Kislánykorában még mezítláb játszott a Tisza-parton Lévai Anikó, aki a napokban adott életet negyedik csemetéjének. A miniszterelnök és felesége gyermekei közül egyiknek sem kell számolnia hasonló élethelyzettel (hacsak nem passzióból), miként az sem lehet kérdés, hogy a családban van színes televízió, mosógép és telefon. A hosszú statisztikai sorok tanúsága szerint az Orbán-bébi generációjáról általában is elmondható: nem ismerik majd azt a fajta szegénységet, amely a szülők gyerekkorában még jellemző volt a magyar társadalomra. Csakhogy ezek az idősorok nem mutatják meg a valódi minőségi különbségeket, hiszen amikor már minden háztartásban megvannak a szóban forgó javak, akkor a szegények és gazdagok közötti különbséget máson lehet csak lemérni. Mert különbségek vannak, sőt egyre jelentősebbé válnak.
“Az esélyegyenlőség olyan politikai jelszó, amely évszázados illúziót fogalmaz meg, s amely egyre inkább megvalósíthatatlannak tűnik” – véli Kolosi Tamás, a TÁRKI Társadalomkutatási Intézet elnöke, aki a napokban megjelenő Terhes babapiskóta című könyvével a rendszerváltás társadalomszerkezetének változásait igyekszik bemutatni. A címben korántsem egy génkezelt csecsemőtáplálékról van szó, hanem arról az ideális társadalmi struktúráról, ahol a – belsőleg ugyan tagolt – középosztály túlsúlya mellett viszonylag csekély számú szegény és nagyon gazdag található. Ettől az ideális modelltől persze Magyarország nagyon távol van, hiszen az ország lakosságának csupán egyharmada tud a mindennapi szükségleteken túl is költeni, a fennmaradó kétharmad pedig szükségleti szinten él, miközben a lakosság 10-20 százalékát lehet szegénynek tekinteni.
A szakmát és a közvéleményt korábban is szívesen megbotránkoztató társadalomtudós a jelenlegi helyzet ismeretében sem hisz a szegénység teljes megszüntetésének lehetőségében. Úgy gondolja, hogy nem a relatív szegénység felszámolása, hanem a szegénység tömegessé válásának megakadályozása, és a szegények számára a tisztes emberi lét feltételeinek biztosítása az igazi társadalompolitikai és szociálpolitikai feladat. Csakhogy a kutatások – Kolosi sajátjai is – azt mutatják, hogy a különböző osztályok és rétegek közötti átjárás rendkívül nehéz. Éppen ezért tartja Kolosi a társadalom fontos minősítésének, hogy az miként biztosítja az egyén számára a strukturális beágyazottságon túlmutató értékválasztás és az arra épülő cselekvés lehetőségét. Márpedig fent (a csoportnyomás hatására) és különösen lent (a kényszerek miatt) kisebb a választás lehetősége, mint a társadalmi hierarchia középső szféráiban.
ELITCSERÉLŐDÉS. A felső 20 százalék összetételén mit sem módosított a rendszerváltás, bár e csoporton belül jelentős volt a mozgás. Az 1,0-1,5 százalékot kitevő elit azonban alaposan kicserélődött, de szó sincs arról, hogy az alsóbb, elesettebb rétegekből került volna be bárki az ország gazdasági és politikai vezetői közé. A változás egyebek mellett a pénz szerepének növekedésére vezethető vissza; míg a nyolcvanas évek elején a társadalmi szerep csak 12 százalékban függött a jövedelemtől, addig a kilencvenes évek közepére már 40 százalékos volt e faktor súlya. Ez tovább növekedhet, hiszen a fejlett országokban – ahová kétségkívül Magyarország is tartozik, jóllehet a csoporton belül a sereghajtók egyike – 50 százalék körül van a jövedelemfüggőség szintje.
Mégis, az elmúlt években a jövedelemkülönbségek növekedése okozta a legnagyobb feszültséget a magyar társadalomban. Korábban (1990 előtt) a felső és az alsó decilis között négyszeres volt a különbség, ma már nyolcszoros. Ennek ellenére az a paradox helyzet állt elő, hogy a felső szegmensben sokkal elégedetlenebbek saját helyzetükkel, mint a szegények. A szociológia már az ötvenes években megalkotta a relatív megfosztottság elméletét, s ez kifejezetten alkalmazható a rendszerváltás utáni magyar társadalomra. A vonatkoztatási csoportok is megváltoztak, s míg az elit a kádárizmus éveiben saját helyzetét elsősorban a többi szocialista ország elitjével hasonlította össze, addig újabban a fejlett országok elitjeit tekinti etalonnak. Ebben az összehasonlításban viszont nincsen oka a büszkeségre, hiszen rosszabb a helyzete, mint a vonatkoztatási csoportban a legtöbbeknek.
Magyarország immár a gazdag országok közé tartozik, amit az is bizonyít, hogy már közel fél évtizede tagja az OECD-nek, amit a köznyelv a fejlett országok klubjaként szokott emlegetni. Csakhogy – hívja fel a figyelmet Kolosi -, az OECD-tagok sorában a “szegényházban” a helyünk, a szervezet a korábbi sereghajtóinál – Görögország, Portugália és Spanyolország – lényegesen jobban élnek a jómódúak, mint nálunk. Ezekben az országokban a felső társadalmi rétegek jövedelme tizenkétszerese a legszegényebbekének, mégpedig azért, mert így tudják saját életszínvonalukat a leggazdagabb országok hasonló rétegeinek standardjaihoz hasonlóan alakítani. Vagyis – vonható le a következtetés – Magyarországon az elkövetkezendő években a már ma is jó helyzetben levők pozíciói fognak javulni, s csak miután ők elérték a nemzetközi átlagot, akkor van esély arra, hogy a szegényebb rétegek is gyarapodjanak.
Erre nemcsak a nemzetközi összehasonlítás enged következtetni, de a rendszerváltás eddigi tapasztalatai is erre tanítanak. A nyertesek a korábbi társadalmi berendezkedésben is a haszonélvezők közé tartoztak, amit jól mutat az a kutatás, amelyet a Terhes babapiskótában ír le Kolosi. A gazdasági elit új szereplői “vagy valamilyen állami tulajdonú vállalat gazdasági vezetői voltak korábban, vagy már a nyolcvanas években önálló vállalkozásokat indítottak, illetve részt vettek a második gazdaságban – vagy pedig mindkét motívum szerepet játszott a nagyvállalkozóvá válásukban. E három nagy, tipikus vállalkozói csoport alkotja napjaink nagyvállalkozóinak háromnegyedét.” De a fennmaradó egynegyedben is csak nagyon kevesen vannak, akik sem kapcsolati tőkével, sem pedig pénzzel nem rendelkeztek a kilencvenes évek előtt. Ők azonban szinte kivétel nélkül szoros kapcsolatot ápoltak külföldiekkel, s ez a faktor magyarázza eredményességüket az új gazdasági-társadalmi helyzetben.
SIKERSZEMPONTOK. A nagy kérdés eddig is az volt – és ezután is az marad -, hogy mi kell az elitbe jutáshoz, illetve ahhoz, hogy ott maradjon valaki. A mai sikeresek általában ugyanazt a három-négy szempontot sorolják fel, amikor eredményeik okairól kérdezik őket. Kolosiék is megtették ezt, és amellett, hogy szinte mindenki saját képességeinek is betudta a sikert, minden második nagytőkés értékelte úgy, hogy a rendszerváltás konjunktúrája nagyban elősegítette későbbi sikereit. Ugyancsak minden második nagyvállalkozó említette azt, hogy részt vett a nyolcvanas években fénykorát élő második gazdaságban, s ugyanennyien már a rendszerváltás előtt önálló vállalkozók voltak – esetleg akkor még csak “másodállásban”, főállásként megtartva alkalmazotti státusukat.
A régi meghatározó rétegek bebetonozódásában az is szerepet játszik, hogy a rendszerváltást az értelmiség irányította, saját szempontjait érvényesítve. Így például védőburkot vont az egészségügyi intézményrendszer köré, mert attól félt, hogy amennyiben e szférában is nagyobb szerephez jut a piaci szemlélet, úgy a saját ellátásának minősége, még ha csak relatíve is, de romlani fog.
Az ingyenes oktatásban a felső rétegek valós vagyoni helyzetüktől függetlenül előnyös pozíciókba kerülhetnek. Néhány középiskolára koncentrálódik az elit figyelme, s mindent megtesz annak érdekében, hogy gyermekei bekerüljenek, hiszen onnan egyenes út vezet azokra az egyetemekre, ahonnan a legjobb állásokba lehet jutni. Zárt pályán mozognak, s a gyakran a közös óvodalátogatással kezdődő kapcsolatok az iskolapadokban folytatódnak, hogy bankok és nagyvállalatok vezetői posztjain teljesüljenek ki.
“A képzettség eddig is a siker egyik legfontosabb tényezője volt, ám ez a jövőben még inkább így lesz” – mondja Kolosi Tamás, aki azonban ismételten felhívja a figyelmet az úgynevezett iskolai lejtőre. Ez azt jelenti, hogy a magyar óvodákat a világ legjobbjai között tartják számon, s még az általános iskolák is jól szerepelnek a nemzetközi összehasonlításban. Ugyanezt a középiskolai képzésről már csak nagy jóindulattal lehet elmondani, az egyetemek és főiskolák pedig nem állják ki a próbát. Az életesély szempontjából ennek ellenére – vagy éppen ezért – az iskolai végzettség minősége kulcsfontosságú, vagyis a miniszterelnöki házaspárnak – a többi mostani újszülött szüleihez hasonlóan – komolyan el kell gondolkozniuk azon, milyen iskolai karriert készítenek elő gyermekeiknek.
A HÁTTÉR SZEREPE. Ezt minden bizonnyal meg is teszik, hiszen a gyerekek szerepe a felső rétegekhez tartozó fiatalok esetében sokkal fontosabb lett, mint az korábban volt. A Fidesz-korosztály esetében nem egyszerűen hagyományőrzés a sok gyerek vállalása. “Ma divat a három- vagy annál többgyerekes család a jómódú fiataloknál” – mondja a szociológus, s a hagyományos gyerekszerepek helyett modern felfogással integrálják a családokba őket. S ez a másik meghatározó faktor a 2000-es generáció tagjainak életpályájánál. A családi háttér egyre nagyobb szerepet játszik majd az érvényesülésben. Ez persze természetesnek is tekinthető, hiszen a kilencvenes évek előtt sokkal nehezebb volt a privilégiumok családon belül tartása – még ha a késői kádári korban erre nagyon hatékony eszközöket dolgozott is ki az akkori elit. Ma viszont nem kell titokban protezsálni, a szülők mindenfajta skrupulus nélkül átörökíthetik értékeiket – legyenek azok bármilyen természetűek – utódaikra.
Mindezzel együtt egy másik jelenségre is felfigyelt Kolosi Tamás, mégpedig arra, hogy egyre nagyobb szerepe lesz az egyéneknek saját sikerük elérésében, ráadásul a siker fogalma is többdimenzióssá vált. Míg az 1950-ben született generáció esetében 70 százalékos volt a determináció, addig az Orbán-bébi kortársainál már 50 százalékra csökkent a körülmények kényszerítő ereje. A terhes babapiskóta-modell igazi előnye abból adódik, hogy a széles középrétegen belül sokkal könnyebb a mozgás, mint a rétegek között.
Jóllehet ma már egyetlen gyereknek sem kell komolyan attól tartania, hogy nem telik a szüleinek cipőre, ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyenlőtlenségek megszűntek volna. Míg a hatvanas években egyebek mellett azon mérték le a család vagyoni helyzetét, hogy van-e televíziójuk – később pedig azon, hogy a készülék alkalmas-e színes adás vételére -, addig ma a személyi számítógépek elterjedtsége lehet a fokmérő (a hivatalos statisztikák szerint tavaly átlag 11 komputer jutott 100 háztartásra, míg a legfelső tizedbe tartozóknál 23). Csakhogy akinek nem volt tévéje a hatvanas években, az nem indult akkora hátránnyal, mint manapság az a gyerek, aki nem jut hozzá a személyi számítógép nyújtotta előnyökhöz.
HATÁRVONAL. A társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetése illúzió, de a különbségek csökkentésére vállalkoznia kell a politikának. Az országot átszelő láthatatlan határvonal, amely kelet-nyugati és észak-déli irányban szétszakítja a társadalmat, el nem tüntethető, hatása azonban tompítható; a települések közti különbségek csökkenthetőek. Kérdés, képes-e a jelenlegi hatalmi és gazdasági elit az új közép keresésére, vagy pedig továbbra is az urbánus és népies kategóriák bűvöletében ragad le.
A Fidesz magában hordozta annak ígéretét, hogy – már vezetőinek kora miatt is – képes lesz európai mértékkel mérni. A hatalmon levő kormánykoalíció vezető erejeként azonban még nagyon sok mindennel adós maradt. “Az Orbán-kormány nem sokat váltott be a nagy rendszerek reformjára – így az egészségügyre és az oktatásra, a nyugdíjra és a területfejlesztésre – vonatkozó ígéreteiből” – mondja keserűen Kolosi. Lehet, hogy ez a munka az életpályáját a 2000. évben megkezdő generációra vár?
