Két hónapja, hogy a brit Munkáspárt másodszor is győzelmet aratott a konzervatívok felett. Az eufória mára elszállt, Tony Blair miniszterelnök és Gordon Brown pénzügyminiszter homlokán ráncok tűnnek fel. Az ok: Londonnak döntenie kell arról, összehívja-e a vállalt népszavazást az euró-övezethez való csatlakozásról (tehát az angol font feláldozásáról), és ha igen, mikor. Jellemző, hogy maga Blair azt mondta: “Ez a legsúlyosabb döntés, amelyet brit kormányfőnek a második világháború óta meg kell hoznia.” (Nem kis dolog, hiszen akkor harcolt London egy ideig magányosan a nácik ellen, majd győztesen is búcsúzott a gyarmatbirodalomtól.)
KÉNYES HELYZET. A döntéskényszer kényességét fokozza, hogy a brit közvélemény ma hivatalos beismerések szerint is 3:1 arányban az euró ellen és a font mellett tenné le a voksot. A font már a választási győzelmet követő napon veszített értékéből, elsősorban a várható “euró kontra font” referendum miatt.
A “Tony and Gordon show” időzítését és feltételeit tehát alaposan meg kell gondolni. Egy esetleges londoni “nem” brit és nemzetközi következményeit ma még felvázolni sem lehet. Mint ahogy azt sem, hogy mi történik, ha nem kockáztatják meg a népszavazást. Ma úgy vélik, a referendum megtartásának esélye 60 százalék – feltéve, ha öt kérdésre a kormány megnyugtató választ tud adni. Elég harmonikusak a különböző gazdasági struktúrák ahhoz, hogy tartósan fenntartható legyen egy közös euró kamatszint? Ha gondok adódnának, eléggé hajlékonynak bizonyul-e a rendszer? Ösztönözné-e a csatlakozás a külföldi befektetéseket? Hogyan hatna a pénzügyi szolgáltató ágazat versenyképességére? Ösztönözné-e a csatlakozás a gazdasági növekedést és tartósan csökkentené-e a munkanélküliséget?
Ha az öt feltétel teszt-vizsgálatai kedvezőek, akkor “elvben” 2002 őszén, vagy 2003 tavaszán megtartanák a népszavazást. Azért “elvben”, mert a “Tony and Gordon show” főszereplői még két tényezőt vizsgálnak majd. (Tagadják ugyan, hogy ezek is feltételek lennének, ám a valóságban keményebbek az öt tesztkérdésnél.)
Először is, 2002 áprilisában felmérik majd, milyen a január elsején belépő euró-szisztéma pénzügyi fogadtatása. 1999 januárja óta, az utóbbi napok szerény javulása ellenére, az euró a dollárhoz képest elveszítette értékének negyedrészét. Ha áprilisig a közös valuta nem erősödik meg, akkor csökken a brit csatlakozás (és a referendum vállalásának) esélye.
Nem független ettől a londoni “euró-pókerezők” másik, ki nem mondott feltétele. Nevezetesen: a konjunktúra alakulása. “Nehéz lenne megindokolni egy csatlakozásról szóló referendumot egy ingadozó világgazdaság sötétedő háttere előtt” – írta augusztus elsején a Financial Times. Másnap, múlt csütörtökön, a Bank of England csökkentette a kamatlábat és újabb 24 óra múlva a lap így kommentált: “A kamatcsökkentés a globális gazdasági lassulás feletti aggodalom kifejezése. A világ három legnagyobb gazdasága, az amerikai, a japán és a német egyaránt gyengül. A helyzet ma sokkal komolyabb, mint 1999-ben.”
Szinte lebilincselően érdekes megfigyelni, mindezt London hogyan használja újabb feltételek kreálására. A következő uniós csúcsot 2002 márciusában tartják Barcelonában, tehát egy hónappal az euró fogadtatásának londoni értékelése előtt. Blair most kijelentette, hogy Barcelona “az unió reformjának töréspróbája lesz”, és nem lehet tovább halasztani az energiagazdálkodás és a pénzügyi szolgáltatások liberalizálását, valamint a közös mezőgazdasági politika (CAP) felülvizsgálatát.
A TÉT NAGY. Ezt a már-már ultimátum-hangulatú megközelítést erősíti Christopher Taylor professzor gondosan időzített esszéje, aki a Bank of England európai osztályának főtanácsadója volt. Szerinte januártól még az euró-zóna 12 tagországára is teljes erővel rázuhan majd a verseny erőinek a közös pénz megjelenésével felszabaduló nyomása. Aggasztó – írja -, hogy a gyengébb gazdaságok veszteségeket szenvedhetnek “és megfelelő kiegyenlítő pénzügyi mechanizmus hiányában esetleg kilépnek az euró-zónából.” A tét nagy. London keményen és körültekintően védi érdekeit, a hazai és nemzetközi közvélemény előtt nyíltan feltárva kétségeit és feltételeit.
Jó lenne tanulni valamit ebből a magatartásból. És elkerülni az indokolatlan önbizalomtól dagadó szózatokat. Ilyenek hangzottak el a minap a Bank of Englandénál némileg szerényebb pozíciójú központi bankunk csúcsairól. Mintha 2006-ig (két évvel a még mindig bizonytalan uniós tagság után) érdekkonfliktusok nélkül és ellenállással nem találkozva sétálhatnánk be az euró-övezetbe.
Blair a Churchilléhez mérhető döntésről beszél. Mi vajon kihez hasonlítsuk magunkat?
