A fiatalok számára valószínű hihetetlen, hogy a túiró rudi ára nem olyan régen politikai kérdés volt még, nagyságán magas beosztású tisztviselők napokig is elvitatkoztak. Lassan vitte az idő a ködöt arról, hogy az árak jövedelemelosztó, termelést és tőkefelhalmozást szabályozó funkciói kölcsönösen feltételezik egymást. Nem lehet büntetlenül egyiket a másik elé tolni. Nem is követték el ezt a hibát az előző rendszerben akkor, amikor mindent a központi hatóság szabott meg. Csakhogy ebből a szisztémából nem jött, nem jöhetett ki hosszabb távon működőképes gazdaság. Lokális veszteségek helyett évtizedeken keresztül egymásra torlódó globális veszteségek termelődtek. A gazdasági átmenet során ezt kellett lenyelnünk többek közt az éveken keresztül kétszámjegyű korrekciós inflációban.
SZŰK HATÓSÁGI JOGKÖR. A korrekciós infláció az ár- és jövedelemarányok piacgazdasági követelményekhez igazodó kiigazításának/kiigazodásának következménye volt. A folyamat nálunk jóval korábban megkezdődött, mint a politikai rendszerváltás, s nem véletlen, hogy már 1990-ben megszületett az a korszerű ártörvény, amely kimondta a trivialitást: az árakat – beleértve a túró rudi árát is – a kereslet-kínálat határozza meg. A megmaradt hatósági árszabályozás viszonylag szűk körre szorult vissza. A hatóságot a törvény minisztériumi és önkormányzati szinten jelöli ki, a miniszterelnök döntési hatásköréről nem szól.
Alkotmányunk szerint a miniszterelnök egyenlő a kormánnyal, így nincs alkotmányos akadálya annak, hogy hatósági árdöntéseket hozzon. A kormánynak (értsd a miniszterelnöknek) nemcsak lehetősége, de kötelessége is, hogy az infláció megfékezésére törekedjen, hiszen a polgárok jobb jövőjének (ismertebb kifejezéssel: a polgári jövő) megteremtésére kapott felhatalmazást a polgároktól. Ez eddig rendjén is van. Az utóbbi időkben tapasztalt kormányzati árpolitika alapján csupán az vált kérdésessé: meddig tart a polgári jövő. Az alkalmazott antiinflációs politika szerint kétségbeejtően rövid ideig. Az állami árszabályozásban – és azon túl is – ugyanis rendre olyan döntések születnek, amelyek a “politikai ár” kategóriájának reinkarnálásával rövid távon a fogyasztónak kellemesnek tűnhetnek, ám hosszabb távon “ráfizetésesek”.
A manapság alkalmazott antiinflációs politika ugyanis nem képes az infláció tartós visszaszorítására, csupán bizonyos területeken a költségnyomás lefojtására. A virtuális dezinfláció hátterében valóságos elnyomott infláció termelődik, akárcsak a múlt rendszerben. Csakhogy akkor a represszív infláció konzisztens volt a rendszer egészével. Most viszont nem az. Ezért bizonyosan nem lehet olyan hosszan érvényesíteni, nem beszélve az EU-csatlakozással járó követelményekről.
A hatóság csak élhet az árszabályozás jogával, de nem élhet azzal vissza. Az ártörvény szerinti minimumárnak is olyannak kell lennie, amely fedezi a ráfordításokat, a legmagasabb ár pedig ezen felül a szükséges profitot is tartalmazza. Mindez – minthogy nem a piac szabályoz – mérlegelés kérdése.
Mérlegelésről azonban szó sincs. Csak deklarációk vannak. Deklarációk arról, hogy az államilag szabályozott körben az áremelkedés nem haladhatja meg a kormány által prognosztizált fogyasztói árdrágulást. Sehol sem. Az output árak tökéletesen uniformizált szabályozása egyáltalán nincs tekintettel az input árnyomás különbözőségére. Az idén 6 százalékos, jövőre 5 százalékos a katonai egyenzubbony mindenkire. A kétéves költségvetés logikája szerint 2002-re pedig 4 százalékos, bár erről eddig még nem nyilatkoztak.
Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy a három éven keresztül gerjesztődött költségnyomás és profitigény belefér az így képzett voluntarista árakba. A következmények sokfélék lehetnek. Előállhatnak a hiánygazdaság tünetei, romlik az áruk és szolgáltatások minősége, elmaradnak kutatások, halasztódnak karbantartások, fejlesztések; az állami cégeknél túl érdektelenné válik a hatékony gazdálkodás, a magánbefektetők lehetőség szerint kivonulnak. Nemcsak halmozódó korrekciós infláció gyűlik fel, de naturális tőkefelélés is folyik. A befektetők elbizonytalanodnak olyan piac láttán, amelybe az állam tetszése szerint beavatkozhat. A befektetésminősítők kedvezőtlenebb véleménye alapján megdrágulhat a növekedés finanszírozása, azé a növekedésé, amely kisebb a potenciálisan lehetségesnél.
SZŐNYEG ALÁ SÖPÖRVE. A rendezendő felgyűlt adósságot nem lehet a végtelenségig a szőnyeg alá söpörni. Jelezheti az idő végességét a vállalt piaci liberalizáció, az EU-csatlakozás, vagy akár tömegkatasztrófa is. Vagyis a kvázi-antiinflációs politika mindenképpen korlátos. Az el nem odázható áremelések, félő, olyankor váltanak ki drágulási hullámot, amikor EU-integrációnk az ellenkezőjét követelné meg. Ráadásul elszállhat a fenntartható inflációcsökkenést hirdető kormányzati politika hitelessége, és az infláció leszorításának költségei megemelkednek.
A gazdaságpolitikának figyelnie kellene a Financial Times Magyarországgal foglalkozó legutóbbi szerkesztőségi cikkére is, amely a gázáremelésre reagálva nemcsak Orbán Viktor orrára kívánt rákoppintani (tudniillik, mert a miniszterelnök túlságosan is beleüti az orrát az üzleti életbe), hanem – a csehekkel és lengyelekkel egy kalap alá véve minket – azt is üzente: ők is tudják, hogy van élet az EU-n kívül. –
