Fekete szerdaként tartja számon 1992. szeptember 16-át az angol zsurnalisztika a politikai traumára való tekintettel. #<#Alig két évvel korábban - még a Thatcher-kormány utolsó hónapjaiban - csatlakozott a font sterling az Európai Közösség árfolyam-mechanizmusához, az ERM-hez. Ez azonban szerencsétlen időpontban és rosszul megválasztott árfolyamon történt. Az időszak azért volt hibás, mert a német egyesítés nagy költségvetési hiányt és magas kamatokat vont maga után Németországban, ami felfelé hajtotta a márka árfolyamát. Hogy a rögzített paritást a többi nyugat-európai jegybank tartani tudja, a kamatokat ők is emelni kezdték, ám ennek következménye a munkanélküliség növekedése és a gazdaság lassulása lett. Nagy-Britanniában mindenki tudta, hogy az áprilisi választások előtt nem lesz leértékelés, azt követően viszont megindult a spekuláció a font ellen.
KÍSÉRTETIES HASONLÓSÁGOK. A britek közül sokan 1992 szeptemberében tanulták meg Soros György nevét, de többségük azt is átlátta hamar, hogy Soros nem okozója, hanem inkább katalizátora (és egyik legfőbb haszonélvezője) a brit pénzügy-politikai korrekciónak. Utólag vált ismertté, hogy John Major kormányfő szakértői már az év elején megvizsgálták annak lehetőségét, hogy egy szerényebb korrekciót hajtsanak végre az ERM-en belül. Ha ez sikerült volna
(a pénzügyminisztérium akarata ellenében), úgy Major megmenekült volna a politikai vesszőfutástól és az idegösszeroppanás kockázatától a fekete szerdát követő drámai hetekben.
Nagy-Britannia esete is azt mutatja: rosszul jár az az ország, amelyik presztízskérdést csinál valutája erősségéből.
A fekete szerdát, statisztikai szempontból pedig 1992 harmadik negyedévét követően a brit gazdaság az Európai Unió egyik legdinamikusabb növekedését produkálta; mindenképpen gyorsabbat, mint a mai eurózóna országai. A kilencvenes évek közepén megélénkültek az Egyesült Királyság területén a külföldi beruházások, s ennek bázisán bővült a foglalkoztatás és a kibocsátás; javult a pénzügyi egyensúly is. Mindezek miatt a fekete jelzőt sokan félrevezetőnek tartják a szeptemberi nap megítélésében (különösen persze azok, akik eleve idegenkedtek az európai monetáris integrációban való részvételtől).
Általános tanulság a történetből az, hogy egy időben és tudatosan végrehajtott leértékelés (rögzített árfolyam-rendszerben) sokat segíthet a versenyképesség és a stabilitás megőrzésében egy kevésbé fejlett vagy relatíve hanyatló gazdaságban. A leértékelés inflációs költséggel jár, ezzel szemben azonban mindig mérlegelni kell a túlértékeltségből fakadó deflációs (reálgazdasági) költségeket. Tanulság az is, hogy egy nem fenntartható paritást szerencsésebb költségek nélkül feladni, mint nagy politikai és anyagi áldozatok vállalásával.
Közvetlenül azonban nem lehet mások megoldásait lemásolni, hiszen minden párhuzam részleges lehet csak! Egy nagyméretű gazdaság számára elfogadható alternatíva a valutaárfolyam szabad lebegtetése, a kisebb, és külkereskedelemre ráutalt országok esetében azonban a vele járó kockázat felülmúlhatja a fix rögzítését. Magyarország tehát indokoltan igyekszik az eurózóna felé, ám körültekintően kell megválasztania a valutacsere időpontját, és az addig hátralevő időszakban új eszközöket kell találni a versenyképesség karbantartására.
Nagyon furcsa, hogy a forintárfolyam lebegtetési sávjának kiszélesítését (és vele összefüggésben a csúszóárfolyam-rendszer némiképp késleltetett megszüntetését) milyen kevés vita és kritika kísérte 2001 tavaszán, nyarán és őszén. Az akkori kormányoldal világossá tette a maga megfontolásait, és a forint felértékelődésének szabad utat engedő lépést triumfáló nyilatkozatokkal körítette. Az akkori ellenzék valószínűleg azért nem ellenkezett, mert a módosítást a szimpátiáját bíró korábbi jegybankelnök készítette elő és szorgalmazta már jóval korábban (igaz, egészen eltérő külgazdasági helyzetben).
CSIKORGÓ GÉPEZET. Ha 2002-ben elmaradt volna a kormányváltás, a felértékelődő forint komolyan vehető akadályát képezte volna a belföldi béremelkedésnek, a köz- és a magánszférában egyaránt. Az új kormányerők érthető módon nem akarnak belenyugodni, hogy progresszív törekvéseiket egy korábbi kormányzat rossz döntései korlátozzák. A széles sávban de facto lebegő forinttól de jure visszalépni azonban ma bajos lenne. Az érdekegyeztetés és a gazdaságpolitika fogaskerekei még egy ideig csikorognak, mire kiderül, mi maradhat meg az egymással tartósan össze nem egyeztethető pénzügy-politikai paraméterek ma fennálló kombinációjából.
Andor László, a BKÁE gazdaságpolitika tanszékének docense
Tíz évvel a brit fekete szerda után – Hazai árfolyamdilemmák
Fekete szerdaként tartja számon 1992. szeptember 16-át az angol zsurnalisztika a politikai traumára való tekintettel. Alig két évvel korábban – még a Thatcher-kormány utolsó hónapjaiban – csatlakozott a font sterling az Európai Közösség árfolyam-mechanizmusához, az ERM-hez. Ez azonban szerencsétlen időpontban és rosszul megválasztott árfolyamon történt. Az időszak azért volt hibás, mert a német egyesítés nagy költségvetési hiányt és magas kamatokat vont maga után Németországban, ami felfelé hajtotta a márka árfolyamát. Hogy a rögzített paritást a többi nyugat-európai jegybank tartani tudja, a kamatokat ők is emelni kezdték, ám ennek következménye a munkanélküliség növekedése és a gazdaság lassulása lett. Nagy-Britanniában mindenki tudta, hogy az áprilisi választások előtt nem lesz leértékelés, azt követően viszont megindult a spekuláció a font ellen.
KÍSÉRTETIES HASONLÓSÁGOK. A britek közül sokan 1992 szeptemberében tanulták meg Soros György nevét, de többségük azt is átlátta hamar, hogy Soros nem okozója, hanem inkább katalizátora (és egyik legfőbb haszonélvezője) a brit pénzügy-politikai korrekciónak. Utólag vált ismertté, hogy John Major kormányfő szakértői már az év elején megvizsgálták annak lehetőségét, hogy egy szerényebb korrekciót hajtsanak végre az ERM-en belül. Ha ez sikerült volna
(a pénzügyminisztérium akarata ellenében), úgy Major megmenekült volna a politikai vesszőfutástól és az idegösszeroppanás kockázatától a fekete szerdát követő drámai hetekben.
Nagy-Britannia esete is azt mutatja: rosszul jár az az ország, amelyik presztízskérdést csinál valutája erősségéből.
A fekete szerdát, statisztikai szempontból pedig 1992 harmadik negyedévét követően a brit gazdaság az Európai Unió egyik legdinamikusabb növekedését produkálta; mindenképpen gyorsabbat, mint a mai eurózóna országai. A kilencvenes évek közepén megélénkültek az Egyesült Királyság területén a külföldi beruházások, s ennek bázisán bővült a foglalkoztatás és a kibocsátás; javult a pénzügyi egyensúly is. Mindezek miatt a fekete jelzőt sokan félrevezetőnek tartják a szeptemberi nap megítélésében (különösen persze azok, akik eleve idegenkedtek az európai monetáris integrációban való részvételtől).
Általános tanulság a történetből az, hogy egy időben és tudatosan végrehajtott leértékelés (rögzített árfolyam-rendszerben) sokat segíthet a versenyképesség és a stabilitás megőrzésében egy kevésbé fejlett vagy relatíve hanyatló gazdaságban. A leértékelés inflációs költséggel jár, ezzel szemben azonban mindig mérlegelni kell a túlértékeltségből fakadó deflációs (reálgazdasági) költségeket. Tanulság az is, hogy egy nem fenntartható paritást szerencsésebb költségek nélkül feladni, mint nagy politikai és anyagi áldozatok vállalásával.
Közvetlenül azonban nem lehet mások megoldásait lemásolni, hiszen minden párhuzam részleges lehet csak! Egy nagyméretű gazdaság számára elfogadható alternatíva a valutaárfolyam szabad lebegtetése, a kisebb, és külkereskedelemre ráutalt országok esetében azonban a vele járó kockázat felülmúlhatja a fix rögzítését. Magyarország tehát indokoltan igyekszik az eurózóna felé, ám körültekintően kell megválasztania a valutacsere időpontját, és az addig hátralevő időszakban új eszközöket kell találni a versenyképesség karbantartására.
Nagyon furcsa, hogy a forintárfolyam lebegtetési sávjának kiszélesítését (és vele összefüggésben a csúszóárfolyam-rendszer némiképp késleltetett megszüntetését) milyen kevés vita és kritika kísérte 2001 tavaszán, nyarán és őszén. Az akkori kormányoldal világossá tette a maga megfontolásait, és a forint felértékelődésének szabad utat engedő lépést triumfáló nyilatkozatokkal körítette. Az akkori ellenzék valószínűleg azért nem ellenkezett, mert a módosítást a szimpátiáját bíró korábbi jegybankelnök készítette elő és szorgalmazta már jóval korábban (igaz, egészen eltérő külgazdasági helyzetben).
CSIKORGÓ GÉPEZET. Ha 2002-ben elmaradt volna a kormányváltás, a felértékelődő forint komolyan vehető akadályát képezte volna a belföldi béremelkedésnek, a köz- és a magánszférában egyaránt. Az új kormányerők érthető módon nem akarnak belenyugodni, hogy progresszív törekvéseiket egy korábbi kormányzat rossz döntései korlátozzák. A széles sávban de facto lebegő forinttól de jure visszalépni azonban ma bajos lenne. Az érdekegyeztetés és a gazdaságpolitika fogaskerekei még egy ideig csikorognak, mire kiderül, mi maradhat meg az egymással tartósan össze nem egyeztethető pénzügy-politikai paraméterek ma fennálló kombinációjából.
