A Dunakanyar felé utazva elmélyült szemlélődésre érdemes kiállítást talál#<#, aki szívesen megszakítja útját egy közönség előtt ritkán megmutatkozó fotóművész munkáinak kedvéért. Eck Imre Gábor, akinek képeiből a leányfalui Helytörténeti Múzeum mutat most be visszatekintő, afféle "best of" válogatást, a műhelyükbe visszahúzódó, kontemplatív művészek közé tartozik. Ami őt izgatja, az nem a tünékeny, egy pillanatba sűrűsödő történés megragadása, hanem a mozdulatlan, az idő iránt közönyös, annak csupán korrodáló, romló burkát mutató néma tárgy. Minden munkáján szembeötlő az az odaforduló, analizáló figyelem, amellyel a leghétköznapibb tárgyhoz is közel hajol. Páratlan technikai tudásról árulkodó képein ezek a mindenkitől elfeledett kacatok, idegen életek kamrákban porosodó hulladékai különös transzformáción mennek keresztül. Mintha egy titkos jelentés fénylene át a kopott, megfakult, elrozsdált felületeken, eddig elhallgatott történeteket tárna fel a fotográfus tekintete.
A kutatói precizitással, számtalan variáción keresztül egy, a számára legtökéletesebb megoldást keresve dolgozó Eck szétlapult műanyag palackokból is képes már-már természeti szépséget előcsalogatni. Legyen az akár régi hentesbárd, poros palack, akár egy házsarok vagy fénycsíkoktól szabdalt lépcsőforduló, képein mindegyikük hordoz valami önmaga tárgyi létén túlmutatót, amelynek megfejtése a néző feladata. Ahogyan ő maga írja: “Egy képet megnézni komoly munkát jelent. (…) Minden szemlélő más módon dolgozik a képpel, így más és más végeredmény születik. Ezért egy kép soha sincs kész, mert mindig van vagy lesz valaki, aki még nem látta.” Hogy ilyenek egyre kevesebben legyenek, arra szeptember 16-ig még megvan a ritkán adódó lehetőség.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
