Pingvin mama újságot olvas, miközben pingvin papa vasal a német Pingu rajzfilmsorozatban#<#. A magyar menedzsernők első generációja nem ilyen szerencsés: a háztartás kevés kivétellel az ő vállukon nyugszik. A férjük, a környezetük elvárja, hogy jól teljesítsék a hagyományos női feladatokat, sőt, sokan maguk is úgy érzik, ez kötelességük. "A férjemre nem túl sokat számíthattam... ő úgy szokta meg, hogy a nő az a családról gondoskodjon" - mondja egy vállalatvezető Nagy Beáta könyvében. Olyan is előfordul, hogy menedzsernők házassága tönkremegy a férj önzése miatt. "Az természetes volt, hogy én otthon gürcölök, megcsinálom a háztartást. Azt nehezen viseli az ember, hogy a másik újságot olvas, alszik tízig, közben meg én már hétkor dolgozom...". A "legszebb" azonban talán egy bankárnő esete: a férje nem engedte, hogy háztartási segítséget fogadjon, nehogy idegen betegye a lábát a lakásba. EL A MONOTÓMIÁBÓL. A többletteher ellenére sem merül fel, hogy a menedzsernőknek esetleg más, könnyebb munkát kellene vállalniuk: szeretik, amit csinálnak. Van, aki azt is be meri vallani, hogy az otthonlét monotóniája számára kibírhatatlan. “Egyszerűen nem bírom azt elviselni, hogy az életem abból állt, hogy napi nem tudom hányszor etetni a gyereket, és az volt a program, hogy lecipelni a liften, és akkor egy órát sétálni, és vissza. Iszonyú volt” – emlékszik egy bankárnő tiszteletre méltó bátorsággal, ugyanis ilyesmit a magyar kultúrában egyelőre csak férfiak mondhatnak. Sokszor megdöbbentő, amint a hétköznapi életben maguk a nők is ragaszkodnak a férfiak által unalmasnak tartott, s a világért el nem vállalt feladatokhoz, azzal a jelszóval, hogy férfi azt nem képes megcsinálni. Pedig sem a pelenkázás, sem a porszívózás nem olyan bonyolult dolog, hogy diploma kellene hozzá – márpedig a menedzsernők férjének általában felsőfokú végzettségük van. Csakhogy a férfiak megengedhetik maguknak, hogy kizárólag ennek megfelelő szellemi izgalmat kínáló munkát végezzenek, míg a nők nem: ez esetben ugyanis könynyen rájuk sütik a “rossz anya” vagy a “rossz feleség” bélyegét.
A könyvben megszólaló menedzsernők minden bajuk ellenére szerencsésebbek, mint az előttük járó generáció tagjai. Mint egyikük mondja, kereskedelmi iskolát végzett édesanyja az ő születése után otthon maradt, s ebből következően élete lemondások sorozatából állt. Manapság ismét egyre többen gondolják, s ki is mondják, hogy a család és a munka összeegyeztetésének problémáját úgy kellene megoldani, hogy a nők otthon maradhassanak. Éppen ezért lenne fontos minél többet beszélni a dolgozó nők, s köztük is a vezető pozícióban lévő nők helyzetéről. Sajnos, sokszor maguk az érintettek sem teszik meg ezt. Az újságíró is rendszeresen tapasztalja, hogy sikeres üzletasszonyok igyekeznek elkerülni a női mivoltukból eredő nehézségekre irányuló kérdéseket, s ha ez nem sikerül, legalább a válaszokat. Bevett szokás a feminizmus elutasítása anélkül, hogy annak mibenlétét pontosan ismernék. Ezek a jelenségek azonban nemcsak Magyarországon mutatkoznak meg.
TÖBBSÉGI NORMÁk. Mint Nagy Beáta könyvében olvasható, a szakirodalom a “méhkirálynő” jelzővel illeti azokat a vezető pozícióba jutott nőket, akik ellenségesen viselkednek a női érdekeket megfogalmazó feminista mozgalmakkal szemben, sőt, a feljebb jutásra esélyes nőkkel szemben is. Szintén a könyvben ismertetett vizsgálatok szerint a “méhkirálynők” azért viselkednek így, mert ez a környezetük elvárása. A többség befogadta őket, el kell tehát fogadniuk a többség normáit. Az újonnan bekerülők csak veszélyeztetnék az ő pozícióikat. Ráadásul a szervezet meg is jutalmazza őket azért, mert olyan nőiesek a megjelenésükben, mégis úgy gondolkoznak, mint a férfiak.
Márpedig valószínűleg csak a minél több beszéd, közös gondolkodás, a problémák kimondása segítheti a nőket társadalmi méretekben ahhoz, hogy szabadon választhassanak maguknak életpályát, adott esetben menedzserit. Csak akkor indulhatnak egyenlő esélyekkel, ha nem szégyen kimondani, hogy a főzés egy nő számára is kényszerből végzett tevékenység lehet; ha nem bűn az, ha a lakást takarítónő tartja tisztán; ha a gyereket pótnagymama hozza haza az iskolából; s természetes, ha a szülői feladatok felét az apa vállalja, beleértve a tradicionálisan női szerepeket is.
Nagy Beáta könyve sokat tett a problémák kimondásáért. Ismerteti a szakirodalomban fellelhető irányzatokat, a nemzetközi kutatási eredményeket, talán legérdekesebb része pedig a menedzsernőkkel folytatott interjúk ismertetése. Ezek az interjúk azonban 1993/1994 telén készültek, s azóta az élet nagyot változott. Akkor sokan a privatizáció miatt aggódtak, mára ez a folyamat lezárult. Sok nő került vezető pozícióba azóta, megállják a helyüket multinacionális vállalatoknál is. Ugyanakkor az újságíró tapasztalata szerint a fiatalabb férfi vezetőknek is egyre fontosabb a család: nem nehéz olyanokkal találkozni, akik semmi szín alatt nem mulasztanák el az esti fürdetést. Jó lenne tudni, hogyan éli meg helyzetét az újabb generáció. Remélhetőleg lesz tehát folytatás.
