Nem felel meg a valóságnak – így üzleti jó hírünket kifejezetten sérti -, amit Görgey Gábor a Robinson étteremről írt (Az én asztalom, Figyelő, 2000/33. szám).
Kedves Görgey Gábor! Tisztelem Önt, mert Ön végre egy étteremkritikus, ki arcot mert adni véres kardjának.
Ön, aki a magyar éttermek kiváló ismerője, szakértője, műélvezője és felvértezett kri-tikusa, a hőségtől elgyötört szemidegeinek engedelmeskedve a Robinson helyén egy nagy, habzó, jéghideg sört látott. Ön a tó hídján átlépve “átlag magyar” lett, és ami még rosszabb, lesüllyedt a volt és még néha-néha feltűnő NDK-s vendég szintjére. Ismeri!? Rövidnadrág, strandpapucs, ujjatlan trikó és első mondata – köszönés helyett – “sör van?”.
Tudja, nagy gonddal igyekszem az ilyen erőszakosan, pincéren áteső típusú vendéget a környezet szintjére emelni. Mindenekelőtt ott állt egy személytelen, de igen mívesen elkészített tábla, igaz, angolul. “Welcome! Please wait to be seated!”. Tudom, hogy furcsa, de az étterem évek óta telt házzal megy és asztalok – főleg a tó partján – előrendelésben elkelnek, 18 órától. A felszolgáló kérdése, hogy segíthet-e, valóban megdöbbentő! Gondolom, az Ön éttermi szokásához tartozik, hogy ahová leül, oda visznek egy asztalt.
Hogy milyen a Robinson konyhája? Azoknak a vendégeknek, kik programnak tekintik a vacsorát vacsoraidőben, kik büszkén mutatják üzletpartnereiknek, hogy ők már évek óta ide járnak, kik elhiszik, hogy mi a vendégért vagyunk, azoknak egyszerűen jó! Az olyan típusoknak, akik még mindig azt hiszik, hogy a Liget nem több, mint egy falusi búcsú virslivel és sörrel, azoknak a Robinson test- és ízidegen. Szerencsére ezek egyre kevesebben vannak! Sajnálom, hogy osztrák operaénekesnő barátja előtt kárörvendően bebizonyíthatta, hogy itt semmi sem változik. Ön sem.
LÁSZLÓ ÁRPÁD
Robinson Étterem, Budapest
Hasonló stílű levelekre nem szoktam válaszolni. Cikkem megjelenése után azonban meglepően sokan jelezték, mennyire rossz tapasztalatuk volt a Robinsonnal. “Drágák és udvariatlanok” – mondta mindenki. Ez nem igazán fedi az önmagával és intézményével rendkívül elégedett László Árpád véleményét.
A modortalan sértegetésekre válaszolni méltóságomon aluli. Annyit azonban megjegyzek, hogy egy hivatott vendéglő az “átlag magyart” is fogadni hajlandó. Nem beszélve a tőlem eltulajdonított fordulatról (“Ez valószínűleg az utolsó NDK-vendéglő” – írtam én), melyet ízetlenül és rosszul alkalmaz, emlegetve a még néha-néha feltűnő NDK-s vendég szintjét: “rövidnadrág, sportpapucs, ujjatlan trikó”. Én egy szánalmasan rossz államalakulatról, egy rendszerről beszéltem, László Árpád pedig ennek az államalakulatnak a lakosságát gúnyolja ki, német polgárokat, úgy mindenestül. Ez nagy különbség! Jelzi a köztünk lévő különbséget is. És óvatlanul árulkodik arról, hogy az intézményben e szemlélet nyomán vendégszegregáció folyik.
Két partnerem egyébként a legjobban öltözött hölgyek táborába tartozik. Ha pedig László Árpád valaha is hallott volna rólam, akkor tudná, hogy akkor is különös gondot fordítottam eleganciámra, amikor ezt rossznéven vette az osztályharcos ideológia.
GÖRGEI GÁBOR
