Szerencsésen túl vagyunk a rendszerváltást követő tizenkét éves időszak legindulatosabb, legdurvább választási kampányán, amelyben vitathatatlanul jelentékeny szerepe volt a médiának.#<# Ez ad különös aktualitást a neves francia szociológus, Pierre Bourdieu Előadások a televízióról című kis könyvének, amely a televíziózás kulisszatitkain túl bepillantást enged az újságírás, a média világának rejtelmeibe is. Az olvasó első meglepő benyomása: mindazok a televíziózást és vidékét jellemző furcsaságok és főként visszásságok, amelyek Európa egyik legrégebbi demokratikus országában megszokott jelenségek, már csaknem hiánytalanul jelen vannak a demokráciát inkább csak tanulgató hazánkban is.
DÖNTŐBÍRÓ. Így már számunkra sem hat az újdonság erejével a megállapítás: “A televízió lépésről lépésre a valóság formálójává, valamint a politikai és társadalmi léthez való hozzáférés döntőbírójává válik.” Továbbá: azért is rendelkezik valóságos monopóliummal a lakosság komoly hányadának tudatformálásában, mert ez az egyedüli hírforrása azoknak, akik nem olvasnak újságot. A tévé egyetlen este több embert ültet a képernyő elé az esti híradó idején, mint amennyi az összes francia napilap olvasóinak száma együttvéve – állapítja meg a szerző. Az igazi baj, hogy a televízió hatalmával rosszul él, sőt gyakran vissza is él. Ez abból (is) fakad, hogy “a kép valóságként hat: megmutat, és elhiteti, amit megmutat”. De hát mitől is függ, mit mutat a tévé? Elégtelen magyarázat volna, ha kizárólag a gazdasági kényszert, a reklámokat fizető hirdetőket, a támogatásokat nyújtó államot hibáztatnánk a fogyatékosságokért. Ámbár az is igaz: a tévéseket, az újságírókat a nézettségi, hallgatottsági, olvasottsági statisztikák (is) arra késztetik, hogy mindig valami mással, újabb és újabb szenzációval szolgálják a mélyen tisztelt publikumot. Az eredmény viszont elkeserítő. Az egyediség, az exkluzivitás keresése ugyanis éppen uniformizálódáshoz vezet, mivel a kegyetlen verseny homogenizál. Mindenki ugyanazt adja. Valójában tehát az “eszi, nem eszi, nem kap mást” elve érvényesül. S hogy mennyire igaza van a Collège de France tekintélyes tanárának, ahhoz nem kell Frankhonba sem mennünk, csupán összehasonlítani a különféle magyar csatornák híradóit, a heti- és napilapok híranyagát és fő témáit, no meg az azonos interjúalanyokat és megkérdezett szakértőket. A kiábrándító következmény a társadalomkutató szerint az: ahogyan a világ a tévében megjelenik, nem nyújtván fogódzót az egyszerű halandó számára. S ez együtt jár azzal az benyomással, hogy a politika a hivatásosok dolga, a népnek ebbe nincs beleszólása. Persze választások idején ez már kissé másképpen van. Ekkor lép a csatatérre teljes fegyverzetben a politikai marketing, s a politikusok “megcsinálásában” és dicsőítésében döntő szerepet játszó média és szolgálói, a tévések, az újságírók, akik egyúttal mind a gazdaság, mind a politika kiszolgáltatottjai is.
Ha ezek után arra a naiv kérdésre keressük a választ, miképpen informálják azokat, akik minket informálnak, még az is kiderülhet: ki, mit tart közvetítésre fontosnak, érdemesnek. A legitim információ mindenekelőtt a monopolhelyzetben lévő kormányzati szervek hivatalos forrásától származhat. A mögöttük álló szervek pedig igyekeznek az újságírókat manipulálni, miközben a sajtó saját módszereivel arra törekszik, hogy egyedül ő jusson hozzá a fontos hírekhez. Azonban az állam főhatóságai, szimbolikus hatalmukkal, így döntéseik ismertetésével, interjúkkal, sajtókonferenciákkal “meghatározhatják az események napirendjét és fontossági sorrendjét”. S ez a versenykényszerrel együtt hozzájárul – szerzőnk kifejezésével – az információk körkörös áramlásához.
Ám lépjünk tovább. A szenzációkért folyó kegyetlen verseny egyúttal állandó versenyfutás az idővel. Noha van itt egy bökkenő: “az idő szorításában nem lehet gondolkodni”. S elsősorban emiatt a tévé fontos műsoraiban túltengenek a közhelyek, a valóságot leegyszerűsítő, a problémákat csak látszólagosan megoldó, “készen kapott gondolatok”, amelyek még bizonyítást sem igényelnek. Következésképpen a médiának – főként a televíziónak – olyan hírmagyarázókra, interjúalanyokra van szüksége, akik mindig készen állnak véleményük villámgyors megírására vagy egy beszélgetésre, sőt (ál)vitára is. Őket professzorunk rosszmájúan “az eldobható gondolatok specialistáinak”, míg a tévések jó alanyoknak nevezik. Fűzzük hozzá: nálunk sincs ez másképpen. Előre borítékolhatjuk, ki lesz az a publicista, szakértő, politológus, aki egy-egy fontos bel- vagy külpolitikai eseményt követően már akár egy-két óra múlva megmagyarázza a gyengébbeknek, mit is lát(t)unk a tévé képernyőjén.
HARC A CENZÚRÁVAL. Végül pedig nem hagyhatjuk említés nélkül szerzőnknek azt a vélekedését sem, hogy – éppen a lakosság megbízható tájékoztatása érdekében – a demokrácia nevében harcolni kell(ene) a látható és láthatatlan gazdasági cenzúra ellen. “A piac kényszerének ugyanis semmi köze a felvilágosult racionális közvélemény kollektív kifejlődéséhez, a közakarathoz, mint ahogy azt cinikus demagógok el akarják hitetni” – hangsúlyozza Pierre Bourdieu. A recenzens e megállapítással messzemenően egyetértve végezetül idézi Ivo Andric Nobel-díjas szerb író mondását: “Aki másoknak mindent elhisz, rosszul jár, aki semmit sem hisz el, az még rosszabbul.” De hát akkor mit is higgyünk el a médiának?
