Emigránssorsok – Recenzió

Nem sokáig volt hálás témája a isajtónak, valamint a televíziónak az “utolsó magyar hadifogoly” édes-bús története, hamar átadta a helyét a politikai botrányok ízléstelen szappanoperáinak.#<# Pedig a nehéz sorsú Toma András esete ráirányíthatta (volna) a közvélemény figyelmét elbúcsúztatott századunk történetének egy felettébb kényes és mindmáig feltáratlan fejezetére: a szovjetunióbeli emigráció kálváriájára, szomorú sorsára. Petrák Katalin könyvtárakban, levéltárakban végzett sokévi búvárkodása eredményeként megszületett átfogó munkája ezt a hiányt pótolja. Ez a jól megírt, könynyen áttekinthető, olvasmányos tanulmány a szikár tények, a személyes vallomások mellett nem hagyja figyelmen kívül a korabeli - és későbbi - "nagypolitikának" az emigránsok életére gyakorolt döntő hatását.

SZÁZEZERNYIEN. Kezdjük azzal a nem elhanyagolható megállapítással, hogy “a nemzetközi, illetve a magyarországi bel- és külpolitikai helyzet következtében az 1930-as évek elejére a Szovjetunióban alakult ki a legnagyobb létszámú magyar emigráció”. Méghozzá három rétegből: a több tízezer volt hadifogolyból, a Tanácsköztársaság megdöntése után fogolycserével kikerültekből, végül azokból, akik a két világháború között a legkülönbözőbb indítékokból a Szovjetunióba menekültek. Legtöbbet közülük a politikai emigránsokról tudunk, azokról, akik abban bíztak, hogy az orosz forradalom megtisztítja mocskától az egész világot. Közülük azután sokan azok, akik túlélték a nagy tisztogatásokat, hitükben többnyire csalódva megírták, elmondták emlékeiket. E rövid ismertetésben ezért is nem róluk – akikről egyébként e monográfia számos új és fontos adalékot közöl -, hanem a nagy többségről szólunk. Teleki Pál akkori külügyminiszter adatai szerint 1920-ban Szovjet-Oroszországban összesen 158 ezer magyar volt. Többségük Szibériában. Még tíz évvel később is sok ezer magyar hadifogoly élt “valahol Oroszországban”, de a számok mindig is bizonytalanok maradtak. Ami viszont tény, hogy az akkori kormányok sem tettek sokat hazahozatalukért. Ebben közrejátszott a félelem a “bolsevik eszmék által fertőzöttek” hazaérkezésétől, beilleszkedésük nehézségeitől. És volt még valami. Míg Németország az 1922. évi rapallói szerződéssel véget vetett Szovjet-Oroszország nemzetközi elszigeteltségének, s ezt követően mintegy 30 ország létesített Moszkvával diplomáciai kapcsolatot, addig a magyar kormányok, dacára a nagyiparosok, üzletemberek sürgetésének, erre nem voltak kaphatók. Mégis, 1924-ben már közel jutottak a diplomáciai kapcsolatok felvételéhez, de az előkészített egyezmény hazai ratifikálása – és ez alig ismert – Horthy Miklós ellenállásán megbukott. Ezzel e fontos kérdés jó darabig lekerült a napirendről, ami a hadifoglyok számára is gyászos következményekkel járt. Pedig azt, hogy ez mennyire élő társadalmi probléma volt, jól jelzi Zilahy Lajos 1926-ban írt Két fogoly című könyve, amelyből 1938-ban Székely István nagysikerű filmet is forgatott. Ám megjegyzendő: a szovjetföldön maradók életét nagymértékben megnehezítette, hogy az új rendelkezések értelmében kénytelenek voltak a szovjet állampolgárságot felvenni. Ez újabb gátat emelt hazajutásuk elé. Sokan azért sem kaphattak hazatérési igazolványt, mert a magyar hatóság nem ismerte el a szovjet szervek előtt kötött házasságokat, sőt egyházi házasság kötéséről szóló igazolást követeltek meg.

A diplomáciai kapcsolatok felvétele azonban magyar részről nem volt sokáig halogatható. Végre-valahára 1934-ben ez is megvalósult, s Jungerth-Arnóthy Mihály személyében egy jószándékú, segítőkész diplomatát neveztek ki követnek. Sok sikert azonban nem arathatott, mert ezekben az években bontakozott ki a Szovjetunióban a Nagy Terror időszaka. Erről már sokat – persze nem eleget – tudunk, nagyjából ismerjük az emigráció nagy alakjainak gyakran végzetes történetét is. Ami viszont a “névteleneket” illeti: “nem lehetett tudni a hadifoglyok jó részénél, kik lettek a »tisztogatások« vétlen áldozatai, hány magyar került a gulágra, hányan pusztultak el közülük. Az ezzel kapcsolatos »számháború« talán soha nem zárul le.”

A diplomáciai kapcsolatok felvétele sem hozott érdemi változást az emigránsok életében, bár az 1939. évi Molotov-Ribbentrop paktumot követően szorosabbá váltak a szovjet-magyar kapcsolatok is. A Rákosi Mátyás (és Vas Zoltán) szabadon bocsátása fejében visszakapott 1848-as zászlókat 1941-ben itthon is ünnepélyesen fogadták. A “mosolykorszaknak” azonban hamar vége szakadt a Szovjetunió elleni náci agresszió nyomán, és ezzel elkezdődött az emigránsok – és hadifoglyok – viszontagságos életének egy újabb fejezete. De ez már egy másik történet.

RENDSZERFÜGGETLENÜL. A két háború közötti emigráció színe-java a harmincas években elpusztult, ugyanakkor a “tisztogatás”, a terror tovább folytatódott a náci birodalom feletti győzelem után is. Az igazán elgondolkoztató felismerés mégis az, hogy – ha eltérő megfontolásokból is – sem a Horthy-, sem a Rákosi-, sem a Kádár-rendszer vezető politikusainak sohasem volt szívügye hazahozatni ezeket az idegenbe szakadt hazánkfiait. Az “utolsó hadifogoly” mindmáig nem tért vissza szülőföldjére. És bizonyára már nem is fog.