Önt jó bankárnak tartja a szakma, olyannak azonban, aki nem kifejezetten makroközgazdász. Kire hallgat a leginkább, amikor véleményt formál?
– Mindenekelőtt Európa legnagyobb monetáris szaktekintélyére, Lámfalussy Sándorra. Hallgatok egyébként a jegybanktanács többi tagjára is. Számítok továbbá Oblath Gáborra, akit Adamecz Péterrel együtt javasolok a jegybanktanácsba és később Auth Henrikre.
– Milyen intézményi és személyi garanciákat lát arra, hogy a jegybank kormánytól való függetlensége megmaradjon?
– Politikailag gerjesztett félelem ez. A kormánnyal korrekt, szakmai alapon kívánok együttműködni. Minden olyan elvárásnak eleget akarunk tenni, amelyet az unió megfogalmaz a jegybanki függetlenség védelme érdekében. Ezenkívül nagyobb szerepet szánok a jegybanktanácsnak, az igazgatóságnak és a jelenleginél némileg kisebbet az elnöknek.
– Miért jobb, ha az Állami Számvevőszék (ÁSZ) ellenőrzi a jegybankot, és nem a politikai pártok delegáltjaiból álló felügyelőbizottság?
– Azért, mert az ÁSZ ért hozzá…
– Milyen érv szól amellett, hogy a jövőben nem kellene az országgyűlés elé terjeszteni minden évben a monetáris politikai irányelveket?
– Az irányelvekben csak általánosságokat lehet rögzíteni. Vannak persze előre látható tendenciák is – ezeket a jegybank beszámolójakor meg lehetne vitatni -, de a konkrét monetáris politikai döntéseket nem parlamenti vita után szokás meghozni.
– Van-e elképzelése arról, hogy milyen szervezeti egységek válnak feleslegessé a jegybankban?
– Amit már lehet látni, hogy vannak bizonyos átfedések. Nem akarom azonban bántani a szervezetet, mert lehet, hogy ma is jól működik.
– Olyannyira, hogy az Economist 38 jegybankot minősítő rangsorában az MNB 5. lett, mint az egyik legkisebb szervezettel és legolcsóbban működő jegybank.
– Az apparátus alapvetően azért csökkent, mert szinte minden távozó jegybanki alkalmazott a különváló kincstárba ment át. Ezzel együtt nem gondolom, hogy ma rosszul működne a jegybank. Azonban nincs olyan szervezet a világon, amelynek a működésén ne kellene és lehetne javítani. Ahogy a körülmények változnak, a szervezetnek is alkalmazkodnia kell.
– És a monetáris politika? Azon is lehet és kell változtatni?
– Nagyot nem; sok területen azt kell folytatni, ami eddig volt. A lényeg, hogy a követett vonal a piac szereplői számára kiszámítható és átlátható legyen, hektikus, hisztérikus ingadozások nélkül. A hosszú távú célok teljesen egyértelműek: hat-hét év alatt eljutunk az EU-ba, majd a Gazdasági és Pénzügyi Unióba.
– Az infláció szívósabbnak bizonyult, mint sokan prognosztizálták. Ilyen árszínvonal-emelkedés mellett szabad-e erőltetni a forint előre bejelentett mértékű csúszó leértékelésének feladását?
– Nem vagyok híve a csúszó leértékelés hirtelen megszüntetésének, a jelenlegi árfolyamrendszer megszüntetését fokozatosan képzelem el. Annál is inkább, mert a világgazdasági helyzet bizonytalanabb lett, mint fél vagy egy évvel ezelőtt volt.
– Milyen makroparaméterek mellett tartja elképzelhetőnek, hogy a csúszó leértékelés eltűnjék az eszköztárból?
– Az infláció Magyarországon még évekig magasabb lesz, mint az EU-ban, mert az agrártermékek és a szolgáltatások árszínvonalát a kiegyenlítődés felfelé hajtja. Ha két-három éven belül elérünk egy 4-5 százalékos inflációs szintet, akkor azt a pénzügyi uniós csatlakozásig nagyjából tartani is lehet. Akkor viszont már nem lesz értelme a csúszó leértékelésnek, hiszen a termelékenység növekedése néhány százalékkal gyorsabb Magyarországon, mint az unióban. A forint minden további nélkül elbír 2-4 százalékos felértékelődést. Akkor van értelme a csúszó leértékelés megszüntetésének, ha a felértékelési különbség ezt a mértéket nem haladja meg.
– Jelenleg is lassan, de folyamatosan értékelődik fel a forint, ami keményen sújtja a kis- és közepes méretű magyar exportáló vállalatokat. Nem mond ez ellent a kormányprogramnak?
– Éppen emiatt nem támogattam pénzügyminiszterként a csúszó leértékelés felszámolását és az intervenciós sáv kiszélesítését, mert az jelentős egyszeri felértékelődéssel járt volna. Ráadásul pont abban az időszakban, amikor a kis- és középvállalati szektor exportja is kezd lábra kapni.
– Elképzelhetőnek tartja a forint egyszeri nominális felértékelését?
– Nem gondolom, hogy szükség volna rá, sőt kifejezetten rossz volna egy egyszeri felértékelést rázúdítani a gazdaságra.
– Ön szerint ki kellene-e szélesíteni az intervenciós sávot?
– Biztos, hogy szükség van a sáv kiszélesítésére – csak az a kérdés, hogy mikor. Szerintem most még nem. A következő fokozat az lesz, amikor egy, az európai árfolyam-mechanizmushoz, az úgynevezett ERM II-höz hasonló rendszert vezetünk be.
– Miért nem rögtön az eurót?
– Az EU pénzügyi biztosa, Pedro Solbes többször egyértelműen jelezte a csatlakozni vágyó közép- és kelet-európai országoknak, hogy ne is tervezzenek euróizációt addig, amíg nem tagjai az uniónak. Brüsszel kifejezetten elzárkózik attól, hogy az ERM II-rendszert egy olyan ország vezesse be, amely nem tagja az Európai Uniónak. Lehet ahhoz hasonló szisztémát alkalmazni, de anélkül, hogy az Európai Központi Bank bármilyen kötelezettséget vállalna.
– A folyó fizetési mérleg hiánya látszólag nem alakult rosszul, ugyanakkor a külkereskedelmi mérleg romlott. Önt ez nem aggasztja?
– Nem, mert ha eltekintünk az energiahordozók áremelkedéséből következő többletkiadástól, akkor még javult is az áruforgalmi egyenleg. Az igaz persze, hogy alkalmazkodnunk kell a drágább energiahordózókhoz, de azért azt is okkal reméljük, hogy a végtelenségig nem marad 30 dolláron a kőolaj ára.
– Ön szerint mi húzódik meg az importnövekmény mögött: az ipari termelés felfutása, az állami kereslet bővülése vagy a lakossági fogyasztás fellendülése?
– A kedvezőtlen árumérleg alakulásában nem jelentős a lakossági fogyasztásbővülés és a költségvetési költekezés hatása. A behozatal zömét még mindig a technológiai import teszi ki. Nem látok tehát feszültséget a folyó fizetési mérlegben.
– Milyen határt tart tűrhetőnek a fizetési mérleg hiányában?
– Ha költségvetési költekezésből vagy fogyasztásnövekedésből származik a deficit, akkor sokkal alacsonyabban van ez a határ, mintha alapvetően technológiai importból, vagy olyan egyszeri tényezőkből adódik, mint a kőolajár-emelkedés. A pénzpiacok általában nem nagyon szeretik, ha a GDP 5 százalékánál nagyobb a folyó fizetési mérleg hiánya. A mostani 4-5 százalék körüli szint nem látszik problémásnak – amit jelez az is, hogy a hitelminősítők szinte mindegyike javított a magyar államadósság kockázatának osztályozásán.
– Megfelelőnek találja a jegybank devizatartalékait ahhoz, hogy kivédjen egy forint elleni koncentrált támadást?
– Nincs kétségem afelől, hogy bármilyen nemzetközi sokk esetén elegendő a jelenlegi tartalékszint – ezt mutatja az orosz válság is, amelyet 1998 őszén kiválóan átvészelt Magyarország. Mára komoly gyakorlatra tettünk szert a pénzügyi válságok kivédése terén. Ma Magyarországon a forint felértékelődésére irányuló spekulációnak nagyobb a veszélye, mint egy leértékelésre spekuláló támadásnak.
– A reálkamatok nem eléggé vonzóak ahhoz, hogy serkentsék a lakossági megtakarítást. Nem tart attól, hogy “megszalad” a lakossági fogyasztás?
– Véleményem szerint a lakossági fogyasztásnak nem olyan nagy aránya generál importot, mint azt általában feltételezik. A lakossági fogyasztás egyébként dinamikusan fog nőni…
– Ez már csak így szokott lenni választások előtt…
– Nem gondolom, hogy 4-5 százalék körüli fogyasztásbővülés ártana a gazdasági növekedésnek. Eljött az ideje annak, hogy a növekedést ne csak az export húzza. Óriási feszültség halmozódott föl a rengeteg elhalasztott fogyasztás miatt. A lakossági fogyasztás ma még rendkívül alacsony szinten van nálunk, ami nem azt jelenti, hogy most egyszeriben 30 százalékkal kellene “berobbantani”. A kamatszínvonal mindenesetre nem igazán befolyásolja a folyamatokat, mert a magyar gazdaságban még mindig alacsony a hitelkihelyezések aránya.
– A kötelező tartalékráta mindenesetre visszafogja a bankok hitelkihelyezési képességét. Nem látja elképzelhetőnek, hogy a kötelező jegybanki tartalékráta közelítsen a szinte csupán szimbolikus európai szinthez?
– Magyarországon irreálisan magas volt a tartalékráta, ezért egyetértettem a csökkentéséért lobbizó bankvezetőkkel. Az igaz persze, hogy a tartalékráta 12-ről 7 százalékra történő egyszeri leengedése kissé radikális lépésnek tűnt, még ha más eszközökkel le is kötötték a felszabaduló likviditást. A jövőben fokozatosabban fogunk eljárni. A megcélzott kötelező tartalékráta 2-3 százalék. A pénzmennyiséget pedig a jövőben más eszközökkel kell tudni szabályozni.
– A Budapesti Értéktőzsde pang, az állampapír-piacon csökkennek a hozamok. Nehéz ma olyan befektetési instrumentumot találni, amely eléggé vonzó hozamot kínálna. Nem tart attól, hogy az intézményi befektetőknél felhalmozott tőke az első adandó alkalommal jobb hozammal kecsegtető befektetési lehetőségek után néz külföldön, amint legálisan kiteheti a lábát az országból?
– Az intézményi befektetők devizakivitelét az EU-nál vállalt kötelezettségeknek megfelelően csak fokozatosan, lassan liberalizálnánk. A tőzsdei hozamok más országokban is látványosan visszaestek, nemcsak itt. Az állampapírok reálhozamát nem nevezném alacsonynak, főleg hogy ha a forint fokozatos felértékelődését is hozzászámítjuk. Veszélyes arányú tőkekiáramlás tehát nem fenyeget. A tőketulajdonosok – külföldiek és hazaiak egyaránt – a jövőben is meg fogják találni a befektetési lehetőségeket Magyarországon.
