Paul O’Neill amerikai pénzügyminiszter volt a kitartóbb. A CNBC minap őt interjúvoló riportere hiába igyekezett valami konkrét prognózist kicsikarni belőle, ő óvatosan csupán “folyamatos” dollárpolitikát ígért. Ám így is árulkodó az, ami nem hangzott el: a miniszter még véletlenül sem ejtette ki a száján az “erős dollár” kifejezést, ami pedig a Clinton-adminisztráció idején egyetlen hasonló nyilatkozatból sem hiányozhatott. Csakhogy az amerikai gazdasági lefékeződés miatt a Bush-kormányzatra hatalmas nyomást gyakorolnak az ország termelő cégei: engedje gyengülni a dollárt, hogy így kaphasson lábra az export.
A dollár pedig gyengül is engedelmesen. A hét elején az euró a 92 centes határ közelébe került, s öt hónapja nem látott magasságokban szárnyal a zöldhasúval szemben – a július 5-i mélypont után immár mintegy 9 százalékot javítva a teljesítményén. (lásd a grafikont). Az európai valuta ugyanakkor egy abszolút rekorddal is eldicsekedhet. Közel hét hete javítja töretlenül a pozícióját az amerikai vetélytárssal szemben, márpedig ilyen tartós erősödést története során még sosem produkált. Ez jócskán ki is fogja a szelet mindazok vitorlájából, akik azzal érvelnek, hogy a dollár gyengülésének oka mindössze a portfólió befektetések szokásos nyári uborkaszezonja, és szeptemberben minden visszazökken a “normális kerékvágásba”. Valóban így is történt ez 1999 júliusában és 2000 májusában, majd decemberében – az euró eddigi leglátványosabb felfutásai idején -, csakhogy azóta nagyon sok minden megváltozott.
Mindenekelőtt az amerikai folyó fizetési mérleg hiánya a múlt évben már a 450 milliárd dollárt is meghaladta, azaz az Egyesült Államoknak soha nem volt még olyan nagy szüksége az országba beáramló tőkére, mint most, miközben a gazdaság megtorpanása cseppet sem hat lelkesítőleg a befektetőkre. A másik fontos szempont, hogy a lefelé csúszó dollár mind az amerikai, mind a brit gazdaságnak a hasznára van. Sőt az euró-zóna is profitálhat belőle. Elvégre az erősödő euró csökkenti az inflációs nyomást, így módot ad az Európai Központi Banknak arra, hogy lejjebb vigye a kamatlábakat, s ezzel adjon némi lökést az európai gazdaságnak.
Közben persze az Egyesült Államok botladozó gazdasága is joggal számíthat a “felülről vezérelt” impulzusokra: a Fedtől a hét elején mindenki azt várta, hogy – lapzártánk után – úgy dönt, legalább 25 bázisponttal tovább mérsékli a kamatokat.
