Minő arculcsapása a francia nemzeti büszkeségnek: miközben július elsejétől fél éven át Párizs adja az Európai Unió (EU) soros elnökségét, kis híján egy német lett a következő hat hónap főszereplője. Sőt a játszma valójában még el sem dőlt. Joschka Fischer német külügyminiszternek május közepén a berlini Humboldt egyetemen az unió bővítés utáni jövőjéről elmondott beszéde ugyanis olyan nagyszabású vízió, amely semmiképpen sem intézhető egy kézlegyintéssel puszta utópiaként, miként nem is söpörhető félre, az egészet a német birodalmi álmok újjáéledésének bélyegezve, miként azzal Chevenement francia belügyminiszter próbálkozott. Fischer nem kevesebbről beszélt, mint egy olyan szorosabb integrációról, amely saját alkotmánnyal rendelkezik, kétkamarás parlamentje van – az alsóházban a nemzeti törvényhozások képviselői ülnek, a felsőházban pedig közvetlenül választott szenátorok -, az egész felépítmény élén egy egységes európai kormány, illetve egy ugyancsak közvetlenül választott elnök áll.
Európa felhördült. A legélesebb visszhangot persze Franciaországban váltotta ki a Fischer-vízió. A föderalizmus szó hallatán Párizs lelki szemei előtt nyomban felsejlett a nemzeti identitás elvesztésének rémképe, igaz más megnyilvánulások arra engedtek következtetni: a Szajna-parti reakciókat nem kisebb mértékben motiválta az a tény, hogy Franciaország ezúttal nem tündökölhet a kezdeményező, azaz az európai integráció motorja szerepében.
TÖBBSEBESSÉGES EURÓPA. Az előbbi aggodalmakat Fischer, majd Schröder német kancellár is sietett eloszlatni, mondván: a jövő Európájának a lelke változatlanul a nemzetállam. Az utóbbi problémát pedig Jacques Chirac francia államfő tette a helyére a Bundestagban elmondott múlt heti beszédében. Chirac hitet tett a francia-német együttműködés mellett, s egy többsebességes Európa vízióját fejtette ki a német honatyáknak, amelynek “belső magja” a Párizs-Berlin tengely mentén épülne ki. Németországi útja során mindazonáltal arról beszélt, hogy az “Államok Egyesült Európáját kellene létrehozni, nem pedig egy Európai Egyesült Államokat”. Diplomatikusan üdvözölte a Fischer-tervet is, de hozzátette, hogy az európai kormány kialakítása egyelőre nem aktuális: az EU-ban ma nincs szükség további bürokratikus intézményekre.
A francia államfő európai jövőképe ugyan a német külügyminiszterénél megvalósíthatóbbnak tűnik, ez utóbbiban viszont talán mégis téved. Valóban nem a jelenlegi intézmények számának a bővítésére van szükség, azok helyett azonban mielőbb új integrációs szerveket kell létrehozni. Az ötvenes években hat országra kitalált felépítmény mára gyakorlatilag működésképtelenné vált. Nemzetállamok fölötti szervezetei, az Európai Parlament és az Európai Bizottság immár szinte képtelenek a határozott kezdeményezésre, és mind leplezetlenebbül átengedik a terepet a tagállamok kormányainak. Az utóbbi évek szinte minden jelentős előrelépése az Európai Tanácsnak, azaz az állam- és kormányfők csúcstalálkozóinak köszönhető. A márciusi lisszaboni csúcs döntött például az Új Gazdaság európai kibontakoztatásáról, miként már a tavaly tavasszal elfogadott hétéves költségvetést sem a bizottság, hanem a tagországok nagyköveteinek fóruma, a Coreper készítette elő, majd berlini ülésén – éles vita után – az Európai Tanács hagyta jóvá. A Romano Prodi vezette brüsszeli bizottság gyengeségét mutatja az is, hogy szinte valamennyi jelentős integrációs projekt kikerült az ellenőrzése alól, legyen szó az Európai Központi Bank felügyelte euróról vagy akár az unió külpolitikai főképviselője, Javier Solana hatáskörébe tartozó közös biztonsági és védelmi politikáról.
A jelenlegi IGC-nek a decemberi nizzai EU-csúcsig mindazonáltal több nagy horderejű kérdésre is megoldást kellene találnia – nem utolsósorban azért, hogy az uniót, akár a mai intézményeivel is, alkalmassá tegye a bővítésre. Meg kell határozni, milyen területekre terjedhet ki a minősített többségi szavazás, azaz mely kérdésekben szüntethető meg az egyes tagok vétójoga, és újra kell gondolni a tagországok mérete szerinti szavazatmegoszlást a tanácsban. Továbbá csökkenteni kell az Európai Bizottság létszámát, aminek alapfeltétele, hogy a nagyobb EU-tagok lemondjanak a nekik járó két főbiztos egyikéről. Ez a bizottság említett súlytalanabbá válása nyomán várhatóan nem lesz komoly akadály. Van azonban még egy témakör, amelyben a nizzai csúcsnak állást kell foglalnia. A portugál elnökség egyik legfőbb eredménye, hogy az Európai Tanács minapi feirai ülésén az IGC napirendi pontjai közé iktatta a “megerősített együttműködés” gyakorlatának kidolgozását. Ez lehetővé tenné, hogy a tagországok egy kisebb csoportja bármely területen a többieket hátrahagyva haladjon előre – miként ez már meg is valósult az euró bevezetésénél, illetve a schengeni együttműködésnél -, természetesen úgy, hogy az első lépcsőben kimaradók idővel csatlakozhassanak az előreszaladókhoz.
NIZZAI KILÁTÁSOK. Komoly vitákat kiváltó, nemzeti érdekeket és érzékenységeket súlyosan érintő kérdések ezek; nem véletlen, hogy az 1997-ben az amszterdami szerződéssel zárult előző IGC, bár feladata lett volna, nem birkózott meg velük. S persze Nizzában sem vár majd sima menet a tizenötökre. Sokan már előre biztosra veszik az EU-ban már megszokott, éjszakába nyúló egyezkedések megismétlődését; csakhogy amikor azok korábban holtpontra jutottak, rendre közbelépett az Európai Bizottság elnöke, aki kicsikart valamilyen kompromisszumot. A jelenlegi testület és elnöke, Romano Prodi esetében azonban fölöttébb kétséges, vajon alkalmas-e, illetve egyáltalán hajlandó-e erre a szerepre.
Márpedig amennyiben Nizza kudarcot vall, a tizenötök nem csupán azt az ígéretüket nem tudják majd teljesíteni, hogy 2002 végére készen állnak az új tagok befogadására, de az unió jelenlegi intézményrendszere is egyre menthetetlenebbé válik. Németország máris azt sürgeti, hogy legkésőbb 2003-2004-ben kezdődjön el a harmadik kormányközi konferencia, amely gyökeresen újrafogalmazza a brüsszeli EU-központ, a nemzeti kormányok és a régiók vezetése közötti viszonyt. Berlin csupán azért nem tett kísérletet arra, hogy mindezen témákat felfűzzék a most zajló IGC-re, mert – mint Gerhard Schröder fogalmazott – “nem szabad túlterhelni a francia elnökséget”. Párizs a jelek szerint nem sietne ennyire. Még kevésbé London, amely attól tartva, hogy esetleg tartósan az integráció második vonalába kényszerül, jobb híján a tagjelöltekre hivatkozik, mondván: őket nem lehet kihagyni az EU jövőjének a kialakításából, márpedig a 2003-2004-es dátum ezt jelentené.
A tagjelöltek, mint ebből is látszik, ma remek aduként szolgálnak a tizenötök belső vitáiban. Csakhogy egy esetleges nizzai fiaskó további évekkel odázhatja el a bővítést, sőt, az annak nyomán elkerülhetetlenné váló “intézményi forradalom” hosszú időre egyenesen lehetetlenné is tenné a tagfelvételt. Magát az uniót pedig hiteltelenné.
