Gazdaság

Interjú Békesi Lászlóval – Veszélyes osztogatás

Kifejezetten veszélyes, hogy a magyar gazdaságpolitika az elosztást tartja a fő kérdésnek a hosszú távú fejlődés, a modernizáció, a hatékonysági feltételek javítása helyett - vélekedik Békesi László volt pénzügyminiszter.

Sokan sikerként emlegetik, hogy a magyar növekedés a lassulás ellenére is több mint kétszerese az uniósnak. Egyetért ezzel?

Interjú Békesi Lászlóval – Veszélyes osztogatás 1– A magyar gazdaság alapvetően egészséges szerkezetű, a teljesítmények nagy részét kifejezetten piacképes termékek és szolgáltatások alkotják, amelyek jól eladhatók még a recessziós körülmények között is. De kár lenne tagadni, hogy meglehetősen alacsony bázisra rakódik ez az erőteljes növekedési ütem. Az alapprobléma mindig az, hogy az ország hosszú távon képes-e kiegyensúlyozott, dinamikus bővülésre. A kis, nyitott gazdaságnak, amely erőforrás-hiányokkal küzd, tőkeszegény, technológiai transzferre szorul, két dologra van szüksége: folyamatos beruházásokra és nagyon erőteljes külpiaci értékesítési kapacitásra, azaz exportra. Ezek a versenyképességi, hatékonysági, feltételek erőteljesen romlanak 2000 második felétől, miután drasztikusan lelassult a beruházások növekedése, és számottevően csökkent az export gyarapodásának üteme is.

– Nem átmeneti, konjunktúrától függő jelenségek ezek?

– Az export csakugyan függ a külpiaci kereslettől, ám hozzáteszem: a kínálattól is, amelyet a magyar gazdaság nyújtani képes. Az pedig, hogy a külpiaci értékesítés vissza tud-e térni egy dinamikusan növekvő pályára, döntően azon múlik, hogy milyen a beruházási tevékenység. A verseny egy recessziós időszakban tovább éleződik, és ahhoz, hogy a hazai gazdaság ezzel lépést tartson, további invesztíciók kellenek. Ha tehát a cégek visszafogják a beruházásokat – hatékonysági vagy bizalmatlansági megfontolásból -, akkor épp a versenyképességben nincs előrelépés, és ez aláássa a jövőbeli exportbővülést.

– Helyesli-e, hogy az állami beruházások élénkítésével igyekeznek pótolni a magánszférában kieső beruházásokat?

– Semmi bajom nincs az infrastruktúra területén az állami szerepvállalás növelésével. Minden modernizációs gazdaságpolitika egyik sarokköve, hogy az infrastruktúra erőteljes, gyors fejlesztése menjen végbe, többek között azért, hogy megteremtse a feltételeket a modern termelőerők letelepítéséhez és működtetéséhez, a versenyképesség javításához. A gazdaságnak hosszú távon is szüksége van arra, hogy növelje a beruházások arányát a GDP-n belül, és a jelenlegi 23-24 százalékos beruházási rátát kívánatos is lenne a 30 százalékhoz közelíteni. Csakhogy a most megindított állami beruházások nem képesek pótolni a magánberuházások elmaradásait, önmagukban véve nem elegendőek az anticiklikus hatáshoz, vagyis ahhoz, hogy ellensúlyozzák a dekonjunktúra folytán csökkenő keresletet.

– Létezik-e magyar anticiklikus politika?

– Az anticiklikus hatás nem a beruházások, hanem a fogyasztás növekedésével valósul meg. A gyarapodó fogyasztásnak három forrása van. Az egyik a keresetek emelkedése: az első háromnegyedévben 7 százalék volt a reálbér-növekedés. A második összetevő a költségvetés beruházásokon kívüli kiadásainak bővülése; az államháztartás idei hiányának valóságos mértéke meghaladja az 5 százalékot. A harmadik forrás pedig, hogy az éveken keresztül elhalasztott kereslet robbanásszerű pótlása indult meg az elmúlt két-három év dinamikus növekedésének hatására, így a lakosság nettó megtakarítási pozíciója drasztikusan csökkent, s ugrásszerűen nőtt a hitelekből való vásárlás. A fogyasztói keresletet ily módon növelő gazdaságpolitika egyértelműen hátrányos a magyar gazdaságra. Ráadásul szalonképtelen és tilos, a világ nem ezt az utat járja! Tökéletes tévedés azt mondani, hogy azt csináljuk, mint az Egyesült Államok. Amerika mérsékli a kamatokat és január elsejétől csökkenti az adókat. Ott nem arról szól a történet, hogy az állam teremt többletkeresletet a piacon, a költségvetés pozícióját rontva. Ellenkezőleg, kemény nadrágszíjmeghúzó politikát érvényesít a költségvetésben, egyedül a helyreállításoknál és a biztonsági kiadásoknál enged meg többlet-beruházásokat, és közben csökkenti a jövedelem-elvonást.

– Mit tart a növekedés kontra egyensúly klasszikusan hazai dilemmájáról?

– Egyensúlyrontás árán gazdasági növekedést serkenteni ma a világban nem lehet! Az egyensúly, az alacsony infláció, a magánbefektetések és magánmegtakarítások óvása a hosszú távú konjunktúrának, a hatékonyság és a versenyképesség növelésének a legfontosabb feltételei. A beruházások erősítésének szándéka jó, a magyar gazdaság rászorul, van is rá lehetőség. Nem lehet azonban ezt kombinálni egy általános fogyasztásbővítéssel, a költségvetés hiányának és az adósságnak a növelésével. Ráadásul, e költségvetési politika homlokegyenest szembemenetel a monetáris politikával. Ha a jegybank az infláció lefékezését helyezte a középpontba – más kérdés, hogy az ország még nem érett erre az egy centrumú monetáris politikára -, akkor nem lehet növekedést serkenteni és béreket emelni.

– Miért nem érett a helyzet az egy centrumú monetáris politikára?

– Azért, mert a magyar gazdaság számára az egyensúly és a konjunktúra legalább olyan fontos cél kell, hogy legyen. Ha a monetáris politika csak egyetlen célt, az infláció elleni fellépést követi, akkor objektíve összeütközik a fiskális és jövedelempolitikával – ahogyan ez meg is történt.

– Helyesnek tartja-e, hogy a jegybank az euró mielőbbi bevezetését is céljának tekinti?

– Jó célnak tartom, hiszen az ország számára az Európai Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás követelményei nagyon kemény fegyelmező erőt jelentenek. Erre nagy szükség van, hiszen a belpolitika állandóan szétfeszíti a racionális gazdaságpolitika kereteit. Más kérdés, hogy milyen időpont reális. A legfeszítettebb menetrend esetén is minimum három év eltelik az uniós belépés és az EMU-tagság között. Ha Brüsszel húzná a bővítést, és az uniós csatlakozásra 2005-2006-ban kerülne sor – ami szerintem valószínűbb, mint a remélt 2004-es dátum -, akkor legkorábban 2008-2009-ben vezetik be nálunk a közös európai pénzt.

– Hogyan ítéli meg az infláció elleni harc esélyeit?

– Ebben, az említett megtorpanás ellenére, kedvező a versenyképesség-javulás, amit a külpiacok folyamatosan lemérnek. Jó az is, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya finanszírozhatónak látszik. Igaz, az anticiklikus politika sajnos egyensúlyt ront, de tekintsük ezt átmeneti, választás előtti epizódnak, az egyensúlyi politika ugyanis antiinflációs jellegű. A mostani árfolyamrezsim, amely gyakorlatilag a versenyképesség alapján alakítja a kurzust, rövid távon erőteljes felértékeléshez vezetett, és ez kedvez az infláció fékezésének. A felértékelődés azonban rontja az export-import arányt, ezért elkerülhetetlenné válik majd egy újabb árfolyam-kiigazítás, s a forintgyengülés újabb inflációs nyomást hoz létre. Kérdés, ez mikor, milyen inflációs mérték mellett következik be: a leértékelődés okozta kiigazítás ugyanis az inflációs várakozásokat is rontja, s ebből a szempontból nem mindegy, hogy milyen mértékben sikerül addig is mérsékelni az áremelkedés ütemét. Abban azonban biztos vagyok, hogy a rövid távon jelentkező antiinflációs felértékelés hosszabb távon belevisz egy beprogramozott inflációs nyomást a rendszerbe. A harmadik dolog a bérek alakulása: növekedésük egyértelműen inflációs jellegű, a hatékonyság javulása nem támasztja alá. Végül itt vannak a gazdaságon kívüli eszközök, a hatósági árak erőteljes korlátozása. Önmagában véve ez jó, de számolni kell azzal, hogy, akár a közüzemi díjakról van szó, akár a személyi szolgáltatások jelentős részéről – mint például a helyi és távolsági közlekedés -, az áremelés mértéke nem éri el a szolgáltatások költségnövekedése miatt kikerülhetetlen mértéket.

– Végül is mit tart pozitívumnak, illetve mit negatívumnak a gazdaságpolitikában?

– Pozitív, hogy hosszabb távon is van esély rá, hogy a gazdaság dinamikusan fejlődjön, ennek feltétele azonban, hogy a beruházási tevékenység javuljon. Pozitív az a nemzetközi kényszer, ami az integrációs felkészülés révén hazánkra hat, ez ugyanis megóvja az országot, legalábbis hosszabb távon, az ostoba lépésektől. Kedvezőtlen a világgazdasági dekonjunktúra, de az is, hogy voluntarista gazdaságpolitika folyik a választások előtt, ami árt a versenyképességnek, növeli az inflációs nyomást, rontja az egyensúlyi pozíciónkat. Bárki kerüljön is kormányra a választás után, korrekcióra lesz szükség, bár ma még nem tudni, milyen ütemben, milyen mélységben. Kifejezetten negatívnak, veszélyesnek tartom, hogy az egész magyar gazdaságpolitika, ahelyett, hogy a hosszú távú fejlődésre, a modernizációra, a hatékonysági feltételek javítására figyelne, az elosztást tette fő kérdéssé. Hogyan lehet növelni a támogatásokat, emelni a béreket, a juttatásokat: ez került előtérbe. A magyar gazdaság törékeny, és nincs benne annyi tartalék, hogy most már szabadon lehetne osztogatni.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik