Afganisztánnak csak múltja van 
Egy új Abdul Madzsid Zabulira volna szüksége Afganisztánnak. Az 1998 novemberében, 102 éves korában elhunyt bankár és üzletember 1932-ben alapította meg Asami nevű cégét, amelyből hamarosan kifejlődött az afgán nemzeti bank. Ő hívta életre továbbá a Da Afghanistan Bankot és az afgán iparbankot – azaz gyakorlatilag az ország bankrendszerének szülőatyja volt -, s e pénzintézeteken keresztül gyárakat és erőműveket építtetett, illetve minden más módon fejlesztette az ország gazdaságát. Üzleti sikereinek egyik kulcsa a Szovjetunióval ápolt rendkívül jó kapcsolat volt. Több kabuli kormányban is betöltötte a gazdasági miniszteri posztot, s bár az ötvenes években elhagyta Afganisztánt, sosem szűnt meg gondoskodni hazájáról. Sőt végrendeletében a kabuli egyetemre hagyta mindenét. Igaz, az intézmény csak akkor kaphatja meg Zabuli javait, ha Afganisztánban “egy, az ország egészét képviselő, mindenki által elfogadott” kormány kerül hatalomra.
Márpedig a tálibok által uralt Afganisztán mindettől ma messzebb van, mint valaha. Az immár több mint két évtizede dúló háborúk szinte porig rombolták az országot, amely a külföldi segélyek nélkül képtelen a túlélésre. Afganisztán a világ egyik legszegényebb országa lett. Valaha az afgán mezőgazdaság képes volt ellátni a lakosságot élelmiszerrel – annak ellenére, hogy az ország területének mindössze 12 százaléka művelhető -, sőt még exportra is jutott. Az ipar legfontosabb ága az elsősorban a gyapotra és a nagy számban tenyésztett juhok gyapjára alapozó textilipar, miközben a föld mélyében kiaknázatlan “kincsek” tömege lapul. Afganisztán földje számtalan ásványkincset és különböző drágaköveket rejt, s a szakértők érintetlen földgáz- és kőolajlelőhelyek tucatjait sejtik a felszín alatt.
Samuel Huntington amerikai politolóigus a nyugati és az iszlám világ küszöbönálló konfliktusáról értekező tétele sokaknak jutott eszébe az Egyesült Államokat ért terrortámadás után. A civilizációk közelgő háborújának benyomását erősíthette George W. Bush amerikai elnök is, aki első reakcióiban még “keresztes hadjáratot” és az arab fülekben hasonlóan rosszul csengő “végső ítéletet” emlegetett.
A kezdeti amerikai retorika aztán később felpuhult, az Egyesült Államok vezetői tartózkodtak az iszlám befeketítésére alkalmas kemény szavaktól, ehelyett inkább a sikeres válaszcsapáshoz elengedhetetlenül szükséges szövetségeseket keresték a térségben. A terrorizmus elleni harc és a szövetségi rendszer egyidejű kiépítése a muzulmán világban persze egyáltalán nem könnyű mutatvány. A muszlim lakosság jelentős része – finoman szólva – bizalmatlan az Egyesült Államokkal szemben. Mindamellett az Egyesült Államoknak és a mérsékelt muszlim kormányoknak egyaránt létérdekük a terrorizmus elleni együttműködés, a Közel-Keleten gyökeret vert terroristák ugyanis az “elhajló” iszlám és arab rezsimeket legalább annyira fenyegetik, mint a nyugati világot.
A kezdeti amerikai kemény szavakra az óceán innenső partján is összerezzentek, komolyan tartva attól, hogy a terrorista akciókra adandó válasz végleg éket ver majd a nyugati közösség és az egész iszlám világ közé. Nem véletlen, hogy az Európai Unió állam- és kormányfői a szeptember 21-i rendkívüli csúcstalálkozójuk nyomán kiadott nyilatkozatban külön is hangsúlyozták, hogy nem szabad egyenlőségjelet tenni az elvakult terroristák és az iszlám közé.
EURÓPAI ÉRZÉKENYSÉG. A viszony elmérgesedése a legkevésbé sem áll érdekében annak az EU-nak, amely az Egyesült Államok szankciós politikájával szemben mindig is inkább a párbeszédet és a meggyőzést részesítette előnyben az iszlám világ “nehéznek” minősített országaival – például Iránnal vagy Szíriával – ápolt kapcsolatokban. Európa fejlett nyugati fele a mohamedán vallású országokból érkező politikai és gazdasági emigránsok millióit fogadta be az elmúlt évtizedekben. Önmagában már ez a tény is jól érzékelteti, hogy a tizenötök számára milyen fontos, hogy a terroristák elleni harc ne forduljon általános keresztény-muzulmán szembenállásba.
A válság másfelől az EU számára újabb lehetőség arra, hogy megmutassa: immár a világpolitikai porondon is komolyan számolni kell vele. A közel-keleti rendezés során tanúsított kiegyensúlyozott politika kétségkívül növelte a tizenötök tekintélyét a térségben. Több ország vezetőjének szemében az unió megbízhatóbb és hitelesebb tárgyalópartner, mint az arrogánsnak és Izrael-barátnak kikiáltott Egyesült Államok. Ennek mintegy elismeréseként a napokban az EU “trojkájára” hárult az a feladat, hogy olyan iszlám országokat is megpróbáljon bevonni a terrorizmus ellenes nemzetközi koalícióba, amelyek már hosszú ideje nincsenek beszélő viszonyban az Egyesült Államokkal. Sőt, némelyikük – mint a már említett Irán és Szíria is – előkelő helyen szerepel a terroristákat támogató országok nevét tartalmazó listán. A Louis Michel belga külügyminiszter vezette küldöttség azt az üzenetet vitte magával az öt felkeresett országba – Pakisztánba, Iránba, Szaúd-Arábiába, Egyiptomba és Szíriába -, hogy az EU “baráti jobbot nyújt az arab és az iszlám világnak”.
Közös kincs: az olaj Irak.
Egykor az iraki devizabevételek 95 százaléka a kőolajból származott. A nyolcvanas években vívott iraki-iráni háború azonban nem csupán tetemes költségekkel járt, hanem az olajkitermelő kapacitásokban is súlyos pusztítást végzett – a nyolc esztendőn át tartó ellenségeskedés Iraknak mintegy 100 milliárd dollár kárt okozott. Mindezek nyomán Bagdad komoly megszorító intézkedéseket vezetett be, s tekintélyes mennyiségű kölcsönt vett föl. Irak külső államadóssága ma mintegy 130 milliárd dollár.
A háború 1988-ban véget ért, és ezt követően Bagdad helyreállította olajvezetékeit és egyéb kitermelő kapacitásait, így növelve exportját, ám miután 1990 augusztusában lerohanta Kuvaitot, a nemzetközi szankciók sora és a rákövetkező év januárjában megindított Öböl-háború pusztítása a padlóra küldte az ország gazdaságát. Az ENSZ 1996-ban vezette be “olajat élelemért” programját, amely annyi kőolaj exportját engedélyezi Iraknak, amennyi a humanitárius szükségletek fedezésére elegendő. A kőolajexport volumene jelenleg mintegy háromnegyede az egykori szintnek, s a program viszonylagos sikerét mutatja, hogy az élelmiszer- és gyógyszerimport folyamatosan bővül.
Szaúd-arábia. Szaúd-Arábia gazdaságának éltetője a kőolaj, s e hatalmas gazdagság fölött egy erős kormányzat gyakorolja az ellenőrzést. Az ország rendelkezik a világ legjelentősebb kőolajtartalékával: a Föld bizonyított készleteinek 26 százaléka található Szaúd-Arábiában. A kőolajszektor adja a 191 milliárd dollár körüli GDP 40, a mintegy 42 milliárd dolláros költségvetési bevételek 75, illetve a 48 milliárd dolláros export 90 százalékát. (A szaúdi import 1999-ben 28 milliárd dollárt tett ki.) Rijád nem csupán a világ első számú olajexportőre, de vezető ereje az OPEC-nek is. E dúsgazdag ország mintegy 4 millió külföldinek ad munkát, akik mind az olaj-, mind a szolgáltatói szektorban fontos szerepet játszanak.
A szaúdi költségvetés egyes becslések szerint a tartósan magas olajárak ellenére is 7,5 milliárd dolláros deficittel zárt a múlt évben, mivel Rijád számottevően növelte az oktatásra és az egyéb szociális célokra fordított összegeket. A kormányzat az elmúlt két esztendőben hozzáfogott a távközlési és az energiaágazat privatizációjához, a hivatalosan megfogalmazott célkitűzés ugyanis az, hogy a magánszektor erősítésével mérsékeljék az ország függőségét az olajbevételektől.
Irán. Irán gazdasága a központi tervezésnek, a kőoaljkészletek és a nagyvállalatok állami tulajdonlásának, a falusias jellegű mezőgazdaságnak, valamint a mesterségesen korlátozott magánkereskedelemnek és szolgáltató szférának egy sajátos egyvelege. Hatami elnök folytatja ugyan azokat a piacpárti reformokat, amelyeket elődje, Rafszandzsáni elkezdett, s ennek jegyében többször is ígéretet tett arra, hogy több lábra állítja a túlnyomórészt a kőolajra épülő iráni gazdaságot – a 12,2 milliárd dolláros export 80 százaléka a kőolajeladásokból származik -, de eddig vajmi kevés eredményt tud felmutatni. Az iráni GDP hiába rúg 348 milliárd dollárra, a lakosság 53 százaléka él a szegénységi küszöb alatt. Miközben kvalifikált munkaerőből állandó a hiány, mégis 25 százalékos a munkanélküliség. A magas olajárak 1996-ban segítették ugyan Teheránt több mint 20 milliárd dolláros külföldi adósságai törlesztésében, a következő két esztendő kőolajpiaci gyengélkedése azonban ismét növelte az országra nehezedő nyomást. A fölfelé kúszó olajárak 1999-ben és 2000-ben ismét lélegzethez juttatták ugyan az országot, a gazdaság szerkezeti problémáit azonban mi sem mutatja jobban, mint az, hogy Irán attól függően járja meg a mennyet vagy a poklot, hogy éppen miként alakulnak az árak a kőolaj világpiacán.
Tény azonban, hogy az unió számos politikai döntéshozója a mai napig nincs meggyőződve arról: a kontinens elitklubjában helyük van-e iszlám országoknak. Törökország két évvel ezelőtti tagjelöltté nyilvánításával az EU többek között azt is jelezni kívánta, hogy nem vallási és kulturális alapon válogatja meg a tagságát.
OLAJFÜGGŐSÉG. Az EU egy-két országtól eltekintve csekély politikai befolyással bír az arab világban, dacára a viszonylagos földrajzi közelségnek, s annak, hogy néhány tagállamát a gyarmati múlt is a térséghez köti. Az EU ugyanakkor erősen rá van utalva az iszlám országokkal folytatott együttműködésre. Olajimportjának több mint 40 százaléka származik a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) tagjaitól. Európa a legfontosabb célállomása az Afganisztánból és a térség más pontjaiból kiinduló kábítószer-kereskedelemnek. Az uniót nagy tömegben elárasztó illegális bevándorlók jókora hányada is a muzulmán országokból kel útra.
Az EU részben a fent említett problémák kezelésére indította el 1995-ben a Földközi-tenger 12 államának bevonásával az úgynevezett Barcelonai Folyamatot. A kezdeményezés három fő célja: a térség biztonságának javítása, az EU és a régió államai közötti kulturális-emberi kapcsolatok fejlesztése, továbbá az, hogy az unió 2010-re valamennyi országgal liberalizálja a kétoldalú kereskedelmet.
FOLYAMATOS PÁRBESZÉD. A Barcelonai Folyamat gyakorlati megvalósítása azonban eddig sokkal döcögősebben haladt a tervezettnél, amit részben a közel-keleti békefolyamat megtorpanásának tulajdonítanak. A piacnyitási tárgyalások ezzel együtt hoztak bizonyos eredményeket. A palesztinokkal, Jordániával, Izraellel, Marokkóval, Tunéziával és Egyiptommal már aláírták – esetenként ratifikálták is – a teljes szabad kereskedelemre való áttérés fokozatait is tartalmazó társulási megállapodásokat. Szíriával, Libanonnal és Algériával folynak a tárgyalások, míg Líbia az egy évvel ezelőtti közeledés ellenére sem csatlakozott egyelőre a folyamathoz. (Ciprussal, Máltával és Törökországgal Brüsszel már a bővítési folyamat keretében tárgyal). A Barcelonai Folyamat végrehajtását segítő MEDA-program keretében az unió egyébként évi több mint 1 milliárd euró értékű vissza nem fizetendő pénzügyi támogatást nyújt a térség országainak.
Pakisztán esélyeMiközben Pakisztán szegényeinek jó része támogatja az amerikaiak elleni szent háborúra felszólító Oszama bin Ladent, az ország az Amerika vezette terrorellenes koalíció mögé sorakozik föl. Az iszlámábádi kormányra kettős feladat hárul: el kell érnie, hogy a közvélemény ne támogassa az iszlám szélsőségeseket, egyúttal működő gazdasággá kell fejlesztenie Pakisztánt. A siker azon múlik, hogy a kormány lépései kellően körültekintőek lesznek-e, s érkezik-e még több külföldi segély. “Pakisztán csakis maga tehet gazdasági gondjairól. A bajok legfőbb forrása a korábbi évtizedek hozzá nem értő kormányzása és a korrupció” – hangsúlyozza Saukat Aziz pénzügyminiszter.
Tény és való, az elmúlt kormányok jobbára csak károkat okoztak a gazdaságban, így Pervez Musarraf elnök jelenlegi katonai rendszere a költségvetési bevételek javát kénytelen a 37 milliárd dolláros külföldi adósság törlesztésére költeni. A maradék túlnyomó részét a védelmi kiadások emésztik föl. Alig marad valami az oktatásra, az infrastrukturális beruházásokra és a szociális programokra – egy olyan országban, ahol a 130 milliós lakosság 65 százaléka nem tud olvasni, és mintegy 42 millióan keresnek napi egy dollárnál is jóval kevesebbet.
Az amerikai terrorakciók után azonban a pakisztáni gazdaság új esélyt kapott. Musarraf elnök támogatást ígért Amerika terrorellenes háborújához, s Pakisztán ezzel ismét az Egyesült Államok kulcsfontosságú szövetségesévé vált. Washington pedig máris siet megjutalmazni Iszlámábádot. Törölte azokat a szankciókat, amelyeket az után vezetett be, hogy Pakisztán 1998-ban kísérleti atomrobbantásokat hajtott végre. Még az idén további adósságteher-enyhítések várhatók a hitelező országokat tömörítő Párizsi Klub részéről, az Egyesült Államok pedig minden bizonnyal támogatni fogja, hogy a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) többmilliárd dollárnyi segélyt és további kölcsönöket folyósítson az országnak.
A gazdasági reformok is lökést kaphatnak. Az egykori Citibank-vezér Aziz, aki 1999-ben foglalta el a pénzügyminiszteri széket, szinte azonnal hozzálátott az állami vállalatok privatizációjához, az állami adminisztráció áramvonalasításához, valamint a tetemes összegű energiaár-támogatások legalább részleges felszámolásához. Iszlámábád emellett tavaly bevezetett egy 15-22 százalék közötti kulcsokra épülő általános forgalmi adórendszert, illetve még 1999-ben nekifogott az egyre nagyobb mértékű adómegkerülés felszámolásának.
Pakisztán azonban még mindig veszélyes hely. Júliusban például a nyílt utcán lelőtték Saukat Mirzát, a Pakistan State Oil korrupcióellenes harcot hirdető ügyvezető igazgatóját. A külföldi befektetők ennek megfelelően el is kerülik az országot. Az elmúlt pénzügyi évben a külföldi invesztíciók értéke mindössze 425 millió dollárra rúgott. A pakisztáni rúpiának a kilencvenes évek eleje óta tartó szakadatlan leértékelése és a karacsi tőzsde kereskedésének közismert manipulálása a külföldi portfólióbefektetőket is távol tartja. A gazdaság hagyományos ágazatai, elsősorban a sorsdöntő fontosságú – az ország exportjának 60 százalékát adó – textil- és ruhaipar pedig már a terrorakciók előtt is gondokkal küszködött.
Pakisztánnak ma valamiféle “Mar-shall-tervre” lenne szüksége, amely pénzt pumpálna a gazdaságba, egyben segítene újjáépíteni az intézményrendszert. Csakhogy számos pakisztáni üzletember is megkérdőjelezi, vajon saját kormányára rá lehet-e bízni egy újabb nemzetközi pénzfolyam kezelését. A pakisztániak többsége úgy véli, a korábbi kölcsönökből dollármilliárdok kötöttek ki a tábornokok és a politikusok magánbankszámláin.
