Miként a hála nem politikai, úgy az erikölcs nem gazdasági kategória. Bizonyítja ezt a tőkés gazdaság egész története, kezdve az eredeti tőkefelhalmozástól és a szabad versenyes gazdálkodástól, az állammonopolista rendszereken keresztül egészen a mai óriásvállalatok uralmáig. A piacgazdaság bírálata a nagy rivális, a szocializmus csúfos bukása után sem került le a napirendről. Jobb- és baloldalról – ha e jelzők egyáltalán jelentenek valami érdemlegeset – számos kutató és politikus igyekszik recepteket adni a jelenkori kapitalizmus megjavítására. Nem sorolható azonban közéjük az a nálunk jóformán ismeretlen irányzat, amely éppen szokatlansága, eredetisége miatt érdemli meg figyelmünket. Pataki György és Radácsi László Alternatív kapitalisták címmel megjelent cikkgyűjteményéről van szó. Az összeállítás képet ad egy olyan sajátságos mozgalomról, amelynek gazdái, hordozói, képviselői gyakorló üzletemberek. Céljuk pedig – kimondva kimondatlanul – valamiféle “emberarcú kapitalizmus” megteremtése.
PIAC KONTRA TERMÉSZET. Ennek a kezdeményezésnek nincs függetlenített tudós fők által megfogalmazott elmélete, a hívek, a résztvevők a mindennapi vállalati gyakorlatból vonják le a következtetéseiket, és határozzák meg üdvözítőnek tartott feladataikat. Ennek (egyik) kiindulópontja szigorúan elmarasztaló kapitalizmus-bírálatuk. Többek között megállapítják: “A piacgazdaság logikája összeegyeztethetetlen a természet egészségének megőrzésével”. Vagy: “Az egyre nagyobb számban napvilágra kerülő etikai botrányok sora arról győzte meg a társadalmakat, hogy a köz jólétét a vállalatok egyéni érdekkövetése nem feltétlenül (?) biztosítja”. Különös ellenszenvvel viseltetnek az “alternatív kapitalisták”, a “tökéletes piac”-hívő közgazdászokkal szemben. (Ebben persze nincsenek egyedül!) Az egyik szerző így ír: “Számomra Milton Friedman fejezte ki az évtized elkeserítő hívószavát, amikor kijelentette, hogy a vállalat kizárólagos társadalmi felelőssége, hogy profitot termeljen részvényeseinek.”
De hát mit is akarnak ezeknek a “progresszív”, “érték-alapú” vállalatoknak a menedzserei, vezetői, akik alternatív kapitalistáknak hívják magukat? Valami mást, a jelenlegitől különbözőt, amit “gondoskodó kapitalizmusnak” avagy “felvilágosult kapitalizmusnak” neveznek. Egy olyan piacgazdaságot, amelyben “a verseny játéka és az együttműködés felelőssége elválaszthatatlanok egymástól”. A magyarázat, az indok egyszerű és nagyszerű: “A világ megváltozott. Az üzletnek is meg kell változnia. Újfajta kapitalizmust kell teremtenünk – olyat, amelynek szíve és lelke van.” De szép is lenne – fűzzük hozzá! Az ezen az úton járó vállalkozók azt vallják, hogy “a vállalat felelősséggel tartozik az emberekért és a társadalomért, amelyek létezésüket biztosítják”. Ez is szép gondolat.
A nagy kérdés az, mit is tesznek azok a vállalkozók, akik a nyereségért és a közjóért egyaránt tevékenykednek. A kötetben szereplő példák erről érzékletes – bár csak mérsékelten meggyőző – képet adnak. Így megtudhatjuk, hogy a humánus elveket valló üzletemberek, tőkések nagy gondot fordítanak – sok más mellett – a környezet védelmére, az esőerdők megóvására, a hulladékok hasznosítására és nem utolsósorban széles körű mecénási tevékenységet folytatnak. Mintaképük az olyan vállalat, amely minden üzleti döntésnél etikai kritériumokat alkalmaz, nyereségének bizonyos hányadát jótékony célokra adományozza.
FARKASTÖRVÉNYEK. Mérleget vonva, a recenzensnek nincs oka fanyalogni, netán gúnyolódni e kötet egyes írásait olvasva, mivel nem tagadható meg az elismerés e mozgalom résztvevői iránt. A kezdeményezés várható sikerét illetően azonban már kénytelen kifejezni aggályait. Méghozzá több okból. Először is, mert az írásokból nem derül ki, hogy “az alternatív kapitalisták” jelenleg egyáltalán képviselnek-e érdemleges súlyt és befolyást saját harci terepükön, az angolszász gazdaságban. Továbbá akarva-akaratlan kételkedni kell abban a lényeges megállapításukban, mely szerint “ma már számtalan példa illusztrálja azt, hogy a jót tenni vagy nem tenni közötti választás erkölcsi és nem gazdasági döntés. Vagy sikerrel járunk, vagy megbukunk a magasztos út követésében, miként így van az akkor is, ha a hitvány utat választjuk”. Félő ugyanis, hogy a kapitalizmus annak idején sokat emlegetett “farkastörvényei” arra késztetik az üzletembereket, hogy mindennapi gyakorlatukban a “hitvány” és ne a “magasztos” utat válasszák. Drukkolhatunk persze annak, hogy az “alternatív kapitalisták” minél több diadalt arassanak, de legfőképpen annak örüljünk, hogy a magyar olvasó megismerkedhetett egy rokonszenves, bár aligha megvalósítható, naiv és idealista kísérlettel. Azért elábrándozhatunk rajta: A tegyél jót és hajts hasznot! jelszó gyakorlati érvényesítése milyen pompásan szolgálná a magyar polgárok jólétét. –
