Egy gonddal, egy dilemmával és néhány idő előtti ősz hajszállal kevesebbje lesz több mint 2 millió magán-nyugdíjpénztári tagnak, a kormány közelmúltbeli és az Országgyűlés őszre várható, a kabinet előterjesztését vélhetően szentesítő döntése után. A friss módosító javaslat ugyanis 2002. december 31-ig kitolná azt az eredetileg ez év végén lejáró határidőt, ameddig a pénztártagok eldönthetik: visszalépnek-e a felosztó-kirovó jelleggel működő tb-nyugdíjrendszerbe, vagy kitartanak az öngondoskodásra is épülő vegyes szisztéma mellett. Az a rendelkezés nem változik, hogy a pályakezdők továbbra sem választhatnak, számukra kötelező az utóbbi mellett dönteni.
A hivatalos indoklás szerint a módosításra elsősorban azért volt szükség, hogy a polgárok számára hosszabb gondolkozási idő álljon rendelkezésre, mielőtt elhatároznák magukat. Az előzmények ismeretében az érvelés kissé faramuci. Az 1998-as választások előtt kialakított rendszert ugyanis éppen ez a kabinet bolygatta meg azzal, hogy az eredeti ígéretekkel szemben nem emelte tavaly 7, majd az idén januártól 8 százalékra azt a mértéket, amelyet a munkavállalók a bruttó bérükből a magánpénztárakba fizethetnek be kötelező tagdíjként, s ezzel jórészt okafogyottá is tette az akkori számítgatásokat. Szinte minden ezen a két rátán dől el ugyanis (lásd Nyugdíjkalkulátor című írásunkat). Egyébként, a halasztással sikerült elkerülni a “csengőfrászt” is, vagyis azt, hogy december végéig mindenképpen lépni kell valamit.
MINDEN VÁLTOZIK. Ezzel a halasztással a kormány valójában saját maga számára kért gondolkodási időt. “A következő két évben most már biztosan eldől, miként alakul a kötelező tagdíj mértéke” – támasztja alá az előbbieket Szikszainé Bérces Anna, a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője, aki a jövőről annyit tud mondani, hogy a most készülő kétéves költségvetési törvényben még a 6 százalékos szint szerepel, de a kitekintés rovatban, 2003-tól már a megemelt 8 százalékkal számolnak.
A közelgő parlamenti választások fényében azonban ezt az ígéretet a pénztártagok nagyjából ki is tehetik az ablakba, mivel semmilyen biztosíték sincs arra, hogy az éppen aktuális kormány betartja a saját, vagy éppen elődje úri becsületszavát. Az utóbbi évek tapasztalatai pedig arra utalnak, hogy a rövid távú költségvetési szempontok bármikor magasabb rendűnek bizonyulnak még a törvénybe foglalt garanciáknál is. Ráadásul még a tagdíjemelés halvány ígéretében hinni vágyók számára is túl gyakran hangzik el kormányzati oldalról az a szakmai körökben erősen vitatott érvelés, miszerint a vártnál többen léptek át a magánnyugdíjpénztárakba, ami jelentős terheket ró a költségvetésre. A büdzsének ugyanis a törvény szerint pótolnia kell az átlépők miatt a tb-kasszából kieső bevételeket. Joggal lehet tartani attól, hogy ugyanez az érvelés bukkan majd fel a két év múlva esedékes döntés előkészítésekor is. A rövid távú fiskális szempontok mindenhatóságától tartóknak nem megalapozatlan a félelme. A pénzügyi kormányzat részéről például most sem azt hangsúlyozzák, hogy az emelésre a pénztártagok érdekei miatt lesz majd szükség 2003-tól, hanem azzal érvelnek, hogy akkortól “már meglesz a büdzsé mozgástere erre a lépésre”. A nyugdíjrendszer átalakításával azonban – elvileg – mindenféle rövidtávú érv ellentétes, hiszen az alapképlet változatlan marad.
ÖNGONDOSKODÁS. Egyre fogyatkozik és öregszik a népesség, vagyis mind kevesebb a munkáskéz, amely képes lenne eltartani az egyre több idős embert. Nagyjából ez volt az a megoldhatatlan egyenlet, amely már több mint egy évtizede mindenki számára világossá tette, hogy – elkerülendő a finanszírozási katasztrófát – nem lehet megúszni a kizárólag a szolidaritáson alapuló nyugdíjrendszer alapos megrefor- málását. Vagyis egyre nagyobb teret kell engedni az öngondoskodásnak: annak, hogy az egyének, éppen saját jól felfogott érdekükben, már munkás éveikben is a megtakarításaik egy részét legalábbis a jövőbeni nyugdíjukra tegyék félre.
Az első tétova reformpróbálkozások – így 1993-ban az önkéntes kölcsönös biztosítópénztárak alapításának engedélyezése, majd 1996-ban a nyugdíjkorhatár fölemelése – után 1997-ben heves viták során dolgozták ki a ma is működő, három pilléren nyugvó rendszert. Ebben ugyan megmaradt az első pillér, vagyis a tb dominanciája, de a kötelező magánnyugdíjpénztárakkal létrejött a második pillér, s van lehetőség arra, hogy a kötelező nyugdíjbiztosítás mellett az egyének különböző önkéntes megtakarítási módozatokat is kihasználhassanak.
“Bár most sokaknak tűnhet úgy, hogy nem érte meg az átlépés, biztosak lehetnek abban, hogy néhány év múlva beigazolódik a döntésük, hiszen a nyugdíjrendszer egésze szempontjából a tagdíjmérték periférikus kérdés” – vélekedik Németh György közgazdász, akinek “pénztárpárti” hitelét az is erősíti, hogy makrogazdasági szempontból súlyosan elhibázottnak, drágán és feleslegesen működőnek tartja a vegyes rendszert. Szerinte a kötelező tagdíjakat érintő bizonytalanságnál csak az állami tb-rendszer sorsa kétségesebb. “Csupán az a biztos, hogy a pénzügyi kormányzat stratégiai célja az első pillér elsorvasztása, lenullázása” – mondja, vagyis szerinte az állami tb-ben maradók hosszú távon rosszul járnak, a nyugdíj elértéktelenedésére számíthatnak, ráadásul további korhatáremelések is elképzelhetőek.
VÁRAKOZÓ ÁLLÁSPONT. A szakértők tehát azt sugallják, hogy egy olyan rendszerben, amelyben minden változik, és alapvető tényezők jövője ismeretlen, mindenki jobban teszi, ha nem “ugrál”, és főleg nem szigorúan a számokat nézi. “Ha az ember a pénze egy részét valahogyan függetleníteni tudta az államtól, és a piacra bízta, akkor örüljön ennek, és ne lépjen vissza” – vélekedik Holtzer Péter, aki a Nyugdíjpénztári Szolgáltatók Országos Szövetségét képviseli a Pénztártanácsban. Szerinte mindenki jogosan feltételezheti, hogy pénze jobb kezekben lesz egy magánpénztárnál, mintha az állam kényekedvének lenne kitéve, hiszen a piaci verseny biztosabb hátteret kínál. Ráadásul a “makroszintű bizonytalanságokon” túl maga az egyéni életpálya is rengeteg előre nem látható tényezőn múlik, amelyekkel amúgy is képtelenség forintban kalkulálni. A döntést tehát a szakember véleménye szerint nem a kisebb, illetve nagyobb reménybeli forintösszeg között kell meghozni, hanem piac és állam között.
“Mindenképpen érdemes volt az új rendszert választani mindazoknak, akiknek a puszta számok nem mutatnak behozhatatlan veszteséget” – vélekedik Párniczky Tibor, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) kiemelt tanácsadója is, aki azonban úgy gondolja: az állami tb-rendszernek is van létjogosultsága. A 6 százalék várhatóan néhány évre kiterjedő befagyasztása szerinte nem érinti alapvetően a rendszert. Miközben elismeri, hogy a 40 éven felüli korosztálynak már csak kifejezetten magas kereset mellett éri meg a vegyes rendszernél maradni, sőt, a befagyasztás hosszabb távú fenntartása mellett már a 33-34 évnél idősebbeknek is alaposan romlanak a kilátásaik, mégis maradásra biztat, hiszen a vegyes rendszer a forintosítható érveken kívül számos egyéb előnyt kínál: az örökölhetőségtől egészen addig, hogy a nyugdíj egy összegben is felvehető.
KI ITT KILÉPSZ… Az adatok szerint a polgárok saját józan belátásuk alapján is éppen oda jutottak, amit a szakértők mondanak, vagyis, hogy a vegyes rendszerben maradni pontosan annyi kockázatot jelent, mint visszalépni. Lamberger Galina tanácsadó szerint viszont itt is közrejátszott az emberek “tehetetlenségi” nyomatéka, vagyis az, hogy irtóznának egy újabb be- és kilépési macerától. Eddig ugyanis a pénztártagság alig 1 százaléka döntött a visszalépés mellett; mindössze 20 ezer főről van szó, s ők is főleg az idősebb korosztály tagjai. Az összképhez az is hozzátartozik, hogy a 2 milliós nyugdíjpénztári tagság túlnyomó részét a belépéskor sem a pontos kalkulációk vezérelték, hanem sokkal inkább az ügynökök vehemens meggyőző munkája.
Lamberger Galina véleménye szerint a nyugdíjpénztári tagság – különösen a kockázatosnak tekintett 40 éven felüli korosztály nagy része – a pénzügyileg felvilágosult rétegből került ki, márpedig ez a kör magasabb jövedelmű, vagyis kifejezetten megérte nekik az átlépés és számukra az államtól való részbeni pénzügyi függetlenedés és az ezzel járó egyéb előnyök már önmagában értéket jelentenek.
MIT HOZ A JÖVŐ? A különböző szakértői vélemények abban tehát egybecsengenek, hogy a többség számára legtanácsosabb kivárni, mit hoz a jövő, no meg a kormányzati akarat a magánnyugdíjpénztárakat érintő szabályozásban. A pályakezdőknek, a huszonéveseknek és a korai harmincasoknak ugyanis egyáltalán nincs vesztenivalójuk, még alacsonyabb fizetés mellett sem. A késői harmincasoknak a visszalépés kockázata talán még nagyobb, mint a maradásé, hiszen van remény a tagdíjmérték néhány éven belül történő emelésére. A 40 éven felüliek pedig először is fogadják el, hogy egyelőre nem minden a tervek szerint halad, cselekedjenek józan belátásuk szerint, de ne csak a számok alapján döntsenek. Számukra az is szempont lehet, hogy öregkorukra milyen mértékben támaszkodnak majd kizárólag a nyugdíjra vagy esetleg más megtakarításaik is szerepet kapnak.
A lázas számolás tehát, éppen a rendszer egyelőre rengeteg kiszámíthatatlanul működő változója miatt, csak amolyan érdekes nyáresti szórakozásként ajánlható, a desszert mellé…
