Kedves városom, Szeged! Ahová mindig boldogan megyek, különösen, ha hívnak. És most hívtak, a könyvhéten, felolvasni. Hat évem köt a színházhoz, ahol a nyolcvanas évek közepétől irodalmi vezető voltam. Jó város, szép város, csak a szegediek mondják, hogy egyetlen baja van: túl sok benne a szegedi! A mi csapatunk – Nagy László, Sándor János, Oberfrank Géza meg én – vészelte át a mozi épületében a színház újjáépítését, és mégis sikeres színházat, prózát és operát csináltunk. Mi avattuk a gyönyörű épületet, akkor ez volt az ország legszebb színháza. Mondtam is a fiúknak: “Na, ez az utolsó évünk, mert ez túl szép, ezt el fogják irigyelni.” Így is lett, szépen elkotródtunk mind.
Egy időben Karinthy Ferenc volt az elődöm, ő is szeretett itt lenni, naplójából kiderül. Aztán ’85 körül, párommal sétálgatva, váratlanul felbukkant, leruccant Pestről, mindjárt meg is hívott vacsorázni bennünket az Alabárdosba. Sosem felejtem azt a vacsorát: a kíméletlen, örök tréfamester a legkedvesebb, leglágyabb arcát mutatta, ezt alig ismertem addig, mert leplezte. De a halála után kiadott naplójából kirajzolódik ez a meditatív, érzelemteli arc: az ember gyakran haláluk után ismeri csak meg a barátait.
Most is persze ide mentünk ebédelni, az Alabárdosba, mely az Oskola utcában található. (Ha egy városban az Iskola utcát Oskola utcának hívják: azt a várost csak szeretni lehet!) Átalakult, lett egy külön sörözője, az étterembe valami kertitörpéknek való várhíd vezet. Ez némi gyanakvást kelt, ami hamarosan eloszlik. Aztán egy termen kell áthaladni, ahol üldögélni lehet, itt van egy kis könyvtár is, ahonnét tallózva emelhetünk ki könyvet, gusztus szerint. Kicsi a kínálat, de rangos. Jó irodalom olvasható itt, ettől a magam részéről máris elolvadok. Az étterem boltíves, megfelelő alabárdgyűjteménnyel, jó minőségű, rusztikus bútorokkal, felejthető festményekkel a falon. Viszont hollóházi porcelánból eszünk, finom evőeszközökkel, és ami az én értékrendemben döntő: ölünkbe nem papír, hanem damaszt szalvétát teríthetünk. Halknál halkabb háttérzene szól, a kiszolgálás már-már kínosan készséges. (Nem baj! Nehogy felszámolják!)
Érdekes levesek vannak itt. Párom mustárlevest evett pulykasonkával: egyszerű és nagyszerű! Húsleves az alapja, mustármagocskák pukkannak a fogad alatt. Én pedig – erdeigomba-mániákus – vargányalevest kértem. Pedig újabban nem rendelek már vargányát, mert nem találom azt a bizonyos erős erdőillatú ízt. (Balatonfelvidéki csatangolások az erdőben a mestergombász Sárközi-Molnár Mártával, Molnár Ferenc lányával, magyar írók egykori nagyasszonyával!) Alabárdoséknál szent ígéretet kaptam a vargányára, és be is váltották: felséges levest ettem, Sárközi Márta is megette volna. Utána párommal őzre esett a választásunk, nekem tócsnival és (természetesen) gombamártással, neki túrógombóccal és áfonyával. Hadd ne döntsem el, melyik a jobb! Meg kell említenem a nyolcféle bélszínkínálatot: de ezt majd legközelebb. És meg kell említenem a bőséges borkínálatból a szekszárdi Heimann-féle rizlingszilvánit: nagyon összetett, és mégis világos, tiszta szájpadlás-költemény. Számozottak a palackjai, és Alabárdosék mégis hajlandók poharanként hozni belőle. Ez aztán a ritkaság! Gratulálok! –
Környezet: halk és színvonalas Választék: bőséges és eredeti Előételek: 500-1800 forint Levesek: 390-550 forint Főételek: 980-3500 forint
