Felgyorsult az élet, nálunk még jobban, mint Nyugat-Európában. És ebben az óriási rohamban kell sikeresnek lenni#<#- nyilatkozta a minap egy különösen eredményes, már harmincas éveit taposó vállalati vezető. Ha ez így van - és miért kételkednénk benne -, korunk ifjabb és idősb hőseinek mielőbb meg kell ismerniök a siker titkait. Sokat segíthet ebben a menedzsertudomány (ilyen is van már!), meg azok, akik e fontos diszciplínát gyümölcsözően művelik. Ezért is övezheti nagy várakozás Peter F. Drucker 21. századi kihívások a vállalatirányításban című művét, amely "a holnap izgalmas kérdéseit" fogalmazza meg és választ is kíván rájuk adni. A várakozás azért is indokolt, mert tanult kollégám bizton állítja: Drucker "a század egyik legnagyobb menedzsment guruja", és ezt is olvashatjuk róla: nincs még egy ember, akinek a huszadik században olyan nagy hatása lett volna az üzleti gondolkodás és gyakorlat alakulására". Ilyenkor mondjuk: túl szép a menyasszony.
VÁLTOZÁSOK KORA. A szerző azzal kezdi fejtegetéseit, hogy az általa tárgyalt kérdések és problémák már ma is jelen vannak a fejlett és feltörekvő országokban, illetve gazdaságokban, ámbár – és ez kissé meglepő – a holnap problémái mégsem a mai helyzetben gyökereznek. “Legtöbbjük összeegyeztethetetlen a ma elfogadott sikeres modellekkel, gyakorlattal” – véli a szerző. Következtetése: “A gyökerekig hatoló változás korát éljük, ehhez kell tehát alkalmazkodni a vállalatirányításban”. Sok tehát a tennivalónk. Mutassunk be a sokból egy csekély ízelítőt. Íme: “Fontos leszögezni, és hangoztatni, hogy a szervezetvezetés nem azonos a vállalatvezetéssel – ugyanúgy, ahogy mondjuk az orvostudomány sem azonos a szülészettel.” Ez bizonyára igaz, mint ahogy az a nem túl frappáns vélekedés is, hogy “a szervezetvezetés minden szervezet jellemző és megkülönböztethető, organikus része”. Vagy: “Az emberek vezetése a feladat. A cél az, hogy az egyének képességei és ismeretei növeljék a termelékenységet.”
Ennek a világos szerkezetű, kiváló stílusú munkának valódi értékét nem az ilyen és hasonló banális közhelyek, semmitmondó aranyszabályok adják, hanem a kiadósan ismertetett tanulságos gyakorlati példák mellett a töprengésre késztető fejtegetések. Említsünk néhányat. Talán az egész világ számára “mélyreható változások hosszú évei következnek”, azonban “nem elsődlegesen gazdasági, hanem demográfiai, politikai, társadalmi és mindenekelőtt világszemléleti átalakulások előtt állunk”. Jóslatokba azonban lehetetlen bocsátkozni, “az egyetlen sikeres módszer lehet: próbáljuk megteremteni a jövőt”. “Ámbár ez roppant kockázatos, aminél csak az kockázatosabb, ha meg sem próbálkozunk vele.” Ám, ha próbálkozunk, legyünk óvatosak azzal a fránya politikával. “Nem tanácsos például hagyni, hogy »belekorrumpáljanak« bennünket abba, hogy a gazdasági döntéseink alapját a helyi politika határozza meg” – olvashatjuk a figyelmeztetést.
A kihívások közül bőven esik szó a mindenkit érintő információs forradalomról. Ehhez kapcsolódó állítás: “Az információs rendszer akkor állja ki a próbát, ha nincs benne meglepetés.” Azaz akkor és ott volt jó a rendszer, ahol az információáramlás képes volt például előre jelezni a közelmúltban bekövetkezett ázsiai gazdasági összeomlást. Az információnak továbbá fontos szerepe van korunk két másik kihívására adható válaszokban, így a szellemi munka termelékenységének növelésében és az önmenedzselés megvalósításában. Kezdjük az elsővel: “Egyre meghatározóbb mértékben függ egy szervezet – és nem csak az üzletiek – túlélési képessége attól a versenyelőnytől, amelyet a szellemi dolgozók termelékenysége jelent.” Következésképpen “a szellemi dolgozókkal és termelékenységükkel kapcsolatos kulcskérdések néhány évtizeden belül meg fogják változtatni a gazdasági rendszer egész természetét és szerkezetét”.
ÖNMENEDZSELÉS. Könyve utolsó részét a szerző a személyekkel szemben tanúsított új követelményekkel kapcsolatos kihívásnak szenteli. Pontosabban: az önmenedzselésnek. Természetesen ez sem valami újdonság. Ráadásul kissé merész állítás, hogy “Napoleon, Leonardo da Vinci vagy Mozart mindig is jól menedzselték magukat és fő vonalakban ez tette őket naggyá”. És bizonyára az is némi túlzás, hogy Harry Truman “újrapozicionálásának”, “beiskolázásának” tulajdonítható az is, hogy “inkább ő volt a meghatározója a háború utáni világnak, mint akár Churchill, akár Sztálin”. Ám ne merüljünk bele a történelem rejtelmeibe, már csak azért sem, mert éppen e két utolsó fejezet érdemli meg különös figyelmünket. Amiképpen az a bölcs tanács is, hogy “az új világban még a középszerű, átlagos embereknek is meg kell tanulniuk önmagukat menedzselni”. Ha körülnézünk, tanúsíthatjuk: sokan igyekeznek már megfogadni honunkban ezt a velős útbaigazítást.
Mindent összevéve: mi még csak tanuljuk azt a mesterséget, ami az óperenciás tengeren túl már megszokott gyakorlattá vált. Peter Drucker könyve pedig nagyon hasznos lehet hazai menedzsereinknek, hogy tudják, mit kell(ene) tenniük és mire számíthatnak, mi vár rájuk a mind közelebbi jövőben.
