Sokat markolt

New Yorknak két elvitathatatlan médiasztárja volt a 2001. szeptember 11-ét követő napokban. Az egyik Rudolph Giuliani, a város rettenthetetlen és fáradhatatlan polgármestere. A másik viszont Richard Grasso, a New York Stock Exchange (NYSE) elnök-vezérigazgatója. A gyászos időkben hősökre éhes amerikai sajtó Grassót percnyi gondolkodás nélkül emelte piedesztálra, “csupán” azért, mert a tőzsde pár nappal a terrormerényletek után – amikor alig néhány háztömbnyire még füstöltek a World Trade Center romjai – ismét működni kezdett. A Wall Street-i börze mindenható urának tekintélye az egekbe szökött. S bár azt a 2002. év amerikai vállalati botrányai kissé megtépázták, válságmenedzseri képességeit még egyszer megcsillanthatta ország-világ előtt, amikor az idén augusztusban áramszünet bénította meg az Egyesült Államok keleti partvidékének nagy részét, benne New Yorkot. A NYSE ugyanis ekkor is állta a csapást.

Richard Grasso

Richard Grasso azonban egy másik válságot már nem tudott elhárítani, mégpedig azt, amelyik a személyét érintette – és amelyik végül odavezetett, hogy szeptember 17-én lemondásra kényszerült. Pedig a Wall Streeten jegyzett nagyvállalatok sorát megrengető könyvelési botrányok, illetve az azok miatt elindult vizsgálatok már előrevetí-tették, hogy közel a nap, amikor a New York-i tőzsde egyre nyíltabban bírált irányításán is változtatni kell. Grasso azonban változatlanul a közvélemény kedvence maradt. Egészen ez év augusztus 27-ig, amikor is a NYSE a rá nehezedő egyre nagyobb nyomásnak engedve története során először közzétette felső vezetőinek fizetését.

MAGÁRA MARADT. Bomba nem robbanhat nagyobbat, mint ahogyan az a hír hatott az amerikai közvéleményre és az üzleti körökre, hogy a tőzsde elnök-vezérigazgatójának 2002-ben 140 millió dollár volt a jövedelme. Igaz, ez az összeg nem Grasso tavalyi fizetése, hanem az intézményen belül az 1968-as pályakezdés óta eltöltött 35 év figyelembevételével – a vállalati megtakarítási számláján, a nyugdíjalapjában és korábbi ösztönző csomagok révén – kiszámított múlt évi juttatások összessége. Ráadásul a teljes összeg valójában 188 millió dollár lett volna, ám 48 millióról, aminek kifizetése 2007-ben lett volna esedékes, a tőzsdeelnök már az első felháborodott reakciók hatására sebtiben lemondott. Hívei azonban ekkorra jócskán megfogyat-koztak. Még a parkett korábban őt istenítő kereskedői is keserűen ábrándultak ki belőle, amikor megtudták, hogy miköz-ben a 2001 szeptemberének félelemmel teli napjaiban ők vállal-ták a tőzsde működtetésével járó munka – és az esetleges életveszély – oroszlánrészét, méghozzá puszta elhivatottságból, akkori “helytállásáért” Grassónak 5 millió dollárt ítélt meg a tőzsde igazgató testülete.

Tény és való, az amerikai pénzügyi világban a 140 millió dolláros éves fizetés nem számít egyedülállónak. A NYSE pedig az elmúlt években sikert sikerre halmozott, amiben nem kis szerepe volt a most 57 esztendős, 1994-ben elnökké választott Richard Grassónak. Szinte egy személyben alakította a börze média-imázsát. A tőzsdenyitást jelző harangszó állandó szereplőjévé vált az amerikai tévétársaságok híradóinak, és a ceremónián előszeretettel részt vevő hírességek oldalán minden alkalommal ott mosolygott a NYSE – kopaszságát afféle védjegyként viselő – vezetője. Az ő leleménye az is, hogy minden elsődleges részvénykibocsátást (IPO) óriási csinnadrattával harangoztak be, ami legalább akkora csáberőként hatott a tőzsdére igyekvő társaságok számára, mint az a tény, hogy a kereskedés költségei az elmúlt években ezen a tőzsdén voltak talán a legalacsonyabbak a fejlett világ hasonló intézményei közül. (Ehhez persze az is kellett, hogy Grasso makacsul ragaszkodjon a parketten zajló kereskedéshez, nem engedve át a teret az elektronikus börzének.) Ha mindez nem lett volna elég, a nevét adta egy jótékonysági bokszmeccs megrendezéséhez, mi több, az HBO sikamlós, ám annál népszerűbb televíziós sorozatában, a Szex és New Yorkban is felbukkant: ki mást, mint önmagát alakítva.

A fényekhez azonban árnyak is társultak. A kézi vezérléssel irányított NYSE mindmáig sikerrel tartotta magánál a tőzsdei cégek afféle ellenőrző-felügyelő hatóságának a szerepét – amit a főként technológiai cégek papírjaival kereskedő Nasdaqtól már 1996-ban megvontak -, ám jómaga mindeközben cseppet sem felelt meg az általa másokkal szemben támasztott elvárások-nak. Bár az igazgatóság tagjait például elvileg egy független jelölőbizottság nevezte ki, valójában az elnöki és a vezér-igazgatói hatáskört az Enron-botrány után is egy kézben tartó Grasso saját választottjai voltak. Évenként egyszer összehívta a jelölésre hivatott testületet, és közölte velük, kiket tart alkalmasnak az igazgatósági posztokra. A hat-hét elővezetett névből persze a jelölőbizottság elvileg szabadon választhatott. Ám amikor Grasso akarta, furcsamód mégis sikerült az igazgatók közé beszavaztatni például Sanford Weillt, a Citigroup akkor már pénzügyi ellenőrző hatósági vizsgálat alatt álló elnökét, vagy a közelmúlt könyvelési botrányainak egyik központi figuráját, Martha Stewartot.

RENDET VÁGNAK. Azt egyelőre nem tudni, hogy a 140 millióból a most leköszönő Grasso végül menynyit visz magával. Miként a NYSE egyelőre azzal is adós, hogy a vezetőség többi tagjának a jövedelmét szintén nyilvánosságra hozza. Ez azonban aligha várathat sokáig magára, az amerikai tőzsdefelügyelet (SEC), és különösen annak – a kilencvenes évek elején Grasso elődjeként a New York-i tőzsde vezetői pozícióját is megjárt – elnöke, William Donaldson minden bizonnyal végigviszi a rendteremtést. Persze nem azért, mert a SEC élén éves fizetése mindössze 140 ezer dollár, sokkal inkább azért, mert miután felügyeleti elődje belebukott a vállalati botrányokba, ő éppen a tiszta viszonyok megteremtésére esküdött föl. A New York Stock Exchange, nagy változások elé néz.