Rövidesen hozzáfog intézményi struktúrájának és irányelveinek gyökeres reformjához az Európai Unió. A december közepén tartott laekeni csúcstalálkozó nyomán megkezdődött az új mechanizmusok kidolgozása a 25 vagy annál is több tagból álló EU számára. A tagjelölt országok részt vesznek majd a tagállamok és intézményeik képviselőinek konventjében, amely 2002 márciusától fog hozzá az unió alkotmányának áttekintéséhez. A konvent az EU-intézmények és a tagállamok közötti hatalom megosztásával, vagy a nemzeti parlamenteknek az EU döntéshozatalában betöltött szerepével foglalkozik majd. Az új intézményi szabályok a majdani tagokat éppúgy érinteni fogják, mint a jelenlegieket, s ennek megfelelően – a Villa Faber-csoport javaslata szerint – a jövőben csatlakozó országoknak a már bent lévőkkel egyenlő feltételek mellett kell részt venniük a munkában.
JOGTALAN DISZKRIMINÁCIÓ. Nem megengedhető például, hogy a jelenlegi 15 tagállam olyan egyezményt dolgozzon ki, amely diszkriminatív a később csatlakozókkal szemben. Jacques Chirac francia köztársasági elnök szerint az EU-ba korábban belépőket előjog illeti meg. De a közép- és kelet-európai országok nem népeik akaratából maradtak távol a közösségtől, hanem a szovjet birodalom által a térségre erőszakolt államszocialista berendezkedés miatt. Az idézett francia elgondolás irrelevánssá vált az 1989-es bársonyos forradalmak után, amelyek felszínre hozták, milyen erős vágy él a közép-európaikban az EU-integráció iránt.
Közép- és Kelet-Európa lakossága a nézetek gazdag sokféleségével jellemezhető. Valójában éppen emiatt zárkózik el sok uniós vezető a tagjelölt országok bevonásától a kontinens jövőjéről folyó vitákba; úgy gondolják, velük együtt nehezebb kompromisszumos megállapodásokat elérni. Az intézményi kérdések széles körű megvitatásától való ódzkodás azonban magára az unióra vet rossz fényt, hozzájárulva ezzel a “demokráciadeficithez”. Pedig a tagjelölteknek bőven van mit hozzáadniuk ehhez a vitához, hiszen az elmúlt 12 évet saját demokratikus intézményeik újjáépítésével töltötték. Tapasztalataikból az EU is sokat okulhat, amikor új módszereket keres arra, hogy átláthatóbbá és jobban elszámoltathatóvá tegye önmagát.
A Villa Faber-csoport szakértői szerint az EU-ban elengedhetetlen a kifizetések szabályozó költségvetés reformja. A szolidaritásnak Közép-Európában más értelme van, mint nyugatabbra. Nemcsak a regionális támogatásokat vagy pénzügyi átutalásokat jelenti, hanem az értékek közösségét is. Az EU-nak úgy kell átrendeznie kiadási prioritásait, hogy a bővítés után a legkevésbé fejlett térségekre összpontosítson, mivel a szegénység mindenki számára instabilitást gerjeszt. Miközben a piacok nyitottsága és a gazdaságpolitika megbízhatósága szükségszerű előfeltétele a gazdasági felzárkózási folyamatnak, a “fejlesztési közösség” igénye nem hagyhatja érintetlenül az EU költségvetésének fő kiadási területeit, így a strukturális és a kohéziós alapokat, valamint a közös agrárrendtartást (CAP).
CsoportszellemA Villa Faber-csoport a múlt év folyamán részletekbe menő eszmecserét folytatott Európa jövőjéről. A csoport három fő pontban javasolja az EU reformját:
BIZTONSÁGPOLITIKA.
A közép-európai országok mindannyian határozottan támogatják a “közeli” külföldre vonatkozó politika kidolgozását. A kibővített EU közvetlen szomszédsága új biztonsági kihívásokat támaszt majd, s azok többsége nem kezelhető pusztán katonai eszközökkel vagy határőrizettel.
TRANSZPARENCIA. Az EU-nak növelnie kell az állampolgárok közvetlen részvételét prioritásainak megállapításában. Az országos parlamentek képviselői álljanak kapcsolatban mind más országbeli társaikkal, mind az Európai Parlamenttel. Emellett szükséges volna egy világosan megfogalmazott és könnyen megérthető alkotmányos dokumentumban összefoglalni a jelenleg hatályos szerződések rendelkezéseit.
SZOLIDARITÁS. Az EU-ban a szolidaritás az egyik legfontosabb érték. A szegényebb régiók fokozott támogatásához szükség van az uniós büdzsé reformjára.
KOMOLYAN VEENDŐ SZUBSZIDIARITÁS. Az EU-források elköltéséért az elsődleges felelősséget maguknak a tagállamoknak kell viselniük, amelyek egy demokratikus elveken alapuló közösség egyenlő és felelős tagjainak tekintendők – vélik a Villa Faber-csoport elemzői. Komolyan veendő a szubszidiaritás elve is, vagyis az, hogy az unió ne akarja előre meghatározni, milyen módon valósítsák meg a tagállamok a programokat és hogyan osszák el az EU-forrásokat az országon belüli régiók között.
Megfontolásra érdemes, hogy a strukturális alapokból – a kohéziós alaphoz hasonlóan – az államok jussanak támogatáshoz, ne pedig a régiók. Az Európai Bizottságnak a kohéziós alap relatív súlyának növeléséről szóló javaslata már ebbe az irányba mutat. A támogatásban részesülő tagállamok maguk dönthetnék el, hogy a pénzeket az országos növekedés szempontjából fontos infrastrukturális fejlesztésekre fordítják, vagy pedig az elmaradottabb régiók felzárkóztatására.
Ha a jelenleg érvényes jogosultsági küszöböt – ez jelenleg az EU átlagos egy főre jutó GDP-jének 75 százaléka – a régiók helyett az államokra alkalmaznák, a fejlesztési támogatás fókuszáltabbá válna, mivel az államokon belül a küszöb fölött lévő elmaradottabb régiók finanszírozása többé nem csak a 75 százalékos limit alatt történnék. Továbbá a strukturális alapokat a kevésbé fejlett államok támogatására kellene korlátozni – e forrásokból ma a régiók részesülnek – megszüntetve a másik két célkitűzést, a társadalmi-gazdasági változtatást és a szakképzés korszerűsítését.
A változások ellenére az EU-bővítés után is fenntartandó a jelenlegi jogosultsági kritérium, nevezetesen az, hogy az egy főre jutó GDP kevesebb legyen az EU-átlag 75 százalékánál. Ez azzal járna, hogy a bővítést követően a ma első számú célkitűzés szerint támogatott térségek közül 27 régió veszítené el a támogatásokra való jogosultságát, míg a szubvenciókra jogosult lakosság EU-népességen belüli aránya 19-ről 26 százalékra emelkedne.
Szükséges volna jobban differenciálni a nemzeti társfinanszírozási rátákat a tagállamok gazdasági ereje szerint. A mostani szabályokkal összhangban az EU-tól érkező társfinanszírozás a javaslat szerint nem haladhatja meg a projektköltségek 75 (kivételes esetben 85) százalékát. A nemzeti társfinanszírozási kötelezettségek, valamint a támogatások feltételeiként rögzített makrogazdasági kritériumok fontos eszközök az EU-alapok hatékony és hatásos felhasználásának biztosításához.
HATÁRÉRTÉK. Emelni kellene a strukturális alapokból származó támogatások beáramlásának limitjét, ha egy tagállam képes felvenni a GDP 4 százalékánál magasabb támogatási összeget. A második “Kohéziós Jelentésben” az Európai Bizottság már fontolóra vette a jelenlegi 4 százalékos határérték növelését, tekintettel a jövőbeni új tagok viszonylagos szegénységére és tetemes finanszírozási szükségleteire. A limit rugalmas alkalmazása az igazságos forráselosztás normatív elvét tükrözné, hiszen lehetővé tenné, hogy a közösség jobban segítse szegényebb tagjait, mint a kevésbé szegényeket.
Folytatandó a CAP reformja. Az e körbe tartozó vidékfejlesztési kiadásokat célszerű volna a strukturális alapokba integrálni. Ennek nyomán maguk a támogatásban részesülő tagállamok dönthetnék el, hogy a forrásokat vidékfejlesztésre vagy egyéb fejlesztési célkitűzések megvalósítására költik. A fennmaradó CAP-kiadásokat a mezőgazdasági szektor korszerűsítésére kellene összpontosítani. Megfontolás tárgyát képezhetné, hogy a CAP-tól nem lehetne-e forrásokat átirányítani más, az EU-ra tartozó közfeladatok ellátására.
A szerzők: Martin Brusis és Janisz Emmanudilisz, (Alkalmazott Politikai Kutatások Központja, München); Heather Grabbe, (Európai Reformok Központja, London); Szemlér Tamás (MTA Világgazdasági Kutatóintézet, Budapest).
