Roppant idegesítő volt, hogy mindeddig csak átszálltam New Yorkban, de a várost nem láttam soha. Most hívtak, tartanék két előadást. Végre megszűnik New York átszállóhely státusa! 
Az éjszakai repülés után nyomban habzsolni kezdtük a látnivalókat, iszonyú orkánban, de gyalog, mert csak így ismer meg az ember egy várost. A tökéletes centrumban, a Magyar Főkonzulátuson laktunk. Séta a Broadway-n (az egyetlen rendetlenkedő út Manhattan geometrikus sakktábláján). Megnézzük a “Ground Zero”-t, a történelmi szeptember 11-e két tornyának hűlt helyét. Lelkileg kötelező penzum ez, akárcsak Auschwitzban vagy Buchenwaldban fejet hajtani. Folyik a hatalmas építkezés, hamarosan eltűnik a sebhely. De helyet hagytak az emlékezésnek is, mint például az óriáskereszt a WTC vastraverzeiből, a ráolvadt, megrendítő fémkendővel, vagy az egykori előcsarnokból a “festőien” megsérült, hatalmas fém-földgömb, amelyet egy közeli parkban állítottak fel.
Közben meg is éheztünk, enni kéne. Csak fast foodot ne! Kékre fagyva a China Townban, a kínai negyedben, a szél ellen vettünk egy homlokvédőt és egy nyuszisálat, majd ettünk egy édes-savanyú levest (bármikor hajlandó vagyok erre) és csípős csirkét. Megerősödve indultunk, most már taxival, a Guggenheim Museum felé. (László Csabával fél éven áttárgyaltunk-dolgoztunk azért, hogy a gyönyörű, üres Divatcsarnokba csalogassuk őket, legyen nálunk is Guggenheim. Majdnem sikerült. De sajnos anyagi viharfelhők kezdtek gyülekezni az alapítvány fölött.) A New York-i múzeum zseniális csigaépítmény. A széles csigaút mentén hatalmas, eszményi kiállító felületek. Most éppen James Rosenquist retrospektív óriásvásznaival. Én ezt az amerikai pop artot, öntelt felszínességével, Andy Warholostul, mindenestül, nehezen viselem. De azért érdemes végiggyalogolni a monumentális blöffökkel kitapétázott csigaúton, mert az emeleti mellékgalériákban remekművek ragyognak. Klee, Kandinsky, Bauhaus. S az egyik emeleten a számomra legnagyobb filmművész filmjei peregnek. Fellini.
Másnap abszolváltam az első előadásomat. Ám előtte ebédet adott a tiszteletünkre Horváth Gábor főkonzul és felesége, prominens meghívottakkal. A tósztok (köztük az enyém) nem nyomhatták el a pompás ebéd kulináris élményét. Rákkoktél ezer-sziget öntettel, salátaágyon. A főétel sertés szűz copfba fonva, petrezselymes burgonyával, párolt zöldséggel. Általában nem eszem sertést, de ezt megettem, mesteri fűszerezése miatt. A fura nevű (már nem emlékszem) édesség is eltért a megszokottól, csokoládén és egyebeken kívül költői fantázia volt benne. Honnét hozatják ilyenkor az ebédet? – érdeklődtem. Válaszul bevezették Bereczki Nándor ifjú főszakácsmestert, aki mindezt komponálta. Megtapsoltuk.
Legközelebb két nappal később élveztem tehetségét. Egy különös fogadáson a Piarista Bál tiszteletére. Itt sok érdekes emberrel találkoztam, de amikor bemutattak egy törékeny idős hölgynek, Baroness Maya de Haynaunak (úgy ám, a mi kedves kis Haynaunk dédunokájának), elégedetten konstatáltam, hogy Habsburg Ottó (akivel felettébb szívélyes a kapcsolatom) és e dáma után már csak Paskievics herceg dédunokája hiányzik, hogy meglegyen a békés történelmi panoptikum. Közben a piaristák nagy vehemenciával Bereczki mester töltött káposztájával töltekeztek.
Aztán következett a feketeleves: 40 fokos láz, ágy, szobafogság. Mindvégig. Mindent le kellett mondani. A Figaro házasságát a Metropolitanban, egy találkozót fiatal magyar értelmiségiekkel, múzeumokat, kiállításokat, harlemi jazz-éjszakát. Egyetlen vigaszom, életem legízletesebb székelykáposztája volt, melyet Bereczki mester alkotott és hozott fel betegszobámba. Szerintem ettől ment le a lázam, annyira, hogy öt nap múltán haza bírtam repülni.
Akkor most végre láttam New Yorkot? Nem láttam New Yorkot! Mintha megint csak átszálltam volna. A retúr gépre.
