatóelektronikai ágazatban. Gondolkodásuk, munkaszervezésük erősen hatott a magyar cégekre is. Jellemző példa: amikor a víz- és gázszerelvényt gyártó Mofémet a spanyol Teka-csoport vásárolta meg, az új tulajdonos hatékonyságvizsgálatot végeztetett.

Bíró Miklós. A mátészalkai polgármester városi összefogással megfordítaná a negatív tendenciát.

Kiderült, hogy rossz szervezés miatt 21 kilométert utaztak a termékek a gyár területén belül, még mielőtt piacra kerültek volna. Ilyen költséget pedig egyetlen áru sem bír el, ezért korszerűsítették az üzemet. Felépült a modern csarnok, a többezres létszámot pedig 500-ra csökken-tették. A helyiek saját bőrükön tapasztalták meg, hogy csak a legmodernebb gépekkel állhatják a versenyt.

A városban minden ipari hasznosítású 1 hektár után 4 millió forint helyi adót kasszíroz az önkormányzat, ezért is nyilvánított újabb területeket vállalkozási övezetté, s várja az újabb befektetőket. A településen egyébként összesen 3100 cég működik, közülük 1100 társas vállalkozás, kétharmaduk legalább részben külföldi tulajdonú.

Az uniós csatlakozáshoz közeledve a keleti végeken is nagyobb léptékű fejlesztőmunka kezdődött el. Ennek jele, hogy Mátészalkán a városfejlesztést a közelmúltban egy kézbe vonták össze; korábban a vagyongazdálkodási, a beruházási és a pályázatfigyeléssel és pályázatok írásával foglalkozó csoportok közt nem volt valódi kommunikáció. Az is csak mostanában valósult meg, hogy nyelveket beszélő és jogász végzettségű szakemberek álljanak munkába e területeken.

Bíró Miklós, Mátészalka kormánypárti támogatással megválasztott polgármestere, aki a rendszerváltást követő négy éven át a város legjelentősebb nagyvállalata, a Magyar Optikai Művek (később Carl Zeiss Kft.) első embere volt, meg kívánja fordítani a hosszú évek negatív tendenciáit. A munkában partnerre talált néhány nagyobb helyi cég vezetőjében. A néhány hete létrejött, kifacsart elnevezésű, úgynevezett “optomechatronikai klaszterben” megvalósuló együttműködést egy alapítvány és egy közhasznú társaság koordinálja. A Hoya Magyarország Kft. ügyvezetője szerint egyedülálló ez a kezdeményezés, hisz nem az állam, hanem a városi nagyvállalatok adták össze a pénzt, 27 millió forintot. A cégek együttműködésének összehangolása mellett (közös beszerzés és közös ipari hulladékgazdálkodás) feladatuknak érzik a felsőoktatás megteremtését, illetve ehhez kapcsolódóan a K+F-tevékenység alapjainak lerakását. A tervbe vett főiskolán a megtelepült vállalatok igényeinek megfelelő optikai, mechanikai és elektronikai szakembereket képeznének, de emellett logisztikai és informatikai szakokat is indítanának. Jó esetben is legalább három év azonban, mire a képzés elindulhat. Az ipari parkokba a nagy cégek letelepítenék saját beszállítóikat, ha lennének ilyenek. A mátészalkai összefogás céljai között az uniós és központi pályázati lehetőségek felkutatása és kiaknázása is szerepel.

A keleti régiók – dacára az elmúlt években tett, az egyenlőtlenségeket mérséklését célzó politikai nyilatkozatoknak – tizedannyi központi pályázati támogatást nyertek meg, mint a fejlettebb nyugati területek. És bizony szakértők szerint valószínűsíthető, hogy az uniós eredetű támogatások legjava is a fejlettebb területeknek jut majd. A pályázatíráshoz szükséges szakértelem és erőforrás inkább a tehetősebb térségekben van jelen.

Mátészalkát és környékét a megyében minta kistérségnek szánták, de a pályázati támogatások esetén még van tere a fejlődésnek. A polgármesteri hivatal kétfős “pályázati teamjét” egyetlen külső pályázatkészítő szakember segíti, s a nagyobb cégeknél is csak az utóbbi időben kerültek előtérbe ezek a lehetőségek. Ennek fényében nem számít rossz eredménynek, hogy 2003-ban a város hét pályázaton nyert központi támogatást (a példákat lásd külön).

A nagyobb, előremutató beruházásokra is több pályázatot adott be a város vezetése. A korszerűtlen termál-strandfürdő élményparkká és szórakoztató központtá alakítása, a kocsordi kórház többmilliárd forintos rekonstrukciójának folytatása, vagy az egyik szakközépiskola további fejlesztésének pályázatait azonban tavaly nem fogadták el a minisztériumokban. “Néhány százmillió forintot könynyebben megkaphatunk, mintha milliárdos beruházásokhoz kérünk támogatást” – véli a polgármester.

TERMÉSZETESEBBEN. A nyugati határszélen természetesebb folyamatnak tűnik az uniós integráció. Stipkovits Pál Mosonmagyaróvár polgármestere, MSZP-s országgyűlési képviselő szerint politikai pánikkeltés, hogy hazánk nem tud élni az uniós lehetőségekkel, mert eddig is jóval nagyobb forrásigényű pályázatot nyújtottak be az önkormányzatok, mint amekkora fejlesztési célú pénzek rendelkezésre álltak. Tény, hogy a nyugat-magyarországi régió már eddig is élen járt az uniós források lehívásában. Nem ismeretlen fogalom a térség településvezetői előtt az előfinanszírozás, a pályázatmenedzselés, vagy a monitoring rendszer. A határszél közelsége okán Mosonmagyaróvár már a ’90-es évek közepétől részt vesz uniós pályázatokon: 1996-tól a határ menti együttműködést fejlesztő, Phare CBC program keretében épült meg az a 2 milliárd forint értékű lerakó és kezelő, amely 67 település számára gyűjti és dolgozza fel környezetbarát módon a hulladékot. A forrás 80 százalékát Brüsszel és a központi költségvetés állta, a fennmaradó 400 millió forintot pedig koncessziós díjként egy osztrák vállalkozó fizette ki. Vele Mosonmagyaróvár, Jánossomorja és Csorna szerződést kötött, hogy 25 éven át üzemeltesse a lerakót. (A fejlesztések felsorolását lásd külön.) A város számára az önerő nem jelenthet akadályt, ugyanis az önkormányzati képviselők abban állapodtak meg: saját forrás hiánya miatt nem eshetnek el egyetlen pályázati lehetőségtől sem. “A kezdődő vagy már futó projektek számára előre elkülönítik a szükséges pénzt, ha pedig másként nem megy, hitelből teremtjük elő a forrásokat” – hangsúlyozza Stipkovits Pál mosonmagyaróvári polgármester.

Szakértői gárdával sincs híján a település. Kezdetben a budapesti Phare-irodák készítették a pályázatokat, de ezzel párhuzamosan már 1996-tól kezdődően az önkormányzat több munkatársa is elkezdte tanulmányozni az uniós pályázatírást. Mára a városfejlesztési osztály valamennyi munkatársát képzetté vált e tekintetben. Ennek ellenére az önkormányzat külső, professzionális tanácsadó irodákat bíz meg a komplex anyagok összeállításával. “Jó köntöst tudnak adni a pályázatoknak, kellő összhangot teremtenek a kiírás és a konkrét célok között” – adnak magyarázatot a polgármesteri hivatalban.

A csatlakozás újra átrajzolhatja a térség iparát. A vámügynökségi tevékenység vélhetően háttérbe szorul, hiszen a vámhatárok délre és keletre kerülnek át, ugyanakkor a szállítmányozási, kereskedelmi, logisztikai vállalkozások megerősödhetnek. A város életét mindazonáltal az uniós csatlakozás aligha fogja alapvetően megváltoztatni. Ez a vidék mindig is a német nyelvterülethez tartozott, a térség lakosai mindig is a burgenlandi hatás alatt éltek. Szinte alig akad lakos, akinek ne élne rokona, ismerőse a szomszédos Burgenlandban, több ezren pedig maguk is átjárnak dolgozni. A Nyugat- Magyarországi régió Ausztriával, s ily módon az EU-val való indusztriális, kereskedelmi és szolgáltatási szimbiózisa nem május elsején kezdődik.