Minden más mutatónál komplexebben fejezi ki az egyes régiók fejlettségében, teljesítményében meglévő különbségeket a GDP összege, valamint egy főre jutó értéke. Magyarország közismert főváros-centrikussága az elmúlt fél évszázadban tovább erősödött. Mindez megmutatkozik az úthálózat szerkezetében, a kommunális ellátás, a kultúra, az adminisztráció koncentráltságában, valamint az értékalkotó teljesítményekben. A tevékenységek és teljesítmények közép-magyarországi – még inkább fővárosi – koncentrációjára utal, hogy a régió adja a GDP közel 42 százalékát.
A vállalkozások számának területi eloszlása, a régió népességéhez viszonyított aránya értelmezhető úgy, mint az adott terület kedvező vagy kedvezőtlen adottsága, felfogható azonban az ott élő népesség vállalkozóképességét kifejező mérőszámként is. Közép-Magyarország és Nyugat-Dunántúl mindkét mutató alapján kiemelkedő helyet foglal el. Különösen érvényes ez a külföldi érdekeltségű vállalkozásokra, amelyek 57 százaléka található Közép-Magyarországon. Nyugat- és Közép-Dunántúllal együtt a vállalakozások háromnegyedét, jegyzett tőkéjük 80 százalékát birtokolják.
Az egyes régiók meghatározott komparatív előnyökkel rendelkeznek, amelyekre építhet a regionális fejlesztés, s amelyek alapján piaci szempontból növekedhet az országon belüli és a nemzetközi munkamegosztásban való részvétel hatékonysága.
A 7 régió belső fejlettségi szintjében meglévő jelentős szóródás fokozatos enyhítése javíthatja a térségek gazdasági hatékonyságát, növekedési lehetőségeit. Ehhez nemcsak helyi, hanem központi és nemzetközi (elsősorban uniós) források felhasználását megcélzó programokkal is kell rendelkezni.
Az egy főre jutó családi jövedelem és az átlagbérek tekintetében a vezető helyen Közép-Magyarország áll. E mutató alapján az egyes régiók közötti különbségek kisebbek, mint az egy főre jutó GDP-t tekintve. A tudományos és fejlesztő helyek számát, s anyagi ellátottságát nézve Közép-Magyarország, pontosabban Budapest dominanciája a jellemző. Közép-Dunántúl és Dél-Alföld szerepe e tekintetben az utóbbi években erősödött.
A mezőgazdaság válsága valamennyi régióban érzékelhető, annak megszűnte csak hosszabb távlatban várható, többéves stratégiai programok alapján. Ez még a Dél-Alföldre is érvényes, ahol a természeti adottságok különbözeti járadékot tesznek lehetővé.
Az infrastruktúra-fejlesztésnek a régiók között meglévő különbségek enyhítésében, a külföldi beruházások vonzásában prioritást kell kapnia. A külföldi tőke vonzása ugyanis ott számottevő, ahol az infrastruktúra (például autópálya) adott, vagy gyorsan megteremthető, továbbá ahol a települések megfelelően képzett szakemberekkel és ipari tradíciókkal rendelkeznek.
A rendszerváltozás óta a régiók fejlettségbeli különbségei nem csökkentek, sőt bizonyos területeken tovább nőttek. E folyamat megállítása már rövid időn belül nemzetgazdasági érdek. A régiók közötti kiegyenlítődési folyamat függ a GDP-növekedés ütemétől és az abból a régiók fejlesztésére jutó források nagyságától.
A régiófejlesztés, a kiegyenlítődési folyamat nem konjunktúra-függő. Bár a piaci hatások szerepét itt sem lehet figyelmen kívül hagyni, a szemléletmódnak a hosszú távú programokon kell nyugodnia. A régiók közötti relatív kiegyenlítődési folyamat 5-7 éves időtávra becsülhető. –
