Moszkvába érkezett a hét elején Ariel Saron izraeli miniszterelnök, a hírügynökségek fogalmazása szerint azért, hogy “rábeszélje az oroszokat, keményen kell bánni Irakkal”. A múlt hét utolsó napján viszont – ugyancsak Moszkvában – az orosz diplomácia közölte egy amerikai-brit tárgyalóküldöttséggel, hogy szükségtelennek tart egy új ENSZ-határozatot az Irakba visszatérő fegyverkezési ellenőrök ügyében.
ÖBÖL-HÁBORÚS MINTA. A vita lényege: Irak azt a követelést már teljesítette, amely az évekkel ezelőtt elűzött ellenőrök beengedését tartalmazta. George Bush álláspontja az, hogy ez a döntés nem hatékony. Új, hétnapos ultimátuma szerint egy második döntésre is szükség van a Biztonsági Tanács részéről. Ennek egyik pontja felhatalmazná az ENSZ valamelyik tagállamát (ebben az esetben persze az Egyesült Államokat), hogy “bármely szükséges lépést” megtehet Irak ellen. Ezt a formulát az Öböl-háborúban is használták. Az új ultimátum tehát olyan – sorrendben második – BT-döntést igényel, amely Bagdad engedetlensége esetén lehetővé tenné az Irak elleni háborút.
A két esemény egybeesése azt mutatja, hogy az iraki ügy körül dúló diplomáciai csatában Moszkva sajátos helyzetbe manőverezte magát. Egyszerre két, látszólag ellentmondó álláspontot foglal el. Irak legfontosabb támogatója a Biztonsági Tanácsban, ugyanakkor Moszkva vált az egyetlen hatékony nagyhatalmi közvetítővé, mint ezt Saron látogatása is jelzi.
Miként jutott az orosz diplomácia (és személyesen Vlagyimir Putyin) ilyen kulcspozícióba? A választ az utóbbi esztendő amerikai-orosz kapcsolatainak története, fordulatainak felidézése nyomán lehet megadni. Emlékezetes, hogy a tavaly szeptember 11-i terrorista merénylet után és különösen az afganisztáni háború időszakában Washingtonnak szüksége volt a hadműveleti terület közelében lévő Oroszország stratégiai támogatására. Mindenekelőtt arra, hogy az oroszok engedélyezzék az amerikai katonai jelenlétet Közép-Ázsia immár független – de azért jelentős orosz befolyás alatt élő és politizáló – hajdani szovjet tagköztársaságaiban.
Az érem másik oldala: az oroszoknak kapóra jött, hogy keserves és szinte befejezhetetlennek tűnő csecsen háborújukat úgy tálalják a nemzetközi közvélemény előtt, mint a “terrorizmus elleni világméretű harc” szerves részét. Ennek az egymásra utaltságnak megfelelően Washington nem támadta többé csecsen-ügyben Moszkvát, s az orosz-amerikai kapcsolatok egy hatvan éve nem tapasztalt barátság melegét sugározták.
Az oroszok akkor szembesültek a valóságos helyzettel, amikor megjelent (éppen Irakot megcélozva) a “megelőző háborúról” szóló Bush-doktrína. Erre azzal reagáltak, hogy emlékeztették Washingtont: a szovjet összeomlással elveszett ugyan a szuperhatalmi pozíció, de Oroszország továbbra is nagyhatalom maradt, amely képes befolyásának fenntartására a határaihoz közel húzódó övezetekben. Látványos példája ennek a Grúzia elleni orosz fellépés keménysége. Moszkva mindmáig azzal vádolja Grúziát, hogy menedéket ad a csecsen felkelőknek (oroszul: terroristáknak). Ezért katonai fellépéssel is fenyegeti a grúzokat. Amerika ezt a jelek szerint morogva, de hatékony ellenlépés nélkül viseli. Sőt, olyan értesülések is vannak, hogy állítólag informális megegyezés lenne Bush és Putyin között. Eszerint a végső döntés pillanatában Oroszország nem vétózná meg az Irak elleni fegyveres amerikai akciót – ha cserébe Washingtontól szabad kezet kap Grúziában.
NAGYHATALMI JÁTSZMA. Az orosz diplomáciának így sikerült olyan helyzetet teremtenie, hogy regionális nagyhatalomként hatékonyan lép fel Amerikával, a globális nagyhatalommal szemben. Közben azonban a legáltalánosabb, alapvető világpolitikai kérdésekben továbbra is érvényes marad Washington és Moszkva egymásra utaltsága.
Leegyszerűsítve: Putyinnak sikerült “középen” elhelyezkednie. Ez elvben ideális pozíció minden közvetítő számára.
Azt, hogy a valóságban is ideális-e, majd a Biztonsági Tanácsban várható csaták döntik el. Miként azt is, hogy Putyin hosszú időre megszerezte-e a sikeres közvetítő kosztümjét – avagy “a cár meztelen”.
