Ismeretes, hogy a közgazdaságtan nem tartozik az egzakt tudományok sorába. Ennek ellenére vannak fontos törvényei és felismerései, amelyek ráadásul az esetek többségében igen bonyolult összefüggésekre épülnek.
Vegyünk néhány példát. Az első a világgazdaság működését annak idején alapvetően befolyásoló rendszer, az 1850 és 1931 között alkalmazott aranystandard. Alkalmazását ma már korántsem tartjuk tökéletes megoldásnak, ám arról az időszakról most mégis elmondhatjuk, hogy a világkereskedelem látványos bővülését hozta, s ennek az exportőrök és az importőrök egyaránt hasznát látták. Napjainkban több latin-amerikai állammal szemben felmerült az az elvárás, hogy az úgynevezett valutatanács intézményének bevezetésével kössék valutájukat az amerikai dollárhoz – azaz az aranystandardra némiképpen emlékeztető rendszert alkalmazzanak.
Jó megoldás ez? Erre a kérdésre sincs egyszerű és egyértelmű válasz. Amennyiben a szóban forgó ország társadalma egy évszázada együtt él a magas inflációval; amennyiben szavazói már nem hisznek abban, hogy ki tudják lökni a hatalomból a hatalomra éhes és korrupt vezetőiket; amennyiben a mégis megválasztott széplelkekről bebizonyosodik, hogy nem tudják a gyakorlatba ültetni emberbarát elképzeléseiket – nos, ilyen körülmények között egy mégoly tökéletlen aranystandard is a kisebbik rossz választását jelenti.
KORLÁTOZOTT ESZKÖZTÁR. Mit kell majd Nagy-Britanniának, illetve Svédországnak feladnia, ha elszánják magukat az európai Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz (EMU) való csatlakozásra, s monetáris politikájukat saját jegybankjuk helyett a frankfurti székhelyű Európai Központi Bank (ECB) szabja meg? Végül is e két ország mostanság semmivel sem teljesít rosszabbul makroökonómiai értelemben, mint az euró-zónát vezető két állam, Németország és Franciaország. Mármost, amennyiben Európa “belefutna” egy komolyabb recesszióba, úgy a britek és a svédek megfosztatnak a valutaleértékelés eszközétől, amely pedig a harmincas években például igencsak hatékony fegyvernek bizonyult számukra a gyors talpra álláshoz, amikor ezzel szemben Franciaország – amely kitartott az aranystandard mellett – jóval tovább nyögte a válságot.
S akkor jöjjön a második példa. Jó-e az, ha egy nemzeti bank teljes függetlenséget élvez? Van néhány olyan jegybank – ilyen például a brit, a japán, vagy az új-zélandi -, amelynek kormányzói, noha egyikük sem demokratikus választás útján került a posztra, elvileg abszolút önállóan szabhatják meg az intézményük által követett politikát. Ebből akár jó dolgok is kisülhetnek. Vagy rosszak. Ismét csak 1929-ben, amikor Montague Norman volt teljhatalmú úr a Bank of England élén, visszatérően követett el ostobábbnál ostobább hibákat. Miként a fáma tartja, attól sem riadt vissza, hogy hazugsággal tévessze meg az ország demokratikusan választott vezetőit. Ez szomorú. De nézzük az érem másik oldalát! Máskor, más országokban a jegybank vezetőjét totális alávetettségben tartották a politikusok, rendszeresen arra kényszerítve őket, hogy fedezetlen pénzt bocsássanak ki, finanszírozandó a populista gazdaságpolitika által termelt gigantikus deficiteket. E téren is nyilvánvalóan a fenti két szélsőség között húzódik a követendő út.
DEMONSTRÁL A JAPÁN JEGYBANK. A fentieket valójában csak háttérnek szántam a legutóbbi botrány ismertetéséhez. Japán, amely 1998-ban módosította jegybanktörvényét, azt a megoldást választotta, hogy az intézmény (BOJ) ne függjön a pénzügyminisztériumi apparátustól, de még a kormánytól sem. E jegybank kormányzója – aki nem csupán a nemzetközi tapasztalatoknak van híján, de belföldiekkel sem nagyon rendelkezik – már egy ideje fenyegetőzött azzal, hogy megemeli a kilencvenes évek elhúzódó gazdasági stagnálása következtében gyakorlatilag zéró szintre süllyedt kamatlábat.
A napokban azután meg is lépte ezt, demonstrálandó függetlenségét a hitelszűkítést ellenző pénzügyminisztertől és a miniszterelnöktől. A szigorítást a japán és külföldi szakértők többsége is korainak és kockázatosnak tartja. Persze, Japánban már mutatkoznak a recesszió elmúltának a jelei. Ám van itt néhány kérdés. Nem túl törékeny-e a nekilendülés? Kimutatható-e az infláció szignifikáns gyorsulása, ami ilyen reakciót válthatott ki a BOJ részéről? Nem lett volna jobb húzás most a jen leértékelődésének előmozdítása, illetve lesz-e ilyen következménye a kamatemelésnek?
Engedtessék meg, hogy a közgazdaságtudomány művelőjeként megpróbáljak válaszolni ezekre a kérdésekre. (Azzal nem óhajtok foglalkozni, hogy a BOJ kormányzója valóban veszített volna a tekintélyéből, ha – jól vagy rosszul – nem demonstrálja a függetlenségét.)
Először is, az 1999. és a 2000. év gazdasági folyamatainak ismeretében nem lehet azt állítani, hogy Japánban probléma lenne az infláció, illetve a pénzromlás felgyorsulása fenyegetne a közeli jövőben. Maga a BOJ sem adott ki olyan jelentéseket, amelyekben erre a megállapításra jutott volna.
Másodszor, Japánnak most minden bizonnyal jót tenne, ha az eddigi mérsékelt deflációt egy ideig a mérsékelt infláció korszaka váltaná fel. Az ugyanis megadná a szükséges lökést a gazdaság nekilódulásához. Amikor azután a növekedés már bizonyítottan beindult, akkor kerülhetett volna sor a kamatemelésre, s ebben az esetben a lépést azok is üdvözölték volna, akik most bírálják a jegybank vezetőjét. Tegyük fel, hogy az ország 2003-ra felzárkózik a G7 államok átlagos gazdasági növekedéséhez, ez esetben a BOJ-nak nyilvánvalóan azon kellene munkálkodnia, hogy a japán kamatszint is közelítse a partnerországokét.
Itt az ideje azt is leszögeznem, hogy személy szerint legfeljebb hibának tartom – nem pedig valamiféle drámai fejleménynek – a japán jegybanki függetlenség ezen első megnyilvánulását. Továbbá úgy gondolom, nem is olyan törékeny a japán gazdaság helyzete. (Persze, mi makroközgazdászok már jó néhányszor bakot lőttünk, amikor arra a megállapításra jutottunk, hogy Japán kilábalóban van a recesszióból. S egyáltalán nem lehet kizárni egy újabb tévedést!)
Van az ügynek egy technikai jellegű eleme is. Amikor a gazdasági bajok félrekezelése miatt egy ország “likviditási csapdába” esik – miként az Japánnal történt az 1993-2000-es időszakban -, olyankor a kamatláb-módosítások, legyenek azok bármilyen irányúak is, nem befolyásolják az egyébként megszokott hatékonysággal a reál értelemben vett gazdasági növekedést, illetve a nominális árak alakulását. Azután ott van a vállalati csődök rövid távon megugró szintje. Az eddig a fizetésképtelenség határán táncoló cégek és bankok nem tudják elkerülni a csődöt, ha a kamatokat még az előtt megemelik, hogy a fogyasztói, illetve beruházói kereslet kellően megélénkült volna.
TISZTELETLENÜL. A nyolcvanas évek G7 tanácskozásain a japán résztvevőket meglehetős tisztelettel hallgatták a többiek. Ugyanez már nem mondható el a kilencvenes évtized hasonló találkozóiról. S az az érzésem, hogy a japán jegybank megfontoltnak nem nevezhető kormányzója ezzel a mostani húzásával csak tovább ront a világ második legnagyobb gazdaságának megítélésén. Sajnálatos, ráadásul egyáltalán nem szükségszerű fejlemény.
Persze néhány év múlva, amikorra Japán gazdasági növekedése felzárkózik Dél-Koreáéhoz, Finnországéhoz, Írországéhoz, az Egyesült Államokéhoz, Kanadáéhoz – nos, akkor ezt a “vihar egy pohár vízben” ügyet már rég a feledés homálya övezi majd.
