Már megint az írek jártak jól. Míg a németek, franciák vagy pláne a spanyolok gondterhelten mustrálgatták első, euróban kapott, és így az átváltás miatt megcsappant fizetésüket, az írek örülhettek: ők az egyetlenek a 12 eurótagállam közül, akik most – persze csak látszólag – többet vittek haza. Az ír központi banknak évek óta először nem kellett több pénzt pumpálnia a piacra a karácsonyi ünnepek előtt. Az emberek ugyanis megszállott módon vásároltak, s igyekeztek túladni a jobbára a “matracok alatt” felhalmozódott, a forgalomból rég kivont fontokon. A karácsonyi vásárolási őrületnek alighanem pszichológiai oka is lehetett: a fizetésekhez hasonlóan ugyanis az árak is mintegy 25 százalékkal megnőttek az átállás után.
KORDÁBAN. De hogy más okból is emelkednek-e az árak 2002-ben, még nem tudni. Az inflációt egyelőre kordában tartják, bár az unióban itt a legmagasabb az árdrágulás. Az Európai Unió már 2001 januárjában figyelmeztette Dublint az adócsökkentés és a költségvetési kiadások növelésének, illetve a gazdaság túlhevülésének veszélyére. Charlie McCreevy ír pénzügyminiszter hiába érvelt azzal, hogy a csaknem 10 százalékos gazdasági növekedés mellett még így is Írországban van a nemzeti össztermékhez viszonyítva legnagyobb költségvetési többlet és a legkisebb adóssághányad, az eurokratákat nem lehetett meggyőzni. Azóta pedig újabb homokszemek kerültek a gépezetbe: Nyugat-Európa legsikeresebb gazdasága, a kelta tigris ugyanis átmenetileg recesszióba jutott.
A lassulás nem érte váratlanul az országot: a kilencvenes években évi átlagban 9 százalékkal növekvő, és ezzel a fejlett Nyugat-Európához teljes mértékben felzárkózó Írországban a legtöbb gazdaságelemző számított rá, hogy 2001-2002-ben “normális szintre” áll be a növekedés üteme. Az elmúlt év világgazdasági eseményei azonban elmélyítették a lassulást. A recessziót ugyanazok a tényezők idézték elő, mint a korábbi dinamikus növekedést: a nyitott gazdaság és a fejlett szektoroktól való függés.
Írországot olykor maliciózusan az Egyesült Államok 51. tagállamaként emlegetik üzleti körökben, az amerikai gazdasághoz fűződő igen szoros kötelékek miatt. Ami az Egyesült Államokat érinti, az villámgyorsan átgyűrűzik a rendkívül nyitott ír gazdaságba. Az IT-piac nemzetközi mélyrepülése is azonnal éreztette hatását: csak január és október között több ezren vesztették el állásukat tavaly a szigetországban. Nem tett jót az ír agrárszektornak az Európán végigsöprő száj- és körömfájás sem. A végső döfést azonban a szeptember 11-i, New York-i és washingtoni merényletek jelentették: az idegenforgalom drámai visszaesése miatt csaknem 5 ezren kerültek az utcára. Márpedig az ír gazdaság két húzóágazata éppen a high-tech és a turizmus volt az elmúlt öt évben.
TÚL A KRÍZISEKEN. Írország megélt már néhány súlyos gazdasági és társadalmi válságot, így a mostani legfeljebb átmeneti lendületvesztésnek tűnik. A helyzet semmiben sem hasonlít az ötvenes évek súlyos demográfiai válságához, amikor évszázados mélypontra, 8 millióról 3 millióra zuhant az ír lakosság lélekszáma, és sokan már “nemzethalálról” beszéltek. De igencsak távolinak tűnik az 1985-86-os krízis is, amikor az államadósság elérte a nemzeti össztermék 128 százalékát, és minden hatodik ír munkanélküli volt; Dublin ekkor szembesült azzal, hogy teljesen új gazdasági stratégiára van szükség.
A kilencvenes évek elején beinduló, tartósnak bizonyuló növekedés részben a kedvezményes, 10 százalékos társaságiadó-kulcsnak volt köszönhető, amivel odavonzották a világ vezető multinacionális vállalatait. Ehhez járult még a főként az informatikában jól képzett munkaerő, és a politikai stabilitást biztosító tartós háromoldalú (kormány, munkaadók, szakszervezetek) megállapodás, ami a mai napig fontos része a gazdasági tervezésnek. Írország emellett sokat profitált az Európai Unió strukturális és kohéziós alapjaiból: 1989 óta évi egy-másfél milliárd ír fontnyi összeg (a GDP 3-5 százaléka) áramlott az államkasszába.
“Bár a kétszámjegyű növekedés napjai kétségkívül elmúltak, a gazdaság alapjai szilárdak, és a fellendülést segítő tényezők – a kedvező demográfia, az előnyös adórendszer, az alacsony kamatlábak és a képzett munkaerő – továbbra is megvannak” – érvel Austen Hughes, az Irish International Bank igazgatója. Csupán az uniós pénzforrások egy részéről kell az immár fejlett Dublinnak lemondania 2006-tól, de szakértők szerint ez sem okoz majd gondot.
Válság ide vagy oda, Írország a 2001-es évet a legtöbb EU-tagállam számára még mindig irigylésre méltó, 6,5 százalékos növekedéssel zárta (igaz, az első negyedévben még 13 százalék fölött volt a tempó), de 2002-ben egyes szakértők jelentős lassulást jósolnak. Aggodalomra adhat okot a munkanélküliség növekedése is. (Arra azonban semmi jel nem mutat, hogy megközelítené a nyolcvanas évek közepének 17 százalékos értékét, ami tömeges elvándorlásra kényszerítette a fiatalok tömegeit.) Sokaknak jó hír viszont, hogy a válság hatására kipukkadt az ingatlanbuborék: a korábban évente mintegy 20 százalékkal dráguló, csillagászati ingatlanárak az előrejelzések szerint drasztikusan esnek, s a csökkenés 2002-ben a 15 százalékot is elérheti.
John Fitzgerald, a dublini Economic and Social Research Institute munkatársa, a negyedévente megjelenő gazdasági prognózis szerzője úgy véli, egyelőre valóban lelassult az ír gazdaság, de amint az IT-szektor magára talál, ismét beindul az ír motor. Sok függ attól is, hogy mikor kezd ismét növekedni az amerikai gazdaság. Bár az ír szakértők közül kevesen említik, azért az sem mindegy, miként funkcionál majd az európai közös valuta: mert miközben Dublin továbbra is az Egyesült Államokra veti “vigyázó szemeit”, az írek zsebében már az euró csörög.
