Mint ahogy már annyiszor, most is az irodalomhoz kell fordulnom, ha tömören és mégis a maga teljes és – ebben az esetben fájdalmas – mélységében fel akarom idézni a színhely igazi karakterét. Íme: “Ez a gyűlölet és félelem vidéke. Végzetes tulajdonsága, hogy még csak fel sem ismeri a mélyében megbúvó szenvedélyeket. Így nem is tudja elemezni azokat. Gyűlöl mindenkit, aki mégis megkísérli.” Így szól a nagy Nobel-díjas író, Ivo Andric négy rövid mondata. És máris előttünk áll háromdimenziós valójában a Balkán. És azon belül is a hajdani Jugoszlávia hegemón (mert katonailag legerősebb és karakterében alighanem legkeményebb) köztársasága, Szerbia.
IZZÓ BELHARC. A magát szocialistának nevező – mennyi mindent takartak már le ezzel a szóval – soviniszta diktátor, Milosevics a legnagyobb (bár nem egyetlen) felelőse annak, hogy az 1990-es évek elejétől az Andric által oly plasztikusan leírt “gyűlölet és félelem vidékén” az izzásig fokozódott szeparatista belharc (más oldalról “szenvedélyes küzdelem a függetlenségért”) a második világháború utáni korszak legvéresebb európai háborújába torkollott. A rendnek és békességnek még ezt a mai, nyomorúságos látszatát is csak külföldi intervencióval lehetett megteremteni. Ennek a vezető, fegyveres végrehajtója az Egyesült Államok volt, amely úgy érezte (egyébként joggal) hogy Milosevics agresszív és provokatív fellépése zavarja az amerikaiak hatalmi törekvéseit az egész balkáni régióban.
Ezért bontakozott ki a szerbek elleni büntető akció, amelynek fő eszköze a Szerbia elleni pusztító légi hadjárat lett. Ennek a végrehajtása egyébként egy új, nem veszélytelen elemet injekciózott a nemzetközi stratégiába: az úgynevezett humanitárius intervenciót. Mint annyi más stratégiai döntés esetében, ennek sincs egzakt meghatározása. Világos például, hogy nem sok választhat el egy emberies katonai beavatkozást egy megelőző háborútól. A nemzetközi gyakorlatban azonban csak szubjektív döntés lehetséges. Így történhetett, hogy a Szerbia elleni intervenció megkapta a nemzetközi támogatást. Bill Clintonnak távolról sem kellett légi háborúja során annyi nehézséggel megküzdenie, mint George W. Bushnak Irak ügyében.
Mindez nem üres elméletieskedés. A helyszín jellege, történelmi és katonai hagyományai, a széthullott Jugoszlávia utódköztársaságai közötti kibékíthetetlen gyűlölet, a legutóbbi háború borzalmainak emléke párosul ott a vallási – katolikus-orthodox-mohamedán – feszültségekkel.
Ez önmagában is állandó robbanásveszélyt jelent. Amihez “csak” hozzáadódik a múlt év utolsó napjaiban megtartott szerbiai választások brutális üzenete. Kezdetnek: a négy legfontosabb párt “igazi” vezetői közül egy halott (gyilkosság áldozata lett.) Kettő Hágában ül, a jugoszláv háborús bűnösök minden jel szerint nem túlságosan szigorú börtönében. Már magában ez az alaphelyzet is dermesztő jeleneteket produkált.
A meggyilkolt Djindjics miniszterelnök “ítéletvégrehajtóinak” perét a választások alatt is folytatták Belgrádban. A szociáldemokrata gondolkodású politikus Demokrata Pártja 37 mandátumra számít a 250 tagú parlamentben.
HÁGAI FELBUJTÓK. Ami a börtönben ülő két háborús bűnöst illeti, ők mindketten a bírák előtt álló “ítéletvégrehajtók” szellemi vezérei. Alkatuk szerint Milosevics (Szocialista Párt) inkább a “szellemi és politikai előkészítéssel” foglalkozhatott. Pártja 21 mandátumhoz jutott. Társa, Seselj “vajda” a Balkán legvadabb politikai és emberi “hagyományainak” megtestesítője. Ő a Radikális Párt vezére, és az ő emberei vettek részt Djindjics meggyilkolásában. Egyben az ő pártja a választások győztese is: 81 mandátum.
A fantasztikus az, hogy mindez kevés egy Seselj szellemét hordozó kormány megalakításához Így vált kulcsemberré az egyetlen élő és szabadlábon lévő, vezérszerepre alkalmas politikus, Kostunica, akinek döntő szerepe volt Milosevics megbuktatásában. Ő erkölcsi halottá válna, ha elfogadná Seselj embereinek kezét. Végeredmény: tartós és netán erőszakos válság. Egy év múlva alighanem új választások. És addig is: félelemfelhők a Balkán felett.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
